Sign in with Facebook
Áron Tamási’s Followers (4)
Áron Tamási
Born
in Farkaslaka, Hungary
September 20, 1897
Died
May 26, 1966
|
Ábel a rengetegben (Ábel, #1)
—
published
1932
—
2 editions
|
|
|
Ábel az országban (Ábel, #2)
by
—
published
1956
—
4 editions
|
|
|
Ábel Amerikában (Ábel, #3)
—
published
1934
—
3 editions
|
|
|
Bolcso es Bagoly
—
published
1953
—
4 editions
|
|
|
Jégtörő Mátyás
—
published
1981
—
3 editions
|
|
|
Ábel
—
published
1932
—
3 editions
|
|
|
Tamási Áron összes novellái
—
published
1979
|
|
|
Ragyog egy csillag
—
published
1937
—
2 editions
|
|
|
Szülőföldem
|
|
|
|
Énekes madár - székely népi játék
—
published
1968
|
|
“– Ils n'ont pas voulu lui accorder leur fille, alors qu'ils s'aimaient très fort. Ils ont décidé de passer devant le curé en bravant le monde. Hier matin, le gendarme a loué une charrette, ils y sont montés tous les deux, ils se sont rendus en cachette en ville, chez le prêtre, qui les a mariés. Ils n'ont pas organisé de noces, ils se sont retirés dans cette petite maison. Quelqu'un n'a pas dû le supporter et l'a incendiée.
Je lui fis signe de ne pas m'en dire plus. J'avais tout compris.
Bouleversé, je restais là, longuement. Je regardai la couverture blanche je vis les deux martyrs, couchés dans la paix éternelle. Qui proclamaient –aussi bien à la terre sur laquelle ils étaient couchés qu'aux hommes qui s'y tenaient debout– l'idée de la Transylvanie.
Je ne pus les quitter qu'à l'aube. Alors, je m'en allai vers les champs couverts de lumière aurorale et, dans ma marche, je regardais ces deux étoiles qui brillaient, toutes deux, d'une lueur triste et extraordinairement belle au-dessus de la terre de Transylvanie.”
― Étoiles de Transylvanie
Je lui fis signe de ne pas m'en dire plus. J'avais tout compris.
Bouleversé, je restais là, longuement. Je regardai la couverture blanche je vis les deux martyrs, couchés dans la paix éternelle. Qui proclamaient –aussi bien à la terre sur laquelle ils étaient couchés qu'aux hommes qui s'y tenaient debout– l'idée de la Transylvanie.
Je ne pus les quitter qu'à l'aube. Alors, je m'en allai vers les champs couverts de lumière aurorale et, dans ma marche, je regardais ces deux étoiles qui brillaient, toutes deux, d'une lueur triste et extraordinairement belle au-dessus de la terre de Transylvanie.”
― Étoiles de Transylvanie
“Ott ül a két férfi, egy-egy csutakon, a tűz mellett. Rágyújtanak, s nézik a nyújtózkodó lángot,melynek kecses hajlatai alatt néha nagyokat roppanva sírdogál a fa.
Ülnek és várnak.
Hátuk mögött a csikó vidám és folytonos hersenéssel eszi a sarjút; a két kutya néha nagyokatszusszan, s olykor egymásra veti a szemét, de megcsillapodtak immár, mert nem mutatják azínyüket sem. A bojtár szétvetett lábakkal alszik, a kaliba tetejéről nagy cseppek pottyannak ahasára.
A felhők szakadoznak.
Éjfél is elmúlhatott már.
- Mit szeretnél? - kérdi az öreg.
- Fiút - mondja Benke.
Bólogat az öreg, de nem szól. Rápillant Benke, de nem tudja eldönteni, hogy a kívánság vajontetszik-e, vagy nem tetszik a vénembernek. Mély és rejtelmes az ilyen öreg arc; rajta azindulatok bölcsességgé száradtak már, ahogy a sarjú szénává szárad egyszer.
- Hát nem jobb a fiú? - kérdi Benke.
- A szülőnek talán - mondja az öreg.
A hold növekvő sarlója, ártatlan hetykeséggel, előtűnik az égen. A fák lassan felmerülnek az éjisötétből.
- Nem a szülőé a gyermek? - kérdi Benke.
- Mondják - szól az öreg.
- Csak mondják?- Igen, csak mondják. Mert a gyermek valójában a világé. A világban pedig baj van. Sok baj. Aférfiak okozzák majd valahányat. Mert a férfiak a napot és a csillagokat akarják, s ágaskodólábuk alatt romlik a föld. Pedig itt élünk a földön, mert ez az ember hazája. S ha ez a mihazánk, áldás kell nekünk rajta. Víg öröm, melegség és mosolygó gyümölcsök.
