Zsolna Ugron > Quotes

“[...] Másnap, korán reggel feketében, halkan beszélgetve haladt egy csoport Erdély legszebb parkjában, Kolozsvár híres Házsongárdi temetőjében. Ilona grófnét, Erdély egyik utolsó nagyasszonyát temették a családi kriptába. A kripta így vagy úgy átvészelte a háborúkat és a társadalmi egyenlőtlenségeket még a halál kertjében is gyakran korrigálni akaró rendszert, ami a sírboltok többségét lebontatta. Ilona nénit sokan szerették Kolozsváron. Sokan voltak a temetésén is. Sokan sokfelől. Anna fejében emlékek és mesék keveredtek.
Ilona nénin nem változtatott az sem, hogy a kitelepítés után a ládagyárban az utcalányokkal együtt szegezte a gyalulatlan deszkát. A lányokat a rendszer igyekezett a csomagolóipar piaci igényeinek kiszolgálására átnevelni, Ilona nénit pedig valószínűleg a grófnék rendszerbomlasztó délutáni teázási szokásáról gondolták leszoktatni a ládaszegezéssel.

Ilona néni pedig igazán nem volt egy kizsákmányoló alkat, a főkomornyikra is szó nélkül ráhagyta, amikor az foghegyről szólt vissza, hogy márpedig itt a szőnyeg alatt soha nem volt és nem is lesz vikszolás. Mondta ezt a madarasi kastélyban, ahová Ilona néni igen fiatalon férjhez ment, oly fiatalon, hogy vagy a vikszolás rendeltetését, vagy a főkomornyik helyzetét nem tudta bemérni elsőre, és valószínűleg másodikra sem, mert a padló maradt kopott, színtelen a hallban a nagy perzsaszőnyeg alatt, ahogy addig is. Ilona néni mindenesetre később, amikor úgy alakult, a ládagyárban, már egyáltalán nem kérdezősködött. Egy idő után a lányok is tisztelték és szerették, s ez elsősorban abban nyilvánult meg, hogy ha Ilona néni kiment friss levegőt szívni a cigarettaszünetben, akkor a gyárudvaron szivarozó lányok nem káromkodtak, és nem mesélték egymásnak szórakoztatásul szaftos múltjuk kellemes vagy kellemetlen emlékeit. Egy-két nap után már arrébb mentek, hogy Ilona néninek ne kelljen végighallgatnia, ha ilyesmi forszírozódott tematikailag, mert csak úgy maguktól, rendszerellenesen szégyellték előtte mondani. Később inkább maradtak, és másról beszéltek, igyekezve, hogy kerüljék a szokásos jelzős szerkezeteket és kötőszavakat. Nem akarták megbántani azzal, hogy magára hagyják. Pedig Ilona néni nem szólt, nem kért, csendben elviselte, ha eleinte még a jelenlétében el-elcsattantak liezonok plasztikus slusszpoénjai. Ilona néni mindig mosolygott, és néha elmondta, ha kérdezték előző életéről, hogy úrinő este hat előtt nem visel briliánst. Kivéve a jegygyűrűjét. Hamisat meg semmikor sem. Hogy a csipkét nem hajtogatják, mert törik, a damasztot nem keményítik, hanem frissen áztatják-vasalják, mielőtt használják, mert meglátszik a hajtogatás éle.

Később, a nyolcvanas években, amikor már jegyre adták a kenyeret, vajat Kolozsváron – húst még jegyre sem –, [...]”
― Zsolna Ugron, Úrilányok Erdélyben

“[...]Apám eltökélt szándéka volt, hogy hazájába - és gyerekei életébe - elhozza a huszadik századot. Egyszer meghallottam, hogy anyám megkérdezte tőle:
- A gyerekek a családon belül fognak házasságot kötni?
Lélegzet-visszafojtva vártam a választ.
- Nem akarom azt, hogy a fiúk elvegyék valamelyik unokatestvérüket, és bezárják az asszonyt a házunkba, és azt sem akarom, hogy a lányaimat élve eltemessék valamelyik rokon házának négy fala közé - hallottam, nagy megkönnyebbülésemre, apám válaszát. - Előbb hadd végezzék el az iskolát. Aztán majd eldönthetik, hogy mihez kezdenek az életükkel.
Hasonló módon reagált arra is, amikor anyám először adta rám a burkát. Vonattal mentünk Karacsiból Larkánába, amikor anyám elővette a fekete, gézszerű anyagból készült leplet, és rám adta.
- Már nem vagy kislány - mondta, árnyalatnyi sajnálkozással a hangjában. A konzervatív földbirtokoscsaládoknak ezzel az ősrégi rítusával átléptem a gyermekkor világából a felnőtt világba. De milyen kiábrándító volt ez a világ! Az ég, a fű, a virágok színe eltűnt, minden szürke és néma lett. A szememet eltakaró kelme mindent elmosódottá tett. A vonatról leszállva még a járásban is akadályozott a fejem búbjától a lábujjamig az egész testemet beborító anyag. A legkisebb fuvallattól is elzárva patakokban folyt rólam az izzadság.
- Pinkie ma vette fel először a burkáját - mondta anyám apámnak, amikor Al-Murtazába értünk.
Apám hosszú ideig hallgatott, majd így szólt:
- Nem kell viselnie. A próféta maga mondta, hogy a legjobb fátyol az, ami a szem mögött van.* Ne a ruházata, hanem az esze és a jelleme alapján ítéljék meg. - Én lettem hát az első Bhutto lány, aki megszabadult az örök félhomályban töltött élettől.[...]”
― Zsolna Ugron, Úrilányok Erdélyben