Helena Silence's Blog

Letettem a tollat, majd kifújtam az addig visszatartott levegőt. Az utolsó kérdésre tartogatták a legnehezebb tételt. De megcsináltam, tényleg megcsináltam. Tudtam, hogy az utolsó vizsgám is sikerült, láttam magam előtt felvillanni az eredményt. Alig tudtam visszafogni a mosolygást, amikor kiléptem az épületből. Megálltam, és mélyeket lélegeztem, hogy kitisztítsam a fejem. Decemberhez képest meglepően langyos volt az idő, a nap halványan átsütött a felhőkön, meglágyította a színeket. Lassan az összes csoporttársam elszállingózott mellettem, néhányan mosolyogva integettek, de a legtöbben sietős léptekkel az egyetem épületét körülölelő park kijárata felé vették az irányt.Alig akartam elhinni, hogy tényleg véget ért az első félévem az orvosin és most két egész hét tanulásmentes együttlét vár rám Alexszel, mielőtt újra belevetném magam a következő félévbe A telefonom megrezdült a zsebemben. Kissé elakadt a lélegzetem, amikor megláttam az üzenet feladóját. Több mint egy hónapja nem láttam. A vizsgaidőszak alatt nem akart zavarni, ezért csak telefonon beszéltünk az éjszakai tanulások után, amikor már félálomban voltam a fáradtságtól. Egy éjszaka anélkül dőltem be az ágyba, hogy felhívtam volna. Nem tudtam elaludni. Kellett hozzá a hangja. Hallottam is benne az önelégült büszkeséget, amikor felhívtam és megosztottam vele az elméletem.Az üzenet rövid volt: „Te vagy a legszebb sóbálvány, akit életemben láttam.”Felkaptam a fejem, mosolyogva néztem körül a fák mentén kialakított parkolóban. Egy dzsip húzott el éles fékcsikorgással, mire megláttam a mögötte álló kocsit és a motorháztetőnek dőlő kukkolómat. Hátracsapódott a kabátom, ahogy megiramodtam, rohantam felé, miközben a szívem egyre gyorsabban dobogott. Az utolsó pár lépésnél úgy éreztem, alig kapok levegőt. Elém jött, felkapott, és megpörgetett a levegőben. Egy pillanat alatt tért vissza minden gondosan elraktározott emlék. Az illata, a bőre íze, a haja tapintása, a belőle áradó forróság. És még meg sem csókolt.– Ez a jelenet leginkább egy nyálas szerelmes filmhez hasonlított – dünnyögte közvetlenül a nyakamba.– Ha nem markolnád még mindig a fenekemet, talán igazat is adnék neked. De így teljesen más színezete van a dolognak.– Hm, tetszik ez az irány, folytatnunk kellene.A nyakamról villámgyorsan áttért a számra, pillanatokon belül úgy csókolóztunk, mint az éretlen tinik az első alkalommal.– Ha akarod, kiszívom a nyakad is, úgy sokkal hitelesebb lesz. – Alex egyre gyakrabban érezte meg, hogy mire gondolok, miközben ő észre sem vette.– Nem, te bolond! – A vállánál fogva eltoltam kicsit. – Szia – mondtam széles mosollyal.– Szia, hercegnő. Hiányoztál.– Te is nekem. Nagyon – vallottam be suttogva. Felvillant bennem a gondolat, hogy milyen lenne nélküle az életem, de nem akartam megtudni soha. Soha többé.Néha még mindig eszembe jut Sebastian. A vele töltött időszak minden figyelmeztetés nélkül, életem legborzalmasabb időszakára emlékeztetve szokott felbukkanni az álmaimban. Rémálmaim színhelye legtöbbször a könyvtár, a másik szereplője pedig Victor, aki az egyetlen fénylő pontot jelenti azokban a mocskos álmokban. Elég rágondolnom, hogy elűzzem Sebastiant a fejemből.– Minden rendben? – kérdezte elkomolyodva. Végigsimított az arcomon, miközben bólintottam. – És mit terveztél nekem mára?– Arra gondoltam, hogy elmehetnénk jégkorizni, aztán sétálni vagy moziba. Ha van hozzá kedved.– Lena, egy hónapja nem láttalak. Reméltem, hogy azt mondod, bezárkózunk a lakásba, és három napig ki sem jövünk. Jó rég nem reménykedtem ennyire semmiben. – Tenyere már a dzsekim alatt járt, becsúszott a felsőm alá, hogy végigsimítsa a hátam. Még jobban hozzá simultam. – De pár órát még kibírok, azt hiszem.Úgy döntöttem, később árulom el neki, hogy Theo vacsorára hívott minket. A vizsgám előtt hívott fel, és már-már könyörgött, hogy szakítsak időt rá, mert valami nagyon fontosat akart megbeszélni. Még abba is lelkesen beleegyezett, hogy Alex is elkísérjen. A történtek óta csak egyszer találkoztak, amikor is alig beszéltek, inkább csak sötéten meredtek a másikra, miközben Alex igyekezett elérni, hogy egy szót se válthassak vele. Reménykedtem benne, hogy idővel azért sikerül civilizált kapcsolatot kialakítaniuk.A Central Park közepén felépített hatalmas korcsolyapályán két órát töltöttünk el. Rengeteget nevettünk, többször fenékre estem, majd igyekeztem elhessegetni Alexet, aki felajánlotta, hogy megmasszírozza a fájós területet. Az utolsó fél órában derékon ragadott, és csak táncoltunk, pörögtünk hátrahajtott fejjel, miközben a délutáni nap narancsos ragyogásba vonta a fák lombját és a hatalmas hangszórókból áradó lassú zene is elhalt.Kezdett hűvösebb lenni, de nem akartam lemondani a következő programról, és tudtam, hogy neki is tetszeni fog. A park másik felén felállított hatalmas mozivászonhoz sétáltunk. A Central Park Filmfesztivált ebben az évben decemberben tartották. Az utolsó előadás már néhány perce elkezdődött, az 1978-as Supermant vetítették. A felállított fa nyugszékekre vastag takarókat tettek a hideg miatt. A leghátsó sorban még akadt egy hely.– Ó, attól tartok egyetlen helyen kell osztoznunk, drágám – jelentette be Alex széles mosollyal. Hamarosan tetőtől talpig beburkolózva feküdtünk, miközben néztük, ahogy Christopher Reeve átszeli az eget.– Ugye most nem félsz? – kérdeztem suttogva a sötétség miatti szorongására utalva, amelyet Zoe okozott kiskorukban azzal, hogy egyszer egy egész napra bezárta a pincébe.– Csak attól, hogy közszeméremsértésért bevisznek minket. Úgyhogy hagyd abba hercegnő, vagy nem állok jót magamért! – Kihúzta az inge alól a kezemet, belecsókolt a tenyerembe, és a saját kabátzsebébe dugta. A film közepe táján a szívverését hallgatva elbóbiskoltam a kimerültségtől.Egy lassú, édes csókkal ébresztett fel, körülöttünk már szedelőzködtek az emberek.– Most már bezárkózhatunk végre a lakásba? – kérdezte ravasz félmosollyal. Amíg aludtál, gondolkodtam. Rengeteg tervem van, hogy mivel üssük el az időt.Remegett a gyomrom attól, ahogy rám nézett. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy mégis felhívom Theót, és lemondom a vacsorát, de aztán eszembe jutott, hogy mennyire sürgető volt a hangja a telefonban. Az egyetem és a munkája miatt már jó ideje nem találkoztunk, főleg e-mailben kommunikáltunk, de most közölte, hogy nagyon fontos lenne személyesen beszélnünk. Keresztbe tettem két ujjamat, és belevágtam.Egy óra múlva a még mindig mérges Alex társaságában léptem be az étterembe. A kis olasz hely nemrég nyílt, de máris felkapták a környékbeliek, mert egyetlen üres asztalt sem láttam. Theo felállt, ahogy közeledtünk felé, gúnyos mosolyt villantott Alexre, majd átváltott sokkal kedvesebb üzemmódba, amikor hozzám fordult és megölelt.– Légy kedves, jó? – Ugyanazt kértem tőle, amit néhány perccel korábban Alextől is az autóban. Nyugtalanította valami, de abból a rövid ölelésből semmit sem tudtam leszűrni.– Naná! – biztosított. – Lovászfiú, rég láttalak! – Kezet nyújtott Alexnek.– Theodore. Mi újság a kereszteződésben? Fekszik a forgalomterelés? – Alaposan megszorította a felé nyújtott kezet.– Az már régen volt – mondta könnyedén. – Pár hónapja egy új csoportnál dolgozom. – Észrevettem, hogy feszültebb lett a hangja. Felé mozdultam, hogy megfoghassam a kezét, de észbe kaptam. Már rég leszoktam róla, hogy meghívás nélkül nézzek bele az emberekbe. – De erről majd később. Mesélj először te. Mindig csak az alapítvány ügyeiről beszélünk. Mi van veled mostanában? Túl vagy az első vizsgaidőszakodon, ugye?Miután rendeltünk, átbeszéltük, hogy kivel mi történt az utóbbi időben. Gili nem tudott csatlakozni, meséltem mert a szüleik házában tölti a szabadságát Nolannel, amíg Libby és Barney lakókocsival kiruccannak Kanadába.– Észre sem veszi, de egyre jobban hasonlít anyára. Rettentő büszke a terhességére, úgy viselkedik, akár egy tyúkanyó. Nolan meg tökéletes férjjé vált, még a lába nyomát is imádja, ugyanakkor tudja, hogy kell leszerelni, ha veszekedőssé válik.Alex csendben evett és figyelt, néha végigsimított a lábamon. Semmi jelét nem adta, hogy részt akarna venni a beszélgetésben. Félórányi laza csevegés után kezdett feltűnővé válni Theo idegessége. Fészkelődött a székén, babrált az evőeszközzel, egyszer még a bort is kiöntötte.– Oké, elmondod végre, hogy mi bajod? A munkáddal van valami, ugye?– Jesszus, Sherlock! – Idegesen végighúzta a tenyerét a homlokán. – Hiába is próbálkoznék, igaz? Nos, rendben. Tényleg a munkámmal függ össze. Pontosabban a csoporttal, ahol jelenleg dolgozom.– Mi köze lenne Lenának a rendőrség ügyeihez? – Alex most először szólalt meg. Meglepetten fordultam felé, amikor meghallottam a hangjában bujkáló figyelmeztetést. A tenyerébe csúsztattam a kezem az asztal alatt.– Egy olyan csoporthoz csatlakoztam, amelynek megalakulását maga a polgármester szorgalmazta. Különleges ügyekkel foglalkozunk, amelyek azonnali, hathatós beavatkozást igényelnek. A múlt héten letartóztattunk egy ázsiai bandát, akik bombát helyeztek el a város több pontján. Pénzt akartak, több milliárdot. Az átadásnál sikerült elkapnunk őket, az egyik emberük bepánikolt, a reptéren fogtuk el, amikor el akarta hagyni az országot, és bevallott mindent, hogy mentse magát. Korábban egy hackercsoportot sikerült lebuktatni, akik módszeresen fosztogatták kisebb összegekkel az egész országban a nyugdíjalapokat. Azelőtt egy bankrablóbandát kaptunk el, akik a legnagyobb bankokat szemelték ki és nem kímélték a túszokat.– Örülök, hogy ennyire sikeres a csoportod, de mi a lényeg, Theo? A segítségem kell valamiben? – kérdeztem. Nekidőltem Alex vállának. Féltem, hogy megérzi, mennyire tartok tőle, hogy Theo igent mond. – Igen – bólintott. – Az utóbbi pár hétben egyre több tizenhat és húsz év közötti lány tűnt el. Különböző hátterűek, korúak, kinézetűek, mindegyiket biztonságosnak vélt helyről vitték el. Könyvtárból, kivilágított parkolókból, a nyílt utcáról. Egyik esetben sincs szemtanú, a kamerák látószögén kívül történtek az esetek. Mintha az illető pontosan tudta volna, hogy merre mozdulhat. A lányok között eddig nem sikerült megtalálni a közös pontot, egyszerűen semerre nem tudunk lépni az ügyben. Tegnap egy tizenöt éves lányt vittek el.– Olvastam róla a gépen idefelé jövet – vetette közbe Alex. – A kétéves kisöccsét vitte ki a parkba. – Theo keserűen bólintott.– Eddig is nagy volt a visszhangja a dolognak, de Alice Moore eltűnésével a sajtó bevadult. A polgármester eredményeket vár, lehetőleg tegnapra. A minta szerint az elrabolt lányok egyre fiatalabbak. Nincs holttest, nincs semmi eredmény az eddigi nyomozás alapján, és félek, hogy már kifutottunk az időből. Te segíthetsz a lehető leggyorsabban, Sherlock.– Hagyd ezt abba! – dörrent rá Alex. Előrehajolt, az egész teste megfeszült a dühtől. – Csőbe húztad. Arra játszottál, hogy a vele történtek miatt majd biztosan segíteni akar azokon a lányokon. Nem kötelessége belefolyni a rendőrség ügyeibe azért, mert ti nem boldogultok a saját munkátokkal. Nem kötelessége elviselni soha többé semmi ilyesmit.