Elhallgat az öreg, s a derengés fátyla alatt harmat gyűl a szemében.
- Leány kell a világnak! - mondja végre.
Benke küszködik magában. Nem tudja, hogy miért, de jólesnék, ha sírni tudna.
De nem tud.
A tűz világlik; s a hold, mint egy cseperedő kislány, mosolyog.
Várnak.Végre mozgás hallik a házacska felől, majd Illa néni ujjongva kiáltja, hogy leányka született. Ahírre boldogság önti el az öreg arcát; Benke pedig felkapja riadtan a fejét, majd megerednek aszeméből végre a könnyek.
- Ne sírj, hécskám! - szól kedvesen az öreg.
- Nem sírok! - mondja Benke.
S felugrik menten, és szaladni kezd a ház felé.
Nem sántít semmit, amennyire látni lehet a hajnali derengésben; csak szaladva fut, mint akinagy rettenetben van, vagy megindító boldog örömben. A tűz feje fölött az öreg mosolyogvanéz utána, s ahogy a szeme egyre messzebbre követi, boldogan veszi észre, hogy az ég aljánmegmozdul a fény.
Feláll.
Gyermeki örömmel nézi a májusi pirkadatot, és tiszta szívét elönti a hit, hogy talán mégisboldog lesz a világ”
― Világló éjszaka
Ülnek és várnak.
Hátuk mögött a csikó vidám és folytonos hersenéssel eszi a sarjút; a két kutya néha nagyokatszusszan, s olykor egymásra veti a szemét, de megcsillapodtak immár, mert nem mutatják azínyüket sem. A bojtár szétvetett lábakkal alszik, a kaliba tetejéről nagy cseppek pottyannak ahasára.
A felhők szakadoznak.
Éjfél is elmúlhatott már.
- Mit szeretnél? - kérdi az öreg.
- Fiút - mondja Benke.
Bólogat az öreg, de nem szól. Rápillant Benke, de nem tudja eldönteni, hogy a kívánság vajontetszik-e, vagy nem tetszik a vénembernek. Mély és rejtelmes az ilyen öreg arc; rajta azindulatok bölcsességgé száradtak már, ahogy a sarjú szénává szárad egyszer.
- Hát nem jobb a fiú? - kérdi Benke.
- A szülőnek talán - mondja az öreg.
A hold növekvő sarlója, ártatlan hetykeséggel, előtűnik az égen. A fák lassan felmerülnek az éjisötétből.
- Nem a szülőé a gyermek? - kérdi Benke.
- Mondják - szól az öreg.
- Csak mondják?- Igen, csak mondják. Mert a gyermek valójában a világé. A világban pedig baj van. Sok baj. Aférfiak okozzák majd valahányat. Mert a férfiak a napot és a csillagokat akarják, s ágaskodólábuk alatt romlik a föld. Pedig itt élünk a földön, mert ez az ember hazája. S ha ez a mihazánk, áldás kell nekünk rajta. Víg öröm, melegség és mosolygó gyümölcsök.
Elhallgat az öreg, s a derengés fátyla alatt harmat gyűl a szemében.
- Leány kell a világnak! - mondja végre.
Benke küszködik magában. Nem tudja, hogy miért, de jólesnék, ha sírni tudna.
De nem tud.
A tűz világlik; s a hold, mint egy cseperedő kislány, mosolyog.
Várnak.Végre mozgás hallik a házacska felől, majd Illa néni ujjongva kiáltja, hogy leányka született. Ahírre boldogság önti el az öreg arcát; Benke pedig felkapja riadtan a fejét, majd megerednek aszeméből végre a könnyek.
- Ne sírj, hécskám! - szól kedvesen az öreg.
- Nem sírok! - mondja Benke.
S felugrik menten, és szaladni kezd a ház felé.
Nem sántít semmit, amennyire látni lehet a hajnali derengésben; csak szaladva fut, mint akinagy rettenetben van, vagy megindító boldog örömben. A tűz feje fölött az öreg mosolyogvanéz utána, s ahogy a szeme egyre messzebbre követi, boldogan veszi észre, hogy az ég aljánmegmozdul a fény.
Feláll.
Gyermeki örömmel nézi a májusi pirkadatot, és tiszta szívét elönti a hit, hogy talán mégisboldog lesz a világ”
― Világló éjszaka
