Mondanám, hogy skizofrén helyzet, amikor egy könyv, amely megpróbálja felhívni a figyelmet rá, hogy ne fogadjunk el készpénznek mindent, amit hallunk, maga is kinyilatkoztatásokat tesz.
Azért nem mondom, hogy skizofrén helyzet, mert közben a könyvből megtanultam, hogy a skizofrénia nem egyenlő a tudathasadással. :P (Neeem, ezt már korábban is tudtam, de tény, hogy benne van a tévhitek között.)
Az tetszett, hogy a könyv rámutat olyan, gondolkodásbeli, logikai hibákra, amikre talán mindannyian hajlamosak vagyunk néha.
Ilyen például az illuzórikus korrelláció, amikor két esemény között csak azért feltelezünk ok-okozati viszonyt, mert mindkettő éppen fennáll. Vagy a torzított minta alapján levont következtetések: ez tipikusan a "hangos hülye kisebbség" esete, amikor egy bizonyos csoportnak csak elenyésző hányada idióta, de az alapján ítéljük meg őket, mert ők vannak szem előtt.
Vagy amikor két esemény egymás után következik be, mi pedig azt gondoljuk, hogy egymásból következnek. Pedig nem, csak egymás után.
Ezek a részek mindenképpen tanulságosak voltak.
Az is tetszett, hogy nagy kategóriákra bontja a témákat, viszont a nagy témákon belül már nagyon nagy volt a szórás.
Voltak nagyon alap dolgok, mint például az, hogy a memória nem úgy működik, mint egy felvevőgép, hanem torzít (tééényleg?), vagy éppen a skizofrénes tévhit. Volt olyan, ami talán nem annyira alap, de már nem mondott újat, például a hazugságvizsgáló megbízhatatlansága vagy a hipnózissal kapcsolatos írás.
És voltak az igazán merész állítások is, például amikor a Rorschach-tesztet húzzák át a szerzők egy tollvonással (ebbe mit látsz bele? :P). Néha úgy érzem, direkt provokálni akartak a szerzők, csak ilyen értelemben nagyon kilengtek a szélsőségek: egyik fejezetben még olyan dolgokra világít rá, amikről kb. általános iskolában tanul az ember*, a másik fejezetben pedig jól körüljárt, tudományos igényességgel bizonyított módszereket savaz.
Illetve, ha már arról szól egy könyv, hogy a tudomány