– Alex, hagyd abba! – szóltam rá. Én is kezdtem bedühödni.– Lena, nekem tényleg nem volt szándékomban…– Te is hagyd abba! Te jó ég, nem is tudom, hogy mit gondoltam, amikor belementem ebbe a vacsorába. El tudom dönteni, hogy mit tudok elviselni és mit nem. Ha képes vagyok rá, nem is kérdés, hogy segítek.– Tudtam, hogy jól fogsz dönteni.– Még egy szó, zsarukám, és nagyon megbánod! – fenyegetőzött Alex. – Még te nevezed a barátjának magad? Hát nem emlékszel, hogy miken ment keresztül? Azt hiszed, ezeket már sikerült feldolgoznia? Nem tudod, hogy milyen érzés azt hallgatni, amikor álmában zokog. Amikor összerezzen egy hirtelen érintéstől.– Alex. – Fáradtan felsóhajtottam. Fogalmam sem volt, hogy ennyire nem sikerült lepleznem előtte. Nem akartam, hogy aggódjon miattam, de igaza volt. Rettegtem attól, hogy visszakerüljek ebbe a világba.A körülöttünk vacsorázó emberek mind olyan boldognak tűntek. Mosolyogtak, nevetgéltek, a gyertyafény finom búrát vont köréjük. Nehezen rugaszkodtam el ettől a nyugodt környezettől. Hiába volt részem annyi rosszban, időnként még mindig nehézséget okozott az, hogy elfogadjam, egyesekben létezik, sőt mindent elborít a gonoszság. Ilyenkor mindig túlságosan naivnak tartottam magam és szégyenkeztem érte. Ideje visszatérnem a valóságba. A képességemmel változtathattam egy kicsit a világon. Nem billenthettem át a mérleg nyelvét, de megmozdíthattam, amely minden alkalommal szédületesen jó érzés volt. Ezt szánta nekem Victor is.– Alex, segíteni szeretnék. – Felé fordultam, lassan megsimogattam az arcát. Fáradt lehetett, a szeme alatt sötétlettek a karikák, a borostája már legalább kétnaposnak látszott, sercegett az ujjam alatt. Az élvezettől lehunyta a szemét. – Ha segíthetek, meg kell tennem. Érted ezt?Némán ingatta a fejét, megfogta az arcán lévő kezemet, és hosszan belecsókolt a tenyerembe.– Rendben – mondta végül. – De ezúttal végig veled leszek. Egy pillanatra sem tévesztelek szem elől, oké? Ha nem vagy velem, állandóan úgy érzem, hiányzik egy karom vagy egy lábam. Úgy érzem, akkor…– Nem sikerülhet semmi – fejeztem be helyette. Elszorult a torkom, amikor nyelni próbáltam.– Srácok, én most hozok valami sütit, mielőtt még ennél is rosszabbul kezdeném érezni magam.Észre sem vettem, hogy felállt. Alex nyilvánosan ritkán mutatta ki ennyire az érzéseit, és most is tudtam, hogy nem Theo jelenléte miatt teszi. Félt, majdnem annyira, amennyire az eltűnésem után.– Többé nem veszítelek el, rendben? Vigyázunk egymásra, Alex.– Ahogy mindig kellett volna. – Nekidöntötte a homlokát az enyémnek. Vibráltam, amikor hozzám ért. Az energia, amely a közelében eltöltött, felidézte az érzést, amikor a szabadulásom után először tapasztaltam meg az erőmet. Felemelő volt, mintha valaki egyszeriben megnyitotta volna előttem az összes határt, ami eddig korlátozott. Mosolyogva hajoltam közelebb hozzá.– Ugye nem fogtok egymásnak esni most? Tudjátok, ez egy puccos hely. Nem hiszem, hogy értékelnének egy peep showt, még akkor sem, ha ingyen van. – Egyszerre néztünk fel Theóra, aki épp azon volt, hogy kéttenyérnyi tortaszeletet két falattal eltüntessen.– Halljuk a részleteket! – mondtam elszántan.Egy óra múlva a parkban voltunk, ahonnan elrabolták Alice Moore-t.– Feltételeztem, hogy a helyszínen élesebben fogod majd a jeleket.– Nem vagyok rádió, Theo. A helyszín nem elég, kelleni fog valami, amivel a lány érintkezhetett. Vagy az elrablója.A park nyugati felén voltunk, teljesen kihaltnak látszott, a fák között megbújó utcai lámpák szolgáltattak ugyan némi gyér fényt, azonban ez semmit sem tompított a hely kísértetiességén. Néha egy-egy távoli autó zaja zavarta csak meg a csendet. Alex közvetlenül mögöttem állt, és minden mozdulatomat feszülten figyelte.– Ismerem a módszert, ne aggódj, Sherlock. Készültem.A belső zsebéből előhúzott egy zacskót, amelyből egy aprócska babakendőt vett elő. A csücskei kissé megviseltnek látszottak, mintha a tulajdonosa előszeretettel rágcsálta volna időnként. Finom anyag, talán kasmír lehetett. Az egyik felén a hófehér alapon barna macis mintát vércseppek pöttyözték. Mintha egy bájos arcon cápafogakat látnék, nem illett ahhoz a tiszta púder illathoz, amely a takaróból áradt. Észre sem vettem, már a kezemben is volt.Csak őt ne, csak őt ne, csak őt ne, nagyon szépen kérem, csak őt ne! Egy szót sem szól, a bokrok közé rángat, amíg Peter odakint marad az úton. Már kapálózik a kis lábával, érzi, hogy valami rossz történik. Hamarosan rá fog zendíteni, és akkor a férfi el akarja majd hallgattatni. Maszk van rajta, teljesen beborítja a fejét, csak a szeme látszik ki, amely olyan tiszta kék, mint a felettünk lévő égbolt. Szúrós szagot árasztó kendő van a kezében, az arcomhoz akarja szorítani, de elejti. El kell vinnem Petert a közeléből, messze innen, hogy ne érhessen hozzá. Sikerül felemelnem a lábam, és jól sípcsonton rúgnom. Hallom a nyögést, de egy másodpercet sem vesztegetek, kitépem magam a karjából, és repülök Peter felé. Ha sikerül egy mozdulattal felkapnom, nem érhet utol. Az edző szerint én vagyok a csapat legjobb futója. Nem kaphat el. Már tudom is, hogy merre vághatom le az utat, pillanatok alatt kint leszek a park szélén, ahol már rengeteg ember lesz. Ők segíteni fognak.Odaérek a babakocsihoz, már nyújtom a kezem Peter felé, amikor érzem, hogy ujjak kapnak a hajamba. A férfi megfordít, és visszakézből hatalmas pofont ad. Fémes ízt érzek a számban, nagyon szédülök. Próbálok megkapaszkodni a babakocsi szélében, de a világ egyre homályosabb lesz. Peter takarója véres. A mama szomorú lesz miatta, mert ez Peter kedvence. Peter keservesen sír, elkezdek felé mászni, de megint összeesem. Képtelen vagyok kinyitni a szemem.Minden alkalom más, mégis hátborzongatóan ugyanúgy éltem meg. Belenézni valaki más gondolataiba, az ő szemével látni, vele együtt tapasztalni. Az izmaim a lábamban és a karomban kemény csomóba ugrottak, mintha harcoltam, mintha futottam volna. Még másodpercekkel azután is, hogy visszaadtam Theónak a takarót, homályosan láttam. Miközben hátráltam, beleütköztem Alexbe.– Gyere ide! – Szorosan magához ölelt. – Jól vagy?Dehogy voltam jól. Remegtem, de igyekeztem normálisan lélegezni.– Erősen megütötte a lányt. Alice-t. Az övé a vér – mondtam Theónak, de biztos voltam benne, hogy ezt már tudta. – Nem látta az arcát, mert maszkot viselt. Végig az öccséért aggódott, meg azért, hogy véres lett a kedvenc kendője. Az ájulás előtt is ez volt az utolsó gondolata – mormoltam bele Alex vállába. – A férfi nagyon erős. És gyors. 190-195 magas lehet.– Semmi mást nem láttál? – kérdezte Theo.– Nem. Alice túlságosan megrémült. Az aggodalom, hogy bánthatják az öccsét is, minden mást felülírt benne. Talán csak…– Micsoda? – Alex megfogta a karom. Újra éreztem.– A szaga. Nagyon erős, csípte Alice orrát, mintha túl sok kölnit használt volna.Az erős illat befészkelte magát az orromba. Hiába lélegeztem mélyeket, úgy éreztem, a bőrömből, belőlem árad. Hideg bizsergés árasztotta el az agyam hátsó részét. Lecsukódott a szemem.– Mi van vele? – hallottam Theo hangját. Érzékeltem a mozdulatot, amellyel felém nyúlt, de félbeszakadt.– Hagyd most! – Alex hangja már távolabbról szólt. – Olyan lehet, mint az elmerülés. Amikor a sekély vízből egyre beljebb csúszik. A mély tengerbe. Láttam már néhányszor. Ha félbeszakítjuk idő előtt, hiába élte át azt az átkozott elrablást. Azt hiszem, kapcsolatot talált az emberrablóhoz.A többit már nem hallottam. A szag fogva tartott. Lassan borította el a testem, eljutott a tüdőm, a szívem legmélyebb részeibe, már a sejtjeimben éreztem. Sikítani akartam, de a hangom suttogássá halt.A termésem. Sorba rakva, gondosan átkötözve, hogy egy része se mehessen kárba. Az életbiztosításom. Gyönyörűek. Minden részük tökéletes. Egyelőre. Ellenőrzöm a zárakat a cellákon, majd beélesítem a biztonsági rendszert. Az irodámban lévő monitorokat percekig bámulom. Hátradőlök, úgy nézem őket. Mindegyik lány megkötözve fekszik, ezen kívül erős nyugtatókat kapnak háromóránként, hogy ne ébredjenek fel. A csend fontos, hogy dolgozni tudjak. Az e-mailre pillantok, amelyet megnyitottam. Még egy megrendelés, amit hozzá kell raknom az első szállítmányhoz. Egy tizenhárom évest akarnak. Szőkét és kék szeműt. Minél világosabb a bőre, annál jobb, olvasom a kikötéseket.Könnyen rátaláltam az igazira. A kis kalandvágyó Julia, aki ma éjjel kiszökik a házból, hogy a barátaival részt vegyen egy nyomozós játékban, amelyet eredetileg helyi főiskolásoknak szerveztek szerte a városban. Ha egy kislány felnőtteset akar játszani, könnyen megbánhatja.A helyszín aggaszt egyedül. Előző nap követtem a lányt, hallottam, amint mobilon beszél a barátnőjével. A parkban fognak találkozni. Közel ahhoz a részhez, ahonnan az előzőt gyűjtöttem be. Általában kerülném az ilyen helyzeteket, sosem mennék kétszer ugyanarra a helyre, de most sürget az idő. Holnap este hajóra kell rakni a lányokat, hogy egy héten belül megérkezzenek új otthonaikba.Elgondolkodom rajta, hogy mi fog történni velük. Láttam a képeket az egy évvel ezelőtti európai szállítmányról. Csupa üres, katatón tekintet, tele zúzódással, vágásokkal, törött csontokkal. Valószínűleg többször adták kézről kézre őket. Nem érzek sajnálatot. Semmi mást nem érzek, amikor rájuk nézek, csak büszkeséget. A jól megtervezett és kivitelezett munka gyümölcsei ők. Kincset érő zsákmányok, a nyugdíjbiztosításom.Hátradőlve élvezem a csendet. A terv készen áll. Gondosan bezárom az ajtót, élesítem a néma riasztót, amely össze van kötve a telefonommal. Ha valaki csak a közelébe is kerül a kincseimnek, azonnal tudni fogom. Gyorsan odaérek a parkba. Egy ideig elégedetten figyelem a hazafelé szállingózó embereket, majd amikor lemegy a nap, elfoglalom a leshelyem a köztéri kamerák látóterén kívül.Türelmes vagyok, nem zavar a hideg. Időnként még elhalad mellettem egy-egy ember, de hamarosan teljesen kihalt lesz ez a rész. Az izgatottság erőt vesz rajtam, amikor nevetést hallok. Kitapintom a zsebemben a kendőt, mellette pedig a kloroformos üveget. Felgyorsul a szívverésem, az izgalom mosolyt csal az arcomra. A vadászat hevét minden porcikámban érzem. Semmi más nem ér fel ehhez.– Izzad az izgatottságtól, a testéhez szorítja a karját, teljesen mozdulatlanul áll. Őt figyeli a sötétből. – Olyan, mintha két helyen lennék egyszerre. Történt már ilyen velem párszor korábban is. Most úgy érzem, egy szemüveget viselek, amely az ő szemével lát, az ő érzelmei tombolnak továbbra is bennem. A kép időnként félrecsúszik, így rövid pillanatokra megérzem Alex körém fonódó karját, látom Theót, ahogy homlokráncolva néz rám, mintha valami érdekes kísérlet lennék, amely bármelyik pillanatban felrobbanhat. Ismét érzem a szagot. Az övét. Szinte fizikailag látom a szagot alkotó kicsiny molekulákat, ahogy finom fonalat alkotnak a levegőben.