Megmondom az őszintét: ha valahol megemlítik az értékeléseimet – még ha negatív kontextusban is -, az valamiféle elégedettséggel tölt el. Mert ugye ez azt jelzi, hogy akárhogy is, de valaki szerint vagyok valaki. Nem tudom, talán Orbán Viktor is így van ezzel, amikor kinyitja ezt a könyvet, és látja, hogy egy nála lényegesen nagyobb volumenű gondolkodó vele példálódzik, mint az autoriter tendenciák képviselőjével. Ilyenkor – lehet – elégedetten sóhajt egy nagyot: lám, nem telt el hiába a nap! Még a Johns Hopkins Egyetemről is látszik, mekkora tényező vagyok én!
Amúgy meg ez a könyv pont azért született, mert Fukuyama professzor úgy látta, az Orbán-félék bandába verődve folyamatosan zaklatják szegény liberalizmust, és igazából nincs senki, aki megvédje. Na de majd ő! Úgyhogy előkapja az alsóneműs szekrény aljából a vibránium pajzsát, és beleveti magát a küzdelembe. Azzal kezdi (és itt kicsit elcsúszik a metafora az áldozathibáztatás felé, szóval kezeljétek helyén), hogy összeszedi, mennyiben oka maga a liberalizmus a zaklatásnak. Hát, picit. Egyfelől ugyanis ott van a tény, hogy amit a liberalizmus klasszikus célként tűzött ki (az egyén autonómiájának védelme az emberi jogok rendszerén keresztül), az Nyugaton tulajdonképpen megvalósult, sőt olyannyira alapvetővé vált, hogy természetesnek vesszük, akár a levegőt. Elfelejtettük, hogy ezek nélkül a jogok nélkül a hatalom lenyelne minket keresztbe. Kvázi üres lózunggá vált a „szabadság” szó, kisajátították azok, akik a mások szabadságának megnyirbálásának jogát értik alatta, és kiveri a víz őket attól, hogy a vele járó személyes felelősséget is vállalják.
Az is tény, hogy a liberalizmust, miután elérte minimális céljait, saját szélsőségesei olyan irányba vitték el, ami finoman szólva sem tette vonzóvá a nevét. A jobboldali szélsőségesek megfosztották erkölcsi tartalmától, és pőre gazdasági eszmévé torzították. Ez a fajta neoliberalizmus azt állítja, hogy az államnak semmi köze ahhoz, ki lesz gazdag és ki lesz szegény, szóval a gazdag hadd gazdagodjon nyugodtan, a szegény meg legyen még szegényebb*. A gond ezzel az, hogy szélsőséges vagyoni egyenlőtlenségeket hoz létre, ahol a liberalizmus egyik fő célja (az emberi méltóság védelme) tulajdonképpen értelmét veszti. Hisz aki kénytelen a kukából enni, az aligha tudja megőrizni a méltóságát. Ugyanakkor balszélről is torzult a liberalizmus, amikor egyes képviselői az egyéni autonómiát a társadalmi kontextusból totálisan kiragadva önmagában való értéknek kiáltották ki, ignorálva a vele járó sokszintű felelősséget.
A liberalizmus kritikája tehát jogos és szükségszerű – tulajdonképpen az egész rendszer kulcsa az, hogy életre hívja saját kritikáját, ezzel biztosítva a folyamatos megújulást. A probléma abból fakad, amikor a kritika már nem a rendszer elemeit korrigálná a rendszer meggyógyítás érdekében, hanem magát a rendszert támadja. Ebben a baloldali kritika volt az úttörő, ami (Foucault-tól kezdve) a liberalizmusban a fehér, kapitalista gyarmatosító törekvések szekértolóját ismerte fel, amit meg kell semmisíteni és amin túl kell lépni. Tagadták a liberalizmus azon alapkövét, hogy a társadalom alapja az egyének sajátos identitása, és elkezdtek csoportidentitásokban gondolkodni, ahol az embereket azért illetik meg többletjogok, mert bizonyos elnyomott kisebbségek tagjai – törekvésük pedig eljutott odáig, hogy magát a nyelvet is kriminalizálták, mint az elnyomás eszközét. De amikor a tettek helyett a szavak világát tették harctérré, azzal egyfelől a szólás- és gondolatszabadságot tették zárójelbe, másfelől pedig muníciót szolgáltattak a liberalizmus jobboldali kritikájának. No most a jobboldali kritika mindig is létezett, és arra épült, hogy a liberalizmus az egyén piedesztálra állításával olyan hagyományos értékeket erodál, mint a család, a nemzet vagy a vallás, ezzel pedig a társadalom sírásója. Ugyanakkor az egy darab Carl Schmitten kívül (aki amúgy is náci volt, és nem picit) nem nagyon volt olyan gondolkodója, aki rendszerbe tudta szedni az érveket. Kapóra jöttek tehát az olyan baloldali filozófusok, akiknek a mondatai aztán a jobboldaliak ajkán bukkantak fel, csak épp nem a kisemmizett kisebbségekre vonatkoztatva, hanem a fehér többségre, aki a jobboldal szemében maga vált veszélyeztetett csoporttá, és ezért saját védelme érdekében jogosult korlátozni a demokráciát. Amíg a baloldal azért bírálta a liberalizmus igényét az univerzalizmusra, mert abban a fehér elnyomás eszközét látta, addig a jobboldal azért, mert az univerzalizmus felszámolásával megtagadhatta felelősségét a világ többi részével szemben. És külön vicces, hogy miközben kisajátította vette a baloldali kritika eszköztárát, ugyanezt a baloldali kritikát összemosta magával a liberalizmussal, megtalálva benne azt a démoni entitást, ami akarata ellenére meleg afroamerikaiakká operálna át minden óvodást.
Szerintem ez egy nagyszerű esszé, méltó ahhoz a csávóhoz, aki valószínűleg a legtöbbet félreértett zseni a politikatudomány területén – ami pedig nem kis szó. Nagyszerű azért, mert remekül ragadja meg a liberalizmusban azt, amit védeni érdemes, amit védeni kell. És nagyszerű azért is, mert megmutatja, a riválisok kritikái mennyire nem ezt a lényeget érintik, és hogy az általuk nyújtott alternatívák mennyire homályosak és vészjóslóak. Nyilván nem vállalkozhat arra, hogy biztos tippeket adjon arra nézve, hogy lehetne kihúzni az illiberalizmusok méregfogát – megelégszik annak körvonalazásával, miért fontos projekt ez. Gondolom, innentől nálunk pattog a labda.
* Ironikus, hogy a neoliberalizmus nagyon jól megfér a populizmussal, ami technikailag azt jelenti, hogy a Trumphoz és Orbánhoz hasonló gusztustalanul gazdag emberek a legszegényebbek szavazataira támaszkodva őrzik meg hatalmukat. Snyder ezt a típust nevezi „szadopopulistának” – a politikust, akinek tevékenysége arra irányul, hogy saját választói legsérülékenyebb rétegeinek ártson.