– Meg tudod mondani, hogy hol van? – kérdezte Theo. Nem kellenek a hangok. Zavarnak. Most csak a szaga számít. Egyszerűen képtelen vagyok eldönteni, hogy valós-e. Aztán történik valami. A kép ismét kibillen, de ezúttal az ellenkező irányba, az ő irányába.Az utat látom, amelyen végigjöttünk korábban. Öt, talán tízpercnyi sétára lehet tőlünk, sűrű bozót szegélyezi. Újra érzem őt, minden eddiginél erősebben.– Itt. – Kinyitottam a szemem, próbáltam megtalálni a fókuszt. – Itt van. Egy még fiatalabb lányra vadászik, aki hamarosan túl közel lesz hozzá. Oda kell mennünk, Theo. Most!Theo nevét mondtam, de közben Alexre néztem. Gyorsan bólintott egyet, közelebb perdített magához, és mélyen a szemembe nézett, miközben megszólalt:– El ne merj tűnni a szemem elől, rendben? Végig valamelyikünk mellett kell maradnod. – Ritkán láttam könyörgést a tekintetében.– Oké – mondtam halkan. Már rettegtem.– Mutasd az utat, Sherlock. Hívtam erősítést, de nem veszíthetjük el.Futni kezdtünk. A kapcsolat nem szakadt meg. Időnként még mindig láttam, amit a férfi lát. Elhűltem attól, hogy ezúttal elegendőnek bizonyult a szag, amelyet Alice érzett az elrablása alatt, hogy kapcsolódjak a férfihoz. Victornak igaza volt. A képességünk fejlődik, egyre növekszik.Theo futás közben elővette a fegyverét, míg mi Alexszel kicsit hátra maradtunk. Amikor már csak körülbelül kétszáz méternyire lehettünk a helytől, ahol a férfi rejtőzött, halkan odaszóltam Theónak, hogy álljon meg.– Látod a padot az út végén? A kanyar előtt? – mutattam előre. – Onnan fog a lányra támadni. Láttam, amikor kiszemelte. Csak 13 éves. Hamarosan megérkezik, a barátaival találkozna a közelben. A férfi kihallgatta, amikor telefonált. Theo, letartóztathatod, mielőtt a lány ideérne – magyaráztam sürgetőn.– Lena, nem lehet.– Mi? Miért nem?– Ha sikerül tetten érni, nem lesz kérdés a bűnössége. De ha kirángatom a leshelyéről és letartóztatom, egy jó ügyvéddel kimagyarázhatja magát. Eddig semmi nyomot nem hagyott. Ha most elkapjuk akció közben, hozzáköthetjük a többi eltűnéshez.– Nem hiszem el, hogy megkockáztatod egy 13 éves kislány életét.– Igaza van, Lena – szólt közbe Alex. – Minél előbb meg kell találnunk a lányokat, akiket eddig elvitt. Ha most Theo letartóztatja, de bizonyíték hiányában kiengedik, örökre eltűnhet és vele együtt az összes lány is.– Adjatok nekem öt percet vele, és kiderítem, hogy hol tartja fogva őket.– És mivel magyarázzam majd a tárgyaláson az információimat? – vitatkozott Theo. – Kérlek, nézd a teljes képet. Nemcsak azt akarjuk megakadályozni, hogy elkapja ezt az egy lányt, nemcsak az eddig elraboltakat akarjuk kiszabadítani, hanem azt is biztosítani akarjuk, hogy soha többé ne bánthasson mást.A képekre gondoltam, amelyeket korábban nézegetett. Az Európában elrabolt lányokra, vagyis ami maradt belőlük.– Rendben. De ígérd meg, hogy nem nyúlhat hozzá. Jó? Nem fordulhat elő. – Észre sem vettem, hogy remegek és elvékonyodott a hangom. Alex szorosan megölelt, mielőtt kitört volna belőlem a sírás.Nem láttam, amikor megérkezett a kislány. A fojtott hangú kuncogást hallottam, de egyszerűen nem tudtam odanézni. Lassú léptek haladtak el mellettünk, majd hallottam, hogy Alex odaszól Theónak.– Menj!Szorosan lehunyt szemmel a karjába bújva maradtam, mégis láttam minden egyes mozzanatot.Vékony a teste. Összeroppanthatnám, akár egy száraz faágat. Még a hang is ismerős lenne, alig törné meg a minket körülölelő csendet. Ficánkol, próbál beleharapni a tenyerembe, amellyel a száját fogom le, de így csak a kloroformos kendő kerül mélyebben a szájába. Három további lélegzet, és már el is ernyed. Jó kislány. Be akarom húzni a bokrok mögé, el a nyílt utcáról, de a mozdulat közben valami belém csapódik. Mielőtt bármit tehetnék, egy fegyver csövét nyomják az arcomba. Egy rohadt zsaru!–Maradj itt, Lena. Közelebb megyek, hogy megnézzem mi a helyzet. – Mélyen a szemembe nézett beszéd közben. Pánikrohamtól tartott.– Azt elfelejtheted! Veled megyek.Örültem, hogy nem kezdett el vitatkozni. Mire odaértünk, a férfi már bilincsben, gyilkos tekintettel figyelt minket. A lány mellé térdeltem, végigsimítottam az arcán, ellenőriztem a pulzusát és az életfunkcióit. Aludt. Remélhetőleg mire felébred, már az egésznek vége lesz. Alex levette a kabátját, és párnává hajtogatva a feje alá tette. Abban a pillanatban meg tudtam volna csókolni érte.– Már hívtam egy mentőt. Pár perc múlva ideérnek – mondta. Gondterhelten nézett hátra, ahol Theo még mindig a férfire szegezett pisztollyal állt, a másik kezével pedig a telefonját tartotta.– Nem fog beszélni. Jártam a fejében. Azokat a lányokat a zsákmányának tekinti, a legdrágább kincsének. Nagyon régóta csinálja már ezt, rengeteget utazik, rövid ideig marad egy helyen. Rendelés alapján rabolja el a lányokat, aztán egyszerűen eladja őket. Eladja, Alex. – Olyan erősen szorítottam össze a kezem, hogy a körmeim árkot vájtak a tenyerembe, de meg sem éreztem. – Úgy bánik velük, ahogy az állatokkal sem szoktak. A vadászat élteti. Oda kell mennem hozzá.Töprengve nézett rám, majd halványan elmosolyodott.– Menjünk.Kevés időm maradt, ezért nem is vesztegettem. Odaléptem a férfi mögé, aki még a földön térdelt megbilincselve. Theo továbbra is fegyvert fogott rá, míg Alex közvetlenül mellettem maradt. Kétoldalt a fejére tettem a kezem, és belevágtam.Szemerkél az eső. Fellazítja a talajt, sártengerré változtatja ezt az átkozott földet. Úgy érzem magam, mint egy állat, egész nap a földet kell túrnom, ügyelni a lovakra, az ekére, munka után letisztogatni, megetetni a malacokat és kitakarítani utánuk. Egész életemben úgy bánt velem, mintha azért születtem volna, hogy az ő szolgája legyek. Az apám. A családom. Legszívesebben felrobbantanám az egész rohadt kócerájt és vissza sem néznék.Minden nap ugyanúgy telik el, a monotonitásba bele fogok őrülni. Néha elképzelem, hogy fogok egy kést, és véget vetek az egésznek. Olyan könnyű lenne végezni velük, a saját ágyukban vágnám el a torkukat, aztán magam mögött hagynám ezt a lepratelepet és vissza se néznék. Itt sosem lesz jövőm.Bezzeg Jasna lubickol ebben a pöcegödörben. A tökéletes első gyermek, aki aranyat szarik. A drágalátos nővérem naphosszat csak szépítkezik, a haját, a körmét a bőrét ápolgatja, hogy felkészülhessen a nagy belgrádi szépségversenyre. Az apám undorító módon rajongja körbe, miközben engem semmibe vesz. Gyűlölöm az egész bandát. Elnézem, ahogy rámosolyognak minden reggel és azt kívánom, bár történne vele valami rossz. Valami rettenetes, amitől megfakul végre az a kurva nagy fényesség, amiről a nevét kapta.Fél év kell hozzá, hogy a kívánságom valóra váljon. Emberek jönnek a hegyekből nagy fekete dzsipekkel és elviszik Jasnát. Az anyám sikongat, az apám nekik megy, de fegyverrel fejbe vágják. Én egy tapodtat sem mozdulok. Aznap az anyám zokogásának és Jasna sikításának boldog emlékére alszom el. Másnap elkísérem az apámat a városba, hogy új alkatrészt vegyünk a traktorba. Egy szót sem szól hozzám, és Jasnát sem említi. Eleget hallottam a szép lányok eltűnéséről ahhoz, hogy tudjam, ha Jasna haza is térne egy idő után, már nem fogadnák szívesen, mert már nem lenne az a tiszta lány, aki a szüleink szeme fénye.Apám rám morran, hogy maradjak a kocsin. A kezembe adja a foszlott gyeplőt, majd bemegy a boltba. Egykedvűen bámulom a mellettem elhaladó embereket. Kezdek rájönni, hogy Jasna eltűnése csak időleges boldogságot tudott nyújtani. A kocsi elé befogott ló patája hangosan cuppan a sárban, amikor a közelben zenét bömböltetve megáll egy fekete dzsip. Az az ember száll ki belőle, aki fejbe vágta egy fegyverrel az apámat. Besiet az egyik boltba, de pár perc múlva már jön is vissza. Kinyitja a kocsi ajtaját, körülnéz, a tekintete megakad rajtam. Emlékszik rám. Arra, hogy meg sem mozdultam Jasnáért.– Akarsz pénzt keresni, fiú? – kérdezi vigyorogva.Nem válaszolok, csak leugrom a kocsiról, a gyeplőt a lovak közé hajítom, és beugrom a fekete dzsipbe. Már éppen ideje volt.Elvesztem Davor történetében, a gondolataiban, abban a teljes érzéketlenségben és gyűlöletben, amely még mindig égett benne. Alig érzékeltem az időt, miközben kerestem azokat az információkat, amelyek nekünk kellettek. Szinte az egész életét sikerült átpörgetnem a nővére elrablása óta. Jasnával találkozott évekkel később, amikor már a fekete autós lett a szervezet feje, és Davor az ő első embere. A nővére addigra már egy belgrádi bordélyban lakott, a mindennapi betevőért dolgozott. A szépségét az arca jobb felén lévő hosszú, égővörös forradás emlékké tiporta. Mielőtt a lány felismerhette volna, undorodva hátat fordított neki, és otthagyta a helyet.Amikor már úgy érezte, eleget tanult, a főnöke megengedte, hogy elkezdje építeni a saját üzletét. A vevőköre egy részét rábízta Davorra, aki egyre változatosabb helyekről kezdte el összeszedni a rendelésre kért lányokat. Egyedül szeretett dolgozni, mert imádta a munkáját. Ez a fajta aratás végre igazán boldoggá tudta tenni.Mélyre rejtette azokat a gondolatokat, amelyek kellettek, ennek ellenére meglepően könnyen jutottam hozzájuk, mintha az agya egy csepp ellenállást sem tudott volna kifejteni. Talán az emberek ebből a szempontból a széfekhez hasonlíthatók. Vannak nehezebben és könnyebben feltörhetők, csak a megfelelő módszert kell megtalálni hozzájuk.Ironikus módon az agyában fényt árasztott az útvonal, amely a raktárához vezetett. Meglepődtem, hogy mennyire közel van. Memorizáltam a címet, majd a belépőkódot, aztán kinyitottam a szemem, és hátraléptem. Amint nem érintkeztem a bőrével, a gondolatai eltűntek az enyémek közül. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.Hajnalodott már, amikor Theo autójának hátsó üléséről Alexszel azt figyeltük, ahogy a mentősök sorra vezetik ki a hatalmas raktárból a bukdácsoló, még mindig kábult lányokat. A sajtó, a szülők és a barátok egy kordon mögött tolongtak, időnként még a kocsiban is hallottuk a megkönnyebbült kiáltásokat és zokogást. A kislányt, akinek végül sikerült megakadályozni az elrablását, kórházba szállították, de az ijedtségen kívül más baja nem esett.– Ugye tudod, hogy most rengeteg félresiklott életet rántottál vissza a biztonságos vágányra. – Alex megcsókolta a homlokom. – Rohadtul büszke vagyok rád, ugye tudod?Tudtam. Éreztem.Hagytuk, hogy Theo magyarázzon meg mindent. Aprót biccentett, amikor a rendőrautó kikanyarodott az útra, hogy hazavigyen minket.Kellemesen könnyűnek éreztem a testem, miközben felfelé mentünk a lifttel. Alex komótosan járatta végig rajtam a tekintetét, míg már az arcom tűzben égett és zavaromban nem tudtam mit kezdeni a kezemmel. A lakás ajtaját már ő nyitotta ki, közben végig a derekamon tartotta a tenyerét. Amint becsukódott utánunk az ajtó, mohón megcsókolt. Letoltam a válláról a kabátját, míg ő lehúzta a cipzárt az enyémen.– Most már elkezdhetjük végre azt a „három napig ki sem lépünk a lakásból” projektet? – kérdezte széles mosollyal.– Úgy vélem, ki kellene bővítenünk öt napra. Csak, hogy megfelelően elmélyedjünk a kutatásban. – Az utolsó gombot is sikerült kigombolni az ingén. A bőre melegen feszült az enyémnek.– Szívemből szólt, doktornő. Úgy érzem, a kutatás jelen pillanatban létfontosságú.

De még mennyire szerettük! Be kell vallanom, elsőre az író-olvasó találkozó gondolatától kissé kilelt a hideg. Aki ismer, annak nem kell részleteznem, hogy időnként mennyire gyáva vagyok. Ennek ellenére most úgy adódott, hogy minden feltétel összejött, és nem utasíthattam vissza, hogy Kemese Fannival találkozhassunk a ceglédi olvasókkal.

Kifejezetten jól éreztem magam. Az épület első látásra megtetszett kastélyszerű kinézetével, a belső tér pedig nagyon igényesen és szépen lett kialakítva, szakítva a könyvtárakról bennem élt sztereotípiákkal.

Kényelmes kanapékkal, védett, napfényes belső udvarral, gondosan válogatott könyvgyűjteménnyel és finom házi szörppel fogadott minket a könyvtár nagyon kedves és elsőre szimpatikus jótündére, Mariann. Ő számomra azok közé az emberek közé tartozik, akikről elsőre megállapítható, hogy mennyire szeretik a munkájukat és a körülöttük lévő emberekre mennyire nagy hatást, jó hatást gyakorolnak.

Kaptunk egy gyors körbevezetést a könyvtár többi részébe, amelyek nem maradtak el az ifjúsági könyvtártól, minden helyiség az olvasók igényeihez igazodva lett kialakítva, hogy az oda betérők megpihenhessenek egy-egy jó könyv társaságában vagy csak lazíthassanak egy kicsit. Ebben nagy szerepe lehet a többi ott dolgozó kedvességének is.

Kezdésre az emberek nagy része összegyűlt, majd az első kérdések után még jöttek páran, ketten még Pestről is befutottak, amitől meg is hatódtam, köszönöm ezúton is lányok! A hangulat családias maradt, aminek Fannival nagyon örültünk, így majdnem mindenkivel tudtunk pár szót váltani, és a kérdéseket részletesebben is megvitathattuk.





 Sajnos nem került rá mindenki a képre, de a lényeg talán látható. Közvetlen, barátságos beszélgetés alakult ki. A végén dedikáltunk, mindenki kapott könyvjelzőket, és az a megtiszteltetés ért, hogy aláírhattuk a könyvtári Pippa, Mya, és Enigma, Ezüsthíd példányokat.

A beszélgetést követően körbevezettek minket a város központjában, kaptunk egy érdekes összefoglalót is a hely történelméről, majd egy ebéd és egy fagyizás után Fannival hazavonatoztunk. Búcsúzóul még egy ilyen fantasztikus emléklappal is megajándékoztak.





Nagyon jól sikerült a nap, örültem, hogy sikerült elmennünk. Cegléd közel van Pesthez, mégis semennyit nem érezni a nyüzsgésből, olyan benyomásom volt, mintha otthon lennék.

Mariannak nagyon köszönjük a meghívást és a gondos szervezést ezúton is, az olvasókkal együtt feledhetetlen élménnyé tettétek a ceglédi látogatást. Remélem, találkozunk még!

Nyolc év múlva
Amikor reggel kinyitottam a szemem, majdnem vissza is csuktam, mert hajnali szürkeségnek hittem az ablakon túli fényviszonyokat. Alex megmozdult mellettem, átkarolta a derekamat és egy elégedett dünnyögést követően közelebb húzott magához. Kényelmesen elhelyezkedtem a teste melegében, amikor meghallottam az ablakot ostromló hófúvást. Fél szemmel az ébresztőórára sandítottam, és majdnem hangosan felnyögtem. Már hét óra volt, kint tombolt a hóvihar, és reménykedni sem mertem, hogy valami csoda folytán eltörlik a mai műszakomat.Fel akartam kelni, de Alex karja megfeszült körülöttem.− Hová készülsz, asszony? – Borostás állával félrekotorta a hajam a nyakamból, hogy forró-szúrós csókot adjon rá. Megfogtam a pólóm alatt vándorló kezét, és vonakodva eltoltam.− Fel kell kelnem, Alex! – Gyors csókot nyomtam a szájára, de még mindig nem nyitotta ki a szemét. Előző éjjel csak hajnali háromkor került ágyba, az egyik ló elhúzódó ellésénél segédkezett. – Te csak aludj, Vickyt majd megnézem én.A hasára fordult, párszor belebokszolt a párnába, és visszaaludt. Halkan kiosontam a fürdőszobába, és megnyitottam a zuhanyt. A forró víz alatt állva próbáltam végiggondolni, hogy tudnám úgy megszervezni a napot, hogy abba legalább harminc óra beleférjen. Pár másodperc múlva már hagytam a fenébe az egészet, és élveztem a rám zúduló forró vizet.A hátam mögött kinyílt az ajtó, és hamarosan egy széles, kérges tenyér jelent meg a csípőmön. Elmosolyodtam, és nekidőltem Alex mellkasának.− Aludnod kellene még.− Ez sokkal jobb. – Megfordított, hátam a csempének nyomódott.− Tényleg el fogok késni. – Próbáltam elfojtani a nevetést, de pont a csiklandós részeimet vette célba.− Tudok nagyon gyors is lenni.− Meg ne próbáld! – hördültem fel nevetve, de a hang nagyon gyorsan kapkodó sóhajtozásba fulladt.Mire sikerült kikeveredni a zuhany alól, fél nyolc is elmúlt. Amíg Alex reggelit készített, én felöltöztem, majd benéztem Vickyhez. Szokás szerint már felébredt, az egyik új mesekönyvét nézegette, amelyet a legutóbbi könyvesbolttúránkon szereztünk be.− Anyu, amikor én leszek az elnök, hozhatok olyan törvényt, hogy szülinapon mindenki ágyban maradhat, és azt csinálhat, amit akar? – Vicky haja fekete szénakazalként meredezett, amikor felkelt. Pókemberes pizsamaalsójához, rózsaszín selyem gyerekhálóinget viselt, amelyet Gili nénikéjétől kapott.− Csillagom, amikor te leszel az elnök, nagyobb gondjaid lesznek, mint a szülinapi időbeosztásról törvényt hozni.− Azt nem hiszem – mondta morcosan. Addig puszilgattam az arcát, amíg kacagni kezdett. Még négy év távlatából is erősen megdobbant a szívem erre a hangra. Mióta megszületett, Alexnek és nekem ő jelentette a világmindenség közepét. A mi kisbabánk. Reggeli közben mindketten őt figyeltük. A dundi kis karját, a rózsás arcot, a fekete, vastagszálú hajat, amely most már rendezett fonatban lógott a háta közepéig. Az én szememet és Alex vérmérsékletét örökölte. Őt láttam a leggyönyörűbb gyereknek a világon. Tudtam, hogy ugyanarra gondolunk, amikor összenéztünk Vicky feje felett. Ezt a csodát mi ketten hoztuk össze. Szinte hihetetlen, hogy ilyen jó munkát végeztünk.Egy gyors szülinapi köszöntésre futotta csak, de Vicky így is elégedett indult el, mert tudta, hogy délután hatalmas szülinapi zsúrt rendezünk, amelyre az összes barátja hivatalos.− Ethel nagyi biztos megérkezik addigra? – kérdezte már a kocsiban ülve. Szerencsére a hóvihar közben teljesen elállt. A legjobb barátnőjének, Mathildának is ma volt a születésnapja. Szerencsére pár napja, egy teaparti keretében a két kislány megegyezett az időbeosztásban, így Mathildáét délelőtt tartották, Vickyét pedig délutánra tettük. Behajoltam a kocsiajtón, és megigazítottam a kabátja gallérját.− Remélem, picim. Vigyázz apura, oké?− Anyu! – forgatta a szemét.− Vicky! – forgattam én is. Nevetni kezdett. – Ti vagytok az én legdrágább kincseim. Tudod, ugye?− Tudjuk, anyu – szólt közbe az első ülésről Alex. − Óvatosan vezess, jó? Mögötted leszek.− Mint mindig. – Búcsúzóul még megcsókolt, megvárta, míg beszállok a kocsiba, és mindketten elindultunk. Amikor szétváltunk, dudált egyet, és lekanyarodott a bevásárlóközpont felé. Előző nap hármasban listát írtunk a nélkülözhetetlen apróságokról, amelyeket elfelejtettünk beszerezni a zsúr előtt. Mivel nekem aznap még dolgoznom kellett, ők vállalták magukra a vásárlást.A nap a szokásosnál is lassabban telt. Sorra érkeztek a betegek a gyerekosztályra, délután sikerült csak időt szakítanom rá, hogy felhívjam Ethelt. Kiderült, hogy az idő miatt minden Coloradóba tartó gépet ideiglenesen felfüggesztettek.− A reptéren ragadtam, kicsikém – mondta panaszosan a telefonban. – Nem akarok elmozdulni innen, hátha egy gépet időközben elindítanak. De már sehogy sem érek haza Vicky zsúrjára. Megmondanád neki, hogy szörnyen sajnálom?− Meg fogja érteni – nyugtattam meg. – Kérlek, Ethel, ne maradj a repülőtéren. Vegyél ki egy szobát a közelben, és pihenj nyugodtan. Vicky sem akarná, hogy kényelmetlenül töltsd miatta a napot.Később Zoe és Gili is jelentkezett, szintén törölték a járatukat. Két beteg között megszólalt a csipogóm, de figyelmen kívül hagytam. Ezután kétpercenként jelzett, míg feladtam, és felhívtam Theót. Kiderült, hogy véletlenszerű adóellenőrzést rendeltek el az alapítványnál, bekértek minden számlát és bizonylatot az elmúlt három évről. Theo pánikba esett, mert a vezetőség nagy része elérhetetlen volt, ő meg hozzá sem tudott szagolni a papírokhoz.− A könyvelőt próbáltad már?− Azt, amelyik pofátlanul szabadságra ment, és kikapcsolta a mobilját?− Szóval igen.− Segítened kell, Sherlock! Tudom, hogy ma van Vicky szülinapja, de ha egyedül hagysz ezekkel az adóhiénákkal, én kivetem magam a földszintről. Ha átfaxolod nekem a papírokat, kész örömmel odaadom nekik.− Hatalmas segítség vagy, ugye tudod?− Ha legközelebb a városba jöttök, hálából elviszlek ebédelni a legjobb itteni étterembe. Téged és Vickyt. Na jó, a lovászfiú is jöhet.− Szia, Theo.Utolsó esélyként felhívtam a saját ügyvédünket, akinél megvoltak az alapítvány számlái, de épp egy másik városban tárgyalt. Megbeszéltem a titkárnőjével, hogy átfaxol mindent Theónak, de kellett hozzá egy beleegyező nyilatkozat, hogy törvényes legyen. A beszélgetés végére majdnem a falba vertem a fejem, de megígértem neki, hogy munka után beugrom, és aláírom azt a papírt.Egy óra múlva sikerült elérnem Alexet is.− Aggódom, Lena. Fél órája folyamatosan kapom a hívásokat a lányok szüleitől, hogy az időjárás miatt nem akarnak autóba szállni.− Végül is, érthető – megdörzsöltem a homlokom, hogy elmúljon a tompa sajgás a fejemben. – Délelőtt óta öt autóbalesetest hoztak be a sürgősségire.− Fáradt a hangod.− Nincs semmi gond.− Még nem néztem meg a teljes listát, de valószínűleg mindenki lemondja a mai bulit.− Vicky tudja már? – kérdeztem félve.− Tíz perce felvette a rózsaszín tütüjét és a tiarát. Kifestettem csillogós lakkal a körmét. Most épp a teadélutánt készíti elő. Még nem volt szívem közölni vele.− Okos kislány, meg fogja érteni. Úgy néz ki, én is késni fogok, de sietek, ahogy csak tudok.− Megint túlóráznod kell?− Nem. Ma behívtak mindenkit, többen is vagyunk a kelleténél. Bonyolult, de a lényeg, hogy el kell intéznem némi papírmunkát Theónak.− Találkoztál vele? – Jesszusom, kezdődik. Évek teltek el, de az ok nélküli féltékenysége sosem szűnt meg.− New Yorkban van, Alex. Éli a boldog agglegények gondtalan életét. Gili mesélte, hogy nemrégiben megismerkedett valakivel. Szerinte komoly a dolog. Csak telefonon beszéltem vele. Segítségre van szüksége.− És szokás szerint neked szólt először. Megint elhívott kávézni hálából?− Vacsorázni – csúszott ki a számon. Tíz másodpercnyi csend.− Fel akar idegesíteni, ugye?− Pontosan. – Mosolyognom kellett, amikor elképzeltem, hogy összeszorított fogakkal szorítja a kagylót. – Amikor találkoztok, általában te sem maradsz adósa.‒ Ez igaz. De ha arra gondolok, hogy te és ő valaha…‒ Alex. Emlékszel még, hogy mit csináltunk tegnap éjjel?− Hm, igen. – Kizökkentettem.− És arra, amit ma reggel a zuhany alatt? – Csak felmordult, ezért folytattam. – Ezeket életem végéig kizárólag neked engedem meg. – Suttogóra fogtam a hangom. – Egyedül neked.− Mikor érsz haza? – Ez a vágytól fűtött hang már sokkal jobban tetszett.− Sietek.Már elmúlt fél kilenc, amikor bekanyarodtam a ház elé. Amint beléptem az ajtón, úgy éreztem, átestem egy forró, tisztító zuhanyon. A kórházban, a betegekben felgyülemlett fájdalom és stressz, ami reggel óta bennem zsongott, először halkabb lett, majd teljesen elhalt. Levettem és felakasztottam a kabátom, majd cipő nélkül indultam az ebédlőbe. A látványtól földbe gyökerezett a lábam.− Most már ihatsz, apu. De a sütiből is vegyél, jó?− Ki nem hagynám. Nagyon guszta.Vicky gyönyörűen felöltözve ült az alacsony teázóasztalnál, rózsaszín balett-tütüje elterült a széken. Kisujját feltartva épp egy csésze teát kortyolgatott, előtte egy kistányéron szív alakú mézeskalács, rajta sárga cukormázzal írt V betű. Előző hétvégén együtt készítettük őket. Vele szemben Alex ült ugyanolyan kisszéken, a farmerje fölött hasonló tütüt viselt, sötét hajában tiara csillant meg.− Nélkülem kezdtétek el a csajbulit? – Széles mosollyal léptem beljebb, és kaptam fel a karomba szaladó Vickyt.Az én kislányom egyetlen könnyet sem ejtett, amiért az összes barátja lemondta a zsúrt. Miután hazaértem, én is csatlakoztam a bulihoz, ami így is fantasztikusan jóra sikerült. Rengeteget nevettünk, Vicky és én annyi teát és limonádét ittunk, hogy majdnem bepisiltünk, Alex pedig különös gondot fordított rá, hogy végigkóstolja mind a hétféle süteményt. Két óra múlva Vicky már kókadozott. Alex fején félrecsúszott a tiara, miközben összeszedte a piszkos edényeket. Amikor felvettem, hogy lefektessem, Vicky a nyakamba borult, és pár másodpercen belül már aludt is. A szobájába vittem, betakartam, puszit nyomtam a homlokára, aztán felkapcsoltam az éjjeli lámpáját. Hamarosan lassan forgó, csillagmintájú fénypászmák töltötték be a plafont. Becsuktam az ajtót, és visszamentem Alexhez. Épp a mosogatógépbe pakolta be az edényeket. − Tudod, hogy ilyen pasinak léteznie sem lenne szabad? – Hátulról átöleltem a derekát, és végigsimítottam a mellkasán. Mélyeket lélegeztem. Imádtam az illatát.− Gondoltam, megvárom, míg lejössz, és akkor kapcsolom be. Hogy lásd, mekkora hős vagyok.− A legnagyobb. – Megfordult, a kezébe vette az arcomat, hátrasimította a hajam, és megcsókolt. A tiara és a szoknya még mindig rajta volt. − Az beteges, hogy ebben a cuccban még szexisebbnek talállak?− Ha akarod, minden éjjel felveszem a kedvedért.− Hm. Egy saját, egy méter kilencven magas, szőrös balerina. Imádnám.− Akkor rögtön el is kezdheted az imádást, drágám! – Lehajolt, a vállára vetett, és felrohant velem az emeletre. Próbáltam nagyon halkan sikongatni.Hajnalban felébredtem. Egy pillanatig hallgattam a ház apró zajait, majd felkeltem, hogy megnézzem Vickyt. Az egyik csupasz lába a párnáján feküdt, a karja lelógott az ágy szélén, de nyitott szájjal, nagyon békésen aludt. Megigazítottam rajta a takarót, közben beszívtam meleg gyerekillatát. Biztos voltam benne, hogy szépeket álmodik.Váratlanul a hátára fordult, kinyitotta a szemét, és tökéletesen éberen nézett rám.− Anyu, mit jelent az a szó, hogy sikkasztani? – kérdezte csengő hangon.− Miért kérdezed, kicsikém? – Leültem mellé, és kisimítottam a haját az arcából.− Az óvó néni ma megsimogatta a fejem, miközben rajzoltam. Utána a délutáni alvásnál furát álmodtam. Beszélgetett egy bácsival, aki elmondta neki, hogy sikkasztani fog a bankból, utána pedig olajra lépnek együtt. Tudnál nekik szólni anyu, hogy el fognak csúszni, ha rálépnek az olajra?− Persze, csillagom. Holnap reggel elintézzük, de most aludj csak tovább.Óvatosan becsuktam az ajtaját, és visszaindultam Alexhez. Nevetve csóváltam meg a fejemet, és felírtam a képzeletbeli listámra, hogy egészítsem ki a saját érző naplómat. Úgy néz ki, a gén többé már nem kizárólag apai ágon öröklődik.

A LÉPCSŐ TETEJÉRŐL FIGYELEM ŐT. Ugyanolyan tökéletes, akár az első alkalommal. Összegömbölyödve alszik az ágyon, lágyan szuszog, alig törve meg a pince tapinthatóvá vált csendjét. Megtanultam becsülni az ehhez hasonló pillanatokat. Álmában mindig sokkal megközelíthetőbbé vált.
Ügyelve minden lépésre, odamegyek hozzá, és letérdelek az ágy mellé. Nézem az arcát, sápadttá vált bőrét, a fájdalom mélyre vésett ráncait nyirkos homlokán. Megint álmodik. Róluk álmodik. A múltjához menekül előlem, az utolsó megmaradt foszlányokba kapaszkodva. Meghátrál az érintésem elől, úgy tesz, mintha nem vágyna rám, mintha nem okozna neki gyötrelmet a visszautasításom. Honnan származhat ez a különleges erő? Mi táplálhatja? Mi éltetheti? És hogyan vájhatnám ki végre belőle?Homlokára teszem a tenyerem. Megdobban a szívem attól a melegségtől, amely belőle árad. Ha lehetséges lenne, magamba szívnám, hogy sose hagyhasson el, életem végéig bennem keringjen, engem melegítsen.Rég meg kellett volna ölnöm. A végzetemmé fog válni, már egy ideje érzem, mégsem vagyok képes elpusztítani. Előbb meg akarom érteni, elvenni azt a felbecsülhetetlen erőt, amelyet olyan mélyen magába zár, amelyet úgy rejteget előlem. Azt akarom, hogy teljesen az enyém legyen. A részemmé váljon, ahogy lassan én is az ő részévé válok. Meg fog történni. Hinnem kell benne. Lehunyom a szemem, és koncentrálok, hogy láthassam, amit ő lát, érezhessem, amit ő érez.Erőtlen benyomások, másodpercekre fellobbanó izgalom, még múlékonyabb boldogság.Kezdi elveszíteni az összes kapaszkodót.‒ Nemsokára, kicsikém. Nemsokára feladod. A kedvemért fogod megtenni.A várakozás izgatottá tesz. Homlokáról a hajába csúsztatom a kezem, belemarkolok a sima tincsekbe, a tenyerem köré tekerem, arcomhoz húzom az arcát. Megfeszül, majd kinyitja a szemét, de egy hangot sem ad ki. Tekintete kiüresedik, nyoma sincs az álombéli reménykedésnek. Ha visszarángatom a való világba, kettőnk világába, háttérbe húzódik minden más. Csak mi ketten maradunk.‒ Tudod milyen nap van ma, madárkám? – Megrázza a fejét. A mozdulat közben arca a tenyerembe simul. Tökéletesen beleillik. – Karácsony. Különleges nap. Megünnepeljük a köztünk kialakult köteléket. A kapcsolatunkat. Ma nincs lánc, nincs injekció vagy elektrosokk. Egyetlen tökéletes napig.Halványan elmosolyodik. Hagyja, hogy felültessem, még a lábát is megemeli kissé, amikor leveszem bokájáról a láncot. Boldoggá tesz az engedelmességével. Úgy simogat az érzés, mintha vattával bélelné ki a mellkasomat. Meg akarom osztani ezt vele. Azt akarom, hogy a mai számára is különleges nappá váljon.Hunyorog a gyertyafényben, amikor felérünk. Kezét a szeme elé emeli, a mozdulattól meginog, és nekem dől. Mosolyogva ölelem magamhoz. Egy fotelhez vezetem, leültetem, vastag takarót borítok a lábára. Többször végigsimít rajta, az ujja között morzsolgatja, majd pár másodperc elteltével erősen belemarkol, mintha soha többé nem akarná elengedni. Először rám néz, egy ideig tartja a szemkontaktust, de aztán a tekintetét a hátam mögötti feldíszített fa vonja magára.Hetek óta tervezem az estét. A legjobb étteremből hozattam az ételt, a legszebb fenyőt választottam ki az alkalomra, és egy méregdrága lakberendezési üzletben válogattam ki az ezüst és vörös díszeket. Lekapcsolok minden világítást, finom illatú gyertyákat gyújtok, és háttérzenévé halkítva felteszek egy válogatáslemezt. Minden jól alakul.Lassan eszi az ételt. Alaposan megrág minden falatot, időnként lehunyja a szemét az élvezettől. Az elégedettség apró nyögésként tör ki belőle, amikor befejezi. Vacsora alatt folyamatosan a tányérján tartja a tekintetét, majd utána az ölében összekulcsolt kezét bámulja. Rám egyszer sem néz. Nem mosolyodik el vagy mond köszönetet. Visszagyűröm a tehetetlen dühöt. Türelmes akarok lenni, de néha nagyon megnehezíti a dolgomat.‒ Táncolni fogunk, madárkám. – Összecsapom a tenyerem, mire megrezzen. Nem hagyok neki időt, hogy magához térjen, felhúzom az asztal mellől, átölelem a derekát, és ringatózni kezdünk a Moon River lágy dallamára. – Csak élvezd! – parancsolok rá. Elernyed a teste, most már teljesen hozzám simul. – Ha jól viselkedsz ma este, megkapod ajándékba a takarót, amihez annyira ragaszkodtál. Leviheted magaddal, amikor visszatérsz a szobádba.A fotelben hagyott takaróra néz. Kasmír. Melegen tartaná egész télen. A hideg a tervem egy fontos részét képezi, de a mostani nagylelkű hangulatomban hajlandó lennék lemondani róla.‒ Mit kell tennem érte?Heves vágy ébred bennem a hangjára. Olyan ritkán használja, hogy kincsként őrzöm minden kimondott szavát. Még jobban magamhoz szorítom, ajkammal végigkövetem a nyakán sorakozó vastagabb-vékonyabb hegeket.‒ Táncolj velem, madárkám! Semmi mást. Ne húzódj el, hagyd, hogy gondoskodjak rólad.Még mindig a takarót nézi, miközben a vállamra csúsztatja a kezét. Addig ringatózunk, míg a fáradtság és a szervezetében maradt drog legyőzi. Elalszik a karomban. Képeket látok, de a zene és a közelsége bűvöletében először fel sem fogom, hogy belőle áradnak. Egyetlen elátkozott pillanatra megosztja velem az elméjét.Ethel mellett dolgozni a konyhában. Zoéval nevetni. Victor karjába bújni. Lovagolni. Száguldani. Érezni, hogy szeretnek. Hogy biztonságban vagyok. Alex csókjában feloldódni. Elveszni a szerelmében, és soha fel nem ébredni. Kívánságok. Megfoghatatlan érzések, amelyeket öntudatlanul is állandóan sorol, amelyekért hálát ad. Még mindig másra vágyik. A múltjára, az emberekre a régi életéből. Csak nem rám. Sosem énrám. A karácsony, a tervek, a közelsége, a tánc, minden hamissá válik.Sajog a tenyerem a hatalmas pofontól, amivel felébresztem. Vérző szájjal, tágra nyílt szemmel, némán hever a szőnyegen.‒ Tűnj el innen! Takarodj vissza a pincébe!Szét akarom tépni. Darabokra szaggatni, hogy a vére beborítsa azt az átkozott fenyőfát. Átkozottul nehéz elnyomni a késztetést. A szerelmem és a gyűlöletem iránta követhetetlen gyorsasággal váltakozik. Ökölbe szorított kézzel figyelem, ahogy elindul a pince felé, de három lépés után megtorpan, a fotelben heverő takaróért mozdul.‒ Vigyázz, madárkám!Megperdül, a testtartása az enyémet tükrözi. Tekintetében ugyanazt a megvetést, ugyanazt az elszánt tenni akarást látom, mint az első hetekben. Tévedtem. Sokkal több munka és idő kell, hogy ezt kiöljem belőle.‒ Menj a szobádba! Holnap nehéz napunk lesz.Megrándul a lába, ellenáll az agya parancsának, de a harc alig pár másodpercig tart. Még csak a lépcső közepén jár, amikor bezárom utána a pince ajtaját.‒ Boldog karácsonyt, Lena. – Alig hallom meg a zokogásba fulladó suttogást.Aznap éjjel a neki szánt takaróba burkolózva, az ő illatával körülvéve alszom el.

Azok kedvéért, akik szerettek volna, de nem tudtak eljönni, íme egy rendkívül részletes élménybeszámoló a szombati könyvbemutatóról.
Korán indultam el aznap, mert az én Orsi barátnőm Pécsről ideutazott, és felcsíptem a Deákon. Turistásat játszottunk a Budapest Eye előtt, tátottuk a szánkat meg minden, aztán átmentünk flegma pestibe, és megegyeztünk, hogy tök égő az egész, mi erre sosem szállunk fel. Amúgy is olyan, mintha vasúti kabinokat függesztettek volna egy bazi kerékre. Megszámoltuk, kettő kabinban ültek, ők is unott arccal tekintgettek kifelé, így tovább indultunk.
A könyvbemutatós témákat egyelőre hagytuk, mert szörnyen stresszeltem így is. Orsi nagy rajongója a Szimpla Desig Shopnak az Astoria környékén, így arrafelé vettük az irányt. Egy utcányira volt tőlünk, de bekapcsoltam a beszélős navigációt, mert képes vagyok egy száz méter átmérőjű körben is eltévedni. Igen, jól gondoljátok, Pest az én városom.A szerencsénk ezúttal is adta önmagát, csak egy óra múlva nyitott ki a bolt, így átmentünk a közeli Alexandra kávézóba teázni egyet. Közben eltettem a navit, így néhányszor megint eltévedtem, még a bolton belül is, de szerencsére Orsi felfedezte a táblát, ami megmutatta nekünk, hogy a másodikon keressük a kávézót, így nem maradtunk tea nélkül. Igen, jól gondoljátok, igazi földrajzi zseni vagyok.
Egy órácskát beszélgettünk, próbáltam hitegetni magam, hogy nem leszek hisztérikus, mire a Trafóba érünk, és Orsi is támogatta az elképzelést, de lefelé menet már időnként erősebben megdobbant a szívem, és összeszorult a gyomrom. A kijáratot eltévesztettem, de Orsi már rutinosan a jó irányba terelt.
A bolt közben kinyitott. Meglepődtem mennyire ötletes cuccokkal van tele, főleg újragondolt lakberendezési tárgyakat árulnak, de van ott néhány viccesen cuki dolog is. Például Kázmér (akkor még nem lett elkeresztelve), a szomorú szemű jetiboci. Orsi magához vette (nyugi, nem lopta el), nevet adott neki, és mostanra már együtt olvasgatják az Ezüsthidat. A szatyorba került még két vicces kép is Kázmér mellé. Az egyikből belsős viccet kreáltunk Orsival, de ezt később kifejtem úgyis.
A bolt után már tényleg a Trafó felé vettük az irányt. A metrót kihagytuk, mert a villamoson sokkal jobban lehet várost nézni. Fapados módszer, de csak jobb, mint a föld alatt. A Móricz Zsigmond körtéren rájöttem, hogy még rengeteg időnk van, ezért pizzáztunk egyet. Egy illusztris „egy szelet pizza csak kétszáz forintba kerül” hellyel nyűgöztem le Orsit, aki áhítattal falatozott mellettem, és ugyancsak áhítatosan hümmögött, amikor felvilágosítottam, hogy mi most éppen „streetfood”-olunk, ami régen rendkívül messze állt tőlem.Mire megettük a pizzát majdnem lefagyott a kezem, és persze, hogy otthon felejtettem a kesztyűm. Nem vígasztalt a tudat, hogy pontosan tudtam, a kanapé melyik pontjára dobtam le. Ismét villamosra szálltunk. Mire a Corvinhoz értünk, az izgatottság erőteljesebb fázásba csapott át, ezért bementünk a plázába melegedni, és pótkesztyűt vásárolni. Kifelé menet Orsi megint hagyta, hogy vezessem, jól el is navigáltam magunkat az ellenkező irányba. Háromszáz méteren belül voltunk még, amikor észrevettem, hogy nem futnak mellettünk az úton a villamos sínek. Orsi csak szolidan röhögött rajtam. Mielőtt befordultunk a megfelelő mellékutcába, még elmagyaráztam neki (igen, képes voltam rá), hogy jut el majd a bemutató után Kelenföldre metróval. Mindenki nyugodjon le, nem Izlandon kötött ki, rendben hazajutott!

 Amikor odaértünk a Trafóba, már pakolta befelé a szépséges kupacokat a kiadó. Vadul vigyorogtam és mutogattam neki a befóliázott köteteket. Később megkértem, ha úgy ítéli, hogy hisztérikussá kezdek válni, fogjon egy karosszéket, és csapjon vele jól pofán. Biztosított róla, hogy örömmel megteszi ezt értem. Na, most már értitek a kép és a belsős vicc közti összefüggést!
Hamarosan sorba rakták az ülőalkalmatosságokat, kipakolták az ellátmányt, és szép oszlopokba rendezték a könyveket. Volt fénypróba is, amiről lemaradtam, mert közben befutott Kitti barátnőm, és beültünk a nézők közé hármasban beszélgetni. Fannival készítettünk közös fotót, ami a fények ellenére talán nem is sikerült olyan rosszul, majd lassan elkezdődött a beszélgetés. Színes fények. Emelvény. Mikrofon. Megkönnyebbülés, hogy nem nekem kell először beszélni. Őszintén, alig emlékszem valamire az egészből, de lassan kezdenek visszatérni a részletek. Például, hogy az elején mennyi marhaságot mondtam. Hogy túlságosan őszinte voltam, így elspoilereztem a könyv felét. Hogy remegett a hangom, ezt biztos mindenki észrevette. Amikor nevetett a közönség, elsőként az jutott eszembe, hogy megint valami hülyeséget mondtam, de később rájöttem, hogy talán mégsem. A beszélgetés a felolvasásokkal együtt hamar elröppent, a dedikálás következett. Annyira kedvesek voltatok mindannyian! Megértően mosolyogtatok, amikor azt magyaráztam, hogy mennyire nem bírom az állandó fényképezést, és néha elfelejtek írni dedikálás közben. Ti vagytok a legjobb olvasók!
Közben Fanni megmutatta, hogy ott vagyok a köszönetnyilvánításában a könyv elején, és ezen annyira meghatódtam, hogy majdnem megölelgettem. A közös írással töltött órák rengeteget segítettek az Ezüsthíd születésében, ezért örök hálával tartozom neki.   Betoppant gratulálni a munkahelyi csapat is, egy bandába
tömörülve, a főnökünk, Móni vezetésével, akinek még egyszer köszönöm, hogy visszafogta magát, és nem kérdezett a bemutató közben.

Elröppentek az órák, véget ért a bemutató. Orsi írt, hogy szerencsésen megtalált mindent és mindenkit, így megnyugodtam, hogy nem kell utána keresőcsapatot indítani. Közben Kitti barátnőmnek is mennie kellett. Előtte még halálra rémisztett azzal, hogy posztolt rólam egy képet a facebookra, de szerencsére szép kis montázst dobott össze.
Fannival aláírtuk azokat a könyveket, amelyeket e-mailben kértek tőlünk, mindegyikbe csúsztattunk könyvjelzőt is, várhatóan a héten postázza a kiadó. Beszélgettünk még a Blogturnés lányokkal és közös szerkesztőnkkel, Anitával egy kicsit − aki hihetetlenül jó hatással volt az Ezüsthídra és rám −, utána pedig egy nagyon jó kis levezető kávézást-fánkozást tartottunk a Wiener Szalonban. Fanninak ismét köszönetet kell mondanom, hogy jobban megismerhettem Szilvit és Attilát. Tök jót beszélgettünk zárásig.Ennyivel ért véget a második könyvbemutatóm. Feledhetetlen élmény volt több szempontból is, örülök, hogy ennyien el tudtatok jönni. Ha van kedvetek, írjátok meg, Ti hogy éreztétek magatokat. Remélem, a következőn is találkozunk!

2. A kínzó
Mindig a szagát éreztem meg először. A nap elején még valami erős illatú férfiparfüm volt, de pár óra múlva teljesen megváltozott. Izgatott várakozás, fülledt vágy. Izzadság és vér. Bármennyit zuhanyozott, mielőtt lejött hozzám, mindig megéreztem rajta.A sötétség átformálta az egész világom. Már hosszú ideje nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, egyedül ő köt a valósághoz. Reménykedtem benne, hogy egykor másként volt. Hogy éltem jobb, szebb életet is. De bizonyosságot sosem nyertem. Léteztek emberek, akiket ismertem vagy szerettem? Talán igen. De már nem tudtam felidézni az arcukat vagy a nevüket. A pincében töltött napok valószerűtlenné tették a gondolatot is. Tartoztam valakihez? És hozzám tartozott valaki? Minden nappal egyre kevesebb reményt kuporgattam. Csak vártam a megváltásra, pedig tudtam, hogy cselekednem kellene. De a sötétség beborította a napokat. Megbénított.Kínzómnak volt valamiféle munkája. Még az elején rájöttem, hogy a nap nagy részében nincs otthon. Éjszakánként jött el hozzám, olyankor csak az övé voltam. Nem ember, nem valaki barátja, lánya vagy szerelme. Csupán Sebastian Green játékszere. A megbomlott elméjű babája.Éreztem tiszta pillanatokat a káoszban. Ezekben – bármilyen sötétség vett körbe – világosan láttam magam. Egy beteg lelkű, de rendkívül éles eszű ember megszállottságának tárgya lettem. Valamiféle romlott, mentális erő segítségével már az elején rájött, hogyan tompíthatja, majd tiporhatja el teljesen a régi énemet. Pontosan tudta, hová kell sújtani ahhoz, hogy igazán fájjon. Különleges volt, és ezt felhasználta ellenem. Hogy tudott olyan könnyedén elvenni tőlem mindent? Ennyire hamar megtörni? Hogy lehettem ilyen gyenge? Egykor én is voltam valaki, arra az emberre emlékeznem kellene. De miatta mindent elveszítettem.Közeledett.A rettegés összepréselte a mellkasomat. A fejem felett megnyikordult a padló. A szívverésem felgyorsult, egyenetlenné vált. Amikor a gyenge fény beborította a lépcsőt, egy hosszú pillanatra megtorpant az őrült dobogás.– Végre…Forró keserűség gyűlt fel a torkomban, de a tenyerembe szuszogva visszatartottam az öklendezést.Nem akarok itt lenni, amikor hozzám ér! Nem akarom látni őt, érezni a fájdalmat, amit annyira élvez. Menekülni akarok.A testem mozdulatlan maradt, de a tudatom hevesen meghátrált. Mélyen bennem elrejtőzött. Ő nem érhetett el hozzám, mert egy jobb helyre kerültem. Megtaláltam és magamra zártam az egyetlen megmaradt kaput, amely a régi életemhez kötött. A törött, sérült emlékek meleg burokként vettek körbe. Fellélegeztem, amikor sikerült.Visszajutottam az egyetlen helyre, ahol boldog voltam. Visszajutottam Enigmába.
***
– Tényleg készen állsz? Mert nem kell megtennünk, ha félsz. A korábbi próbálkozásokba is rendre belebuktál, édes – mormolta Alex végigsimítva a karomon. Éreztem, ahogy pírba borul az arcom. Megköszörültem a torkom, és mélyet sóhajtottam, hogy megállítsam a gyomrom remegését.– Úgy érzem, te sokkal inkább megijedtél, mint én. Belegondoltál már, hogy fogod érezni magad, amikor én kerekedem felül? Kétlem, hogy felkészültél rá, nagyfiú!Tágra nyílt a szeme, és magabiztosan elmosolyodott.– Ha egyszer te kerekedsz felül, Lena – mélyült el a hangja –, én azzal is tökéletesen elégedett leszek, hidd el! Ez a nap már nem is alakulhatna jobban.– Majd meglátjuk, hogy öt perc múlva is ugyanígy gondolod-e.
Meg sem várva a válaszát előrehajoltam, és Nefelejcs fülébe súgtam egy halk „hajrát”. Úgy iramodott meg, mint akit puskából lőttek ki. Alex mögöttem csalót kiáltott, de a kacagása elvette a vád élét. Hajamat hátracsapta a szél, dzsekim ráfeszült testemre, mert száguldottam. Úgy szerettem ezt az érzést, mint minden más új dolgot az életemben. Mint Victor óvó pillantásait és Alex szerelmét. Nefelejccsel összeszokott párost alkottunk. Amikor a hátán ültem, mindketten boldognak és gondtalannak éreztük magunkat. Azt hiszem, főleg ezért vágtázott mindig ő velem, ha kihívtam Alexet. A féktelen futamok pár nappal azután kezdődtek, hogy Victor behívott minket a könyvtárba. Tudtam, hogy minden rendben lesz, de Alex izgalma tapintható volt, az ujjbegyemben is éreztem. Miközben az apámat hallgattuk, újra és újra végigsimított a kézfejemen, és Victor minden erőteljesebb kijelentésére egyetértően bólogatott.– …ezért remélem, ti is megértitek, hogy itt az ideje a továbblépésnek. Szeretném, ha Lena jelentkezne az egyetemre – mondta nyomatékosan Victor. Alex újabb heves bólogatásától kezdtem dühbe gurulni.– Hagyd már abba! – súgtam oda neki.– Eszemben sincs! Igaza van.Meglepődtem. Tudnia kell, hogy ha egyetemre megyek, akkor, még ha rövid időközökre is, de el kell válnunk egymástól. Ezt akarta? Máris készen állt erre? Mert nekem még idő kellett. Időt akartam, hogy felfedezzem, milyen ezt az új életet élni, ha nem szólnak közbe tragédiák és pszichopata gyerekgyilkosok. Időt akartam, hogy kiélvezzem a lopott csókokat, a véletlennek tűnő érintéseket, az izgatottságot, amit egy külön töltött nap utáni első találkozáskor érzek, a nevetéseket olyan vicceken, amelyeknek csak mi értjük a poénját, egyszóval minket. Kettőnket. Együtt.– Lena, figyelsz te rám? – Victor megdörzsölte a szemét, és gondterhelten pillantott rám.– Persze. De szerintem te sem akarod igazán, hogy elmenjek – mondtam magabiztosan.– Persze, hogy nem akarom! Hiszen csak most kaptalak vissza. Több szempontból is. – A nyakamon lévő egyik horzsolásra tekintett. Már alig látszott, de ennyi elég volt, hogy Victor arca elboruljon. – Viszont nem tehetem meg, hogy önös érdekből itt tartalak. Amikor idejöttél, elmondtad, hogy világéletedben orvos szerettél volna lenni. Azelőtt… Az álmokat követni kell, és megvalósítani, kölyök. Ehhez viszont egyetemre kell járnod.– De én nem akarok elmenni. Egyszerűen nem akarok – ráztam a fejem dühös elkeseredettséggel. Engedetlen gyereknek éreztem magam, és ez nagyon nem tetszett. De tudtam, hogy képtelen lennék ilyen hamar elhagyni az új otthonomat. Alex felemelte a kezem, és csókot lehelt rá. Meg akart nyugtatni.– Lena… – habozott Victor. – Kérlek, gondold át! Nem ragadhatsz le az istállótakarításnál és a könyvelésnél! Fiatal vagy, fényes jövő áll előtted. Most, hogy túl vagyunk ennyi nehézségen, ideje elkezdened élni az életed. Elég idősek vagytok mindketten, hogy megértsétek, az egyetem nem végleges elválást jelent. Bármikor használhatjátok a repülőt, ha látni akarjátok egymást. És a távolság jót fog tenni a kapcsolatotoknak. Megerősödik. Több munkát fektethettek a kommunikációba, és talán hanyagolhatnátok egy időre a hm… fizikai kontaktust. – Zavartan félrenézett, majd ismét megköszörülte a torkát.Alexre sandítottam, akit megismerkedésünk óta először láttam elpirulni.

Egyre közelebb kerül a megjelenés, a kirakós lassan összeáll. Az Ezüsthíd szerkesztése kész, van gyönyörű borítója, és már fülszöveget is kapott. A könyvet előjegyezhetitek ide kattintva. :)


Lena Wall szenved. Enigma biztonságából kilépve iszonyatos veszéllyel találja szembe magát. Egy különleges erejű férfi felfigyel az érző képességére, és minden lehetséges eszközzel megpróbálja megtörni az akaratát. Hova menekülsz, ha nincs kiút? Hova menekülsz, ha az emlékeidbe is betörnek?De mindig van esély…Lena küzd, és menekül, majd egy jeges folyóban tér magához különös sérülésekkel. Teljes múltját, nevét, és szerelmét, Alexet is elfelejti. Egy nyomozó menti meg, aki új életét kínál neki, új barátokat, és még annál is többet.Kialakulhat-e barátságból szerelem? Mi az összefüggés a véres, kegyetlen gyilkosságok között, amelyek Lena körül történnek? Vissza lehet-e kapni a múltat, vagy örökre elveszett?Kínzó látomások és egy szenvedélyes szerelemről szóló álom labirintusában Lenának újra meg kell találnia önmagát és az utat, amely az Ezüsthídon át Enigmába vezet.A regény a nagysikerű Enigma folytatása.

Mint tudjátok, soron kívül már megszületett a döntés az Ezüsthíd borítójáról. Katona Ildikó látta az összes felkerült borítótervet, és ez alapján választotta ki a legjobbat. A döntés így szerintem sokkal igazságosabb és nehezebb volt, hiszen rengeteg gyönyörű borítót küldtetek be.
De lássuk a legjobbakat!

5. Magocsa-Horváth Évi:

 4. Edvy-Szaniszló Ágnes:


3. Erőss Zoli:


2. Kapás Melitta:


1. A győztes terv pedig Kim H. Angel munkája:


Gratulálok mindegyiküknek, gyönyörű terveket hoztak össze! A végleges borítót hamarosan megmutatom!

1. Miranda
Valahol Los Angelesben
Az alig hat éves Miranda Bones az ágy alatt lapul. Jobban szeretné, ha az anyukája a szekrénybe dugja, a ruhái közé, hiszen ott olyan jó meleg és illatos minden, de az ő véleményét senki sem kérdezi. Az édesanyja egyszerűen felkapja az éjszaka közepén az ágyából, átrohan vele a nagy hálószobába, és az ágy alá tolja. A kislánynak egy hang sem jön ki a torkán. Álmos, de pár pillanat alatt teljesen felébred.Miért fél annyira anyu? És miért remeg a szája, amikor ráteszi a mutatóujját, hogy csendre intsen?Az alsó szintről üvegcsörömpölés hallatszik, majd lábdobogás, végül egy bugyborékoló hang. Mintha valaki fájdalmában felkiáltana.Lehet, hogy apu eltört valamit, és szilánkba lépett. Anyu mindig viccelődött vele azon, hogy reggeli készítés közben lassanként eltörte az esküvőjükre kapott teáskészlet összes rózsás csészécskéjét. Azóta itták mázas bögréből a teát. Apu biztos megint ügyetlenkedett! Nemsokára felsántikál az emeletre, és megkéri anyut, hogy kösse be a lábát. Közben majd úgy néz anyura, mint Babzsák, a kiskutyája, amikor valami nagy rosszaságot csinál. Anyu majd nevetni fog, cuppanós puszit nyom apu szájára, és megkéri őt, hogy jöjjön ki az ágy alól, és szaladjon el a fürdőszobába kötszerért. Akkor végre befejezhetik ezt a fura játékot.A hálószoba ajtaja nyitva áll, Miranda pont rálát a lépcsőre.Apu most már bármelyik pillanatban feljöhet. Lehet, hogy jobban megvágta magát, mint gondolta, ezért nem tud felbicegni. Talán figyelmeztetni kellene anyut, hogy segítsen neki.Az ágy alatt kevés hely van, de Miranda centiről-centire araszolva megfordul, hogy rálásson az anyjára.Anyu a földön kuporog, és a keze között valamit szorongat.Látja, ahogy megfeszülnek a karján az izmok. A szőnyegre szorítja az arcát, hogy többet lásson.Anyu azt a valamit az ajtó felé tartja. Mi lehet az?Közelebb kúszik az ágy széléhez, és egy apró nyikkanást hallat, amikor az egyik kiálló rugó végigkarcolja a hátát.– Kérlek, kicsim, ne mozdulj! Maradj csendben! Maradj csendben, életem!De hát mi lehet a baj?Miranda szemébe könnyek szöknek. Az anyja rettegése őt is megbénítja, félelemgombóc nő a torkában. Egy hangos nyögés jön odalentről, nagyon mély, egészen olyan, mintha valaki megkönnyebbült volna. Mintha valaminek véget vetett volna. Valaki jön felfelé a lépcsőn. Miranda nem mer megfordulni, mert azt hiszi, ha leveszi a szemét az anyja lábáról, örökre eltűnik a szeme elől. A súlyos léptek már a lépcső tetején járnak. Miranda emlékszik a nyikorgásra az utolsó két fokon. Amikor egy pillanatra csend lesz, a kislány tudja, hogy az, aki felfelé jött, most megállt.Ha apu az, mindjárt hallani fogom a kuncogását. Mindig nevet, amikor meglátja anyut.Egy hatalmas dörgés vágja ketté a csendet. A kislány teste akkorát rándul, hogy biztos benne, még az ágy is megemelkedett fölötte. Szorosan összezárja a szemét, és mindkét kezét a szájára szorítja, hogy visszatartsa a sírást, de így is elindul egy könnypatak a szeméből, amelyet azonnal szomjasan beiszik az alatta lévő szőnyeg.– Kérem, kérem… Mit csinált vele?Anyu pontosan úgy sír, mint ő, amikor Babzsák anyukáját elütötte egy autó pár hónapja.Apuért sír.Miranda nem akarja, hogy igaz legyen, de tudja, hogy az.Valaki van ott a szobában anyán kívül, aki bántotta aput.Miranda még mindig a szájára szorítja a tenyerét, de egy apró, nyüszítő hang így is kicsusszan. Ezzel egy időben az anyukája felköhög, majd feláll, így már csak a bokáját és a rajta lévő selyem hálóing szegélyét látja. Érzi, hogy most valami nagyon rossz történik. Azt kívánja, bárcsak máshol lenne.Nagyiéknál a kertben. Vagy a játszótéren. Csak ne itt.Lassan a hátára gördül, lehunyja a szemét, és elképzeli, hogy biztonságban van az anyjával és az apjával együtt. Amikor a mély, lágy hang megszólal, fülelni kezd.– Nincs semmi baj, nem fogom bántani, ha megteszi, amit mondok. A férjét sem bántottam. Odalent van.– Hazudik! – kiált rá anyu. Miranda még sosem hallotta ilyennek a hangját. Lefelé görbül a szája, de visszatartja a sírást. Anyu nem akarja, hogy zajt csapjon.– Ugyan, mi okom lenne rá? – mondja a nyugodt hang. – Megkötöztem, hogy ne zavarjon minket. Neki is elmondtam, amit most magának. Ha befogja a száját, és együttműködik, túléli ezt az éjszakát. Ha nem… nos, azért nem vállalok felelősséget.– De hát mit akar?– Először is, tegye le a pisztolyt! Annyira remeg a keze, hogy felesleges még egyszer próbálkoznia, úgysem fog eltalálni. Megmondtam, ha nem ellenkezik, nem bántom.Miranda hallja, ahogy anyu ledobja a pisztolyt, majd az ágy elé sétál, pont úgy, hogy ő semmit se lásson. Hogy eltakarja őt. A fém tompán koppan a szőnyegen, de Miranda nem néz oda. A gombóc a torkában akkorára nő, hogy már alig tud nyelni, de nem nyitja ki a száját, és a szemét is szorosan csukva tartja. Azt kívánja, bárcsak lenne még két keze, hogy a fülét is befoghassa, amikor meghallja anyu első kiáltását.Az ágy besüpped a feje felett, az éles rugó, ami korábban megsebezte a hátát, most mélyen az oldalába fúródik. Egyszerre sikolt fel az anyjával, de a nyugodt hangú férfi nem hallja meg. Ő most már csak az anyjára koncentrál. Miranda felismeri a szakadó ruha hangját. Nem sokkal később az ágy ütemes mozgásba kezd. Minden egyes süllyedéskor a rugó pár milliméterrel jobban belefúródik az oldalába. De Miranda már nem sír. Nem is kiált. Tágra nyílt szemmel hallgatja az édesanyja nyögéseit, melyek zokogásba fulladnak.– Kérem, kérem, hagyja abba…Anyu hangja olyan gyengén szól. Mintha halálosan elfáradt volna.– Hallgass!A férfi hangja már nem nyugodt. Valami borzalmas mélyíti el, a szó fröcsögve bukik ki a száján. Anyu elhallgat, és vele együtt Mirandában is bennreked a kiáltás. A szobában ezután már csak a férfi lihegése hallatszik, de végül annak is vége lesz. Mirandának úgy tűnik, napok telnek el. Még mindig nem mozdítja a fejét, eltökélten a matracot bámulja. Tudja, hogy anyu pont felette van. Azt képzeli, ha elég erősen akarja, nem lesz semmi baja. Talán a férfi igazat mondott, és most elmegy.– Megígérte… – suttogja anyu, aztán újra elcsuklik a hangja.– Meggondoltam magam – mondja rekedten a férfi. – De ne aggódj, most már hamar vége lesz.Miranda apró, felismerhetetlen neszeket hall. Szeretne átnyúlni az ágyon, hogy megfoghassa anyu kezét, ugyanakkor arra vágyik, hogy megnyíljon alatta a föld, aztán magába szippantsa. Úgy érzi, soha többé nem lesz képes mozogni. Mint a mesében a koboldok, ha napfény éri őket. Kővé válik ő is.Természetellenes csend lesz. Anyu úgy nyöszörög, mint ő, amikor fájt a pocija. Aztán lassan elhallgat. Miranda az alatta lévő szőnyegbe markol, ráharap az alsó ajkára. A saját vére ízét érzi. A távolban egy sziréna hangja megtöri a csendet. Miranda rohanó lépteket hall, majd ajtócsapódást. De nem mozdul. Ujjaival még mindig a szőnyeg rövid szálait markolja, miközben bámulja a matracot maga fölött. Egy apró, piros pötty jelenik meg először. Egyre terebélyesedik, ő mégis hangtalanul várja mekkorára nő majd. Sikítani akar, amikor a véres esernyő már majdnem teljesen beborítja, de ekkor egy csepp vér az arcára hullik. Pontosan a jobb szeme sarkába. Összekeveredik folyamatosan patakzó könnyeivel, és felhígulva a szőnyeg felé veszi az irányt. Egy percen belül az apró cseppecskék már mindenhol beborítják a lányt. A matrac nem bírja már felszívni a rengeteg vért, így fokozatosan átereszti. Miranda Bonest egészen másnap reggelig az anyja vére öntözi, akár egy lassú nyárvégi eső.Az új nap első sikolya másnap délelőtt zavarta meg a ház halálos csendjét. A szomszéd öntözés közben vette észre a nyitva álló ajtót. Aggódott, ezért elzárta a vizet, és átment. A torkába ugrott a szíve, amikor meglátta az első vércseppeket a nappali szürke szőnyegén. Tudta, hogy vissza kellene fordulnia, hogy hívja a rendőröket, de valami perverz kíváncsiság beljebb vitte, egészen a nappaliig, ahol olyan látványban volt része, ami évek múlva is kísértette. Kirohant a házból, egyenesen a saját biztonságos kis fészkébe, bezárta az összes ajtót és ablakot, csak ezután tárcsázta remegő ujjakkal a rendőrséget.Mirandát két óra múlva találták meg. A szomszéd sokkot kapott, és valahogy elfelejtett említést tenni a kislányról. Az egyik rendőr vette észre a családi képet a kandallón, rajta a huncutul mosolygó kislánnyal, kezében egy fekete-fehér foltos kölyökkutyával. Megtalálták a szobáját, és egy pillanatra a nyomozók abban reménykedtek, hogy ő nem volt otthon. De aztán látták, hogy az ágya vetetlen, és egy magányosan lehajított plüss pingvin hever a szőnyegen. Ekkor kezdték csak keresni. Átkutatták a házat, majd a hátsó kertet, friss sírhantot, további vérnyomokat kerestek, majd a nevét kiáltozták, de senki sem felelt. A nyomozók fontolóra vették, hogy talán a férfi, aki vegytiszta kegyetlenséggel kivégezte a szüleit, magával vitte Mirandát. Remélték, hogy a kislány talán mégis házon kívül aludt az előző éjjel, mindössze az édesanyja elfelejtette rendbe tenni a szobáját.De Miranda még mindig a házban volt. Halálos csendben, egy pisszenés nélkül kapaszkodott a szőnyegbe, és hatalmasra tágult szemmel bámulta a felette lévő matracot, amelyen már nem nőtt tovább a vérfolt. Akkor sem jelezte semmivel, hogy ott van, amikor a szobában egyre nagyobb nyüzsgés támadt. Lábak köröztek az ágy körül, fényképezőgépek kattogtak, és halk beszélgetés morajlott. Egy hordágyat toltak be, majd egy hullazsákot terítettek szét a szőnyegen. Ketten a halottkém asszisztensei közül óvatosan felemelték a halott nőt, és a nyitott zsákra fektették.Miranda ekkor mozdult meg. Oldalra fordította a fejét, és hosszú órák óta először valóban látott. Az anyja cafatokban lógó hálóingét, a vérfoltos ujjait, a letöredezett körmeit, és a mély vágásokat a nyaka oldalán. Majd a szemét. A tekintetére szürke homály borult, és olyan üres volt, mint egy kiszáradt kút.Dr. Martin, a rendőrségi halottkém aznap kimerülten ment haza. Lerogyott a nappaliban lévő vajpuha fotelok egyikébe, és a kezeit bámulta. Amikor a felesége hazaért a könyvklubból, meglepődve látta, hogy a férje a sötétben ül, úgy néz maga elé. Felkapcsolta a villanyt, és odasietett hozzá. Rémülten látta, hogy könnyezik. Amikor az asszony megfogta a kezét, dr. Martin a földre csúszott, és szoros ölelésbe vonta a nőt. Később, amikor már lezuhanyozott, és a felesége belediktált egy nagy adag konyakot, képes volt mesélni a napjáról. Nem árulhatott el részleteket, de arról beszélhetett, milyen érzés volt öreg szívének, amikor látta a vérrel borított csöpp kislányt kimászni az ágy alól, amelyben néhány órával korábban lemészárolták az anyját.– Vörös haja lehetett, mint az anyjának, de egészen feketének látszott, Helen. Egészen feketének, attól a rengeteg rászáradt vértől – mondta még, és úgy zokogott, mint egy kisgyerek. – Addig mászott, amíg elérte az anyját – folytatta a doktor. – Senki sem mert hozzányúlni, csak néztük, ahogy odabújik ahhoz a kihűlt testhez, és addig dolgozik a kis lábaival, amíg ő is bekerül a hullazsákba. Egyfolytában sikoltott, Helen! Csak sikoltott, amikor egy rendőrnő kiszedte onnan, és a mentősökhöz vitte. Az anyjával akart maradni. Helen Martin komolyan megijedt. Házasságuk harmincöt éve alatt egyszer sem látta még ilyen megtörtnek a férjét. Fájt a szíve az ismeretlen kislányért, és tudta, hogy a férjének ő volt az utolsó csepp a pohárban. Ideje volt elhagynia a rendőrségi munkát, és a vele járó mindennapi borzalmat. Ideje volt megpihenni.Egy hét múlva a férje beadta a felmondását. Vettek egy lakókocsit, és útra keltek, hogy végre meglátogassák az unokáikat. Ahogy teltek a napok, dr. Martin fejében elhalványodtak a szörnyű emlékek. Már csak néha jelent meg az álmaiban a vérrel borított kislány hatalmas szeme. Ezeken az éjjeleken zihálva riadt fel, de a mellette fekvő asszony ismerős illata mindig megnyugtatta. Lassan, de biztosan kezdett felejteni.***Dr. Sebastian Green unja az életét. Unja a kórházat, ahol plasztikai sebészként dolgozik. Unja a kollégái és a nővérek arcán felragyogó barátságos mosolyt, amelyet viszonoznia kell, mert ezt várják el tőle. Unja a hálálkodó szépasszonyokat, akiknek megnöveli a mellméretét, leszívja a zsírt a combjukról és feldúsítja az ajkukat. Egyedül az jelent neki némi változatosságot, amikor elképzeli ezeket a nőket, amint kiszolgáltatva fekszenek, miközben ő és a szikéje olyan dolgokat művel a testükkel és hófehér bőrükkel, amiktől ő az élvezetek legmagasabb csúcsaira jut. Dr. Sebastian Greent senki sem érdekli önmagán kívül.Befordul a sarkon, eléri a folyosó végét, majd beszáll a liftbe. Megnyomja a hetest, a gyermekosztály emeletének gombját. Egy apró karcolást vesz észre a kézfején, a legutóbbi vad éjszakája emlékeztetőjét. Le kell fertőtlenítenie. Nem akarja, hogy bármilyen külső nyoma maradjon annak az éjszakának. Hiszen a legédesebb emlékeket a fejében őrzi. Megtapintja a köpenye zsebében lévő fecskendőt. Tekintélyes adag kálium van benne, elegendő, hogy egy harminc éves embernél szívleállást okozzon. A kimutathatatlan halál. Egy olyan kislánynak, mint Miranda Bones, ez lesz a megváltás. A kis ribanc ott kuksolt az ágy alatt, amíg az anyjával volt. Megláthatott vagy hallhatott valamit. Ritkán követ el hasonló hibát. Későn vette észre a lenti kandallón lévő képeket a lányról, mert teljesen belemerült az anyába. Vissza akart fordulni, hogy őt is megkeresse, de bolond módon megijedt egy közeledő sziréna hangjától. Sebastian minél előbb orvosolni akarja a baklövést, de amikor odaér a lány szobájához, üresen találja. Odabent épp az egyik kisegítő nővér húzza át az ágyneműt.– Greta, hová vitték a kislányt innen? Meg kell vizsgálnom a sérülést az arcán – rögtönzi. Tudja, hogy a nőnek fogalma sincs a lány sérüléseiről, ezért nem érzi veszélyben az állítását.– Elvitték, doktor úr – válaszolja elpirulva a fiatal nő. – Én annyit hallottam, hogy nem volt rajta komolyabb sérülés, ezért átszállították egy jó nevű New York-i klinikára. Állítólag ott dolgozik az ország egyik legjobb pszichiátere. Szegény kislány, azóta is sikítozni kezd, ha valaki közeledik hozzá. Remélem, ott segíteni tudnak rajta! Viszlát, doktor úr! – kiált még Sebastian hátának, de ő meg sem hallja.Bajban van, ezúttal valódi bajban. Ha az a lány beszélni kezd, neki vége. Az ágy alól nem láthatta az arcát, de meghallotta a hangját, és észrevehetett valami olyasmit, ami könnyen a nyomára vezetheti a rendőröket. Biztos benne, hogy nem hagyott nyomokat, de ha mégis úgy lenne, és a rendőrök eljutnának hozzá, annak a lánynak a vallomása örökre rázárná a siralomház kapuit. Egyetlen rövid telefonhívás elég, hogy kiderítse hová vitték. A következő útja a főorvos irodájába vezet. Beadja a felmondását, két nap múlva pedig már New York felé tart. Egy jó plasztikai sebész könnyedén talál ott munkát. Ha szerencséje van, akár még ugyanazon a klinikán, ahol Miranda Bones tölti élete hátralévő napjait. Mert a lánynak már nincs sok hátra. Ez lesz az első dolog a teendői listáján. Aztán előtte az egész élet, hogy felfedezze és belakja vadonatúj vadászterületét. Elmosolyodik a gondolatra, micsoda éjszakák várnak még rá.

Írhatnám azt, hogy pont ugyanolyan, mint az első után, de ebben az esetben tévednék. Az Ezüsthíd megszületése sokkal hosszabb, göröngyösebb és igen, szenvedősebb folyamat volt, mint az első kéziraté.
Több száz tiszta órát töltöttem írással, gyakran csak bámultam kifelé az ablakon, még többször vertem a fejem a falba, amiért képes voltam annyi hülyeséget leírni, amit utána mélyen szégyelltem, és nagyon gyorsan ki is töröltem, hogy nyoma se maradjon. Rengeteget gondolkoztam napközben és éjjel is, néha már azt éreztem, hogy a szereplőim problémái elnyomják a sajátjaimat. Néha meg azt, hogy ezek a problémák túlnőnek rajtam, a sajátjaimmal összeadódva egyszerűen lenyomnak, de úgy, hogy a végén felkelni sem tudok majd.
Szörnyen hangzik, ugye? Mégsem adnám semmiért. Az írás nekem nem mindig jelentett tisztán boldogságot. Sokkal inkább menekülést, egyfajta felturbózott hitet, hogy van jobb, szebb, fontosabb is annál az életnél, amit ebben a világban élünk. Megtehetjük, hogy mindezt a jót úgy tesszük magunkévá, hogy azzal a való világot is megjavítjuk. Ezt próbálom még mindig elérni az írással, és remélem, hogy sosem fogom feladni a próbálkozást.Az a vasárnap, amikor elkészült a kézirat nem látszott az elején mérföldkőnek. Azt hittem, ugyanúgy fog eltelni. Töprengve bámulok ki az ablakon, csiszolgatom a mondatokat, közben néha belenézek a kedvenc filmjeim kedvenc jelenetébe, olvasgatom a kedvenc könyveim kedvenc részeit. De reggel elkezdődött valami. Felkeltem, és minden további nélkül ölbe vettem a laptopomat, majd írtam folyamatosan délutánig. Semmi mást nem csináltam, mert másra nem volt igényem. És akkor vége lett. Mintha nem is rajtam múlt volna, egyszerűen megtörtént. Leírhatatlan volt. Tényleg az egyik legfontosabb pont az életemben.
Amikor lassan kezdett elszivárogni az érzés, rettentően hiányzott. Azt kívántam, bárcsak palackozni lehetne az ilyen pillanatok mögötti eufóriát, hogy bármikor ihassunk belőle egy jó nagy kortyot!
Furcsa volt úgy szabadidőt tölteni, hogy nem írtam. Másfél napig bírtam a pihenést, utána elkezdtem átolvasni az egész kéziratot papíron. Mondanom sem kell talán, hogy minden oldalba sikerült belejavítanom, ami meglepő módon inkább feldobott, mintsem letört volna.
Közben a háttérben szorgalmas előolvasóim is dolgoztak. Az egyikük esetében még néhányszor meg is figyelhettem, hogy milyen reakciókat vált ki az Ezüsthíd olvasása. Ezután következtek a találkozók, ahol átbeszéltük, hogy miken kellene változtatni. Amikor ezekkel is készen voltam, jött egy újabb, rövidke löket az eufóriából. És most itt tartok.
Már egy ideje érzem a késztetést, hogy nekem írnom kell. Elkezdtem átolvasni a régi munkáimat, és közben agyalok, hogyan lehetne folytatni őket. Illetve természetesen egy új könyvötlet is elkezdett kibontakozni. Még bizonytalankodom, hogy egy régit folytassak, vagy kezdjek bele az újba, de ez majd úgyis kialakul. Addig is, kihasználom a pihenésre szánt időt, és inspirációnak megnézek minden olyan sorozatot, amit eddig hanyagoltam. 
Természetesen megmaradtam a régi jól beváltaknál is, mint az Odaát, Revolution, Game of Thrones, Once Upon a Time, Vampire Diaries, The Originals, Suits, Revenge, Walking Dead, de találtam néhány egészen jó új sorozatot is (The 100, Hannibal, Penny Dreadful). Eddig még egyik sem verte az abszolút kedvenc sorozatomat, az Aliast, de nem adom fel, hogy egyszer valakinek sikerül hasonlóan jót összehoznia.
A nagy sorozatozás közben azért néha beesik egy jó film is, a napokban például végre megnézhettem az Austenland-et, amit már nagyon vártam. Aranyos és vicces volt, a végén bohókásan romantikus befejezéssel. Utána gondolkoztam egy maratonon is. Gyűrűk Ura bővített változat vagy Harry Potter. Mindkettőt imádom, de nem volt rá idő, mert közbejött egy költözés.
Hirtelen döntöttük el a lakótársammal, de nagyon jó döntés volt. Az icipici szobámat lecseréltem egy hatalmasra, a hatalmas ágyamat meg egy egyszemélyesre. Van jó sok szekrényem, sötét mézszínű, nyikorgós padlóm, piros írós-olvasós kanapém, ami fölött kartávolságban van a könyvespolcom, hatalmas ablakaim és gyönyörű kilátásom. Itt még takarítani is boldogság volt! Mindig mosolyt csal az arcomra a gondolat, hogy a következő könyvem ebben a lakásban születik meg.
De visszatérve az Ezüsthídhoz, már ti is tudjátok, hogy leadtam a kéziratot. Most, hogy lezajlott a költözés, ismét van időm izgulni miatta. Amikor nem ezt teszem, arra gondolok, vajon Ti mit szóltok majd hozzá. Milyen lesz olvasni? Hol fogtok sírni, és hol nevetni? Elégedettek lesztek a befejezéssel? Sokszor olvassátok majd újra a kedvenc részeiteket? Már türelmetlenül várom, hogy Ti is megtudjátok, miként végződik Lena és Alex története. 
Viki már írt hasonló témában, nemsokára Fannié is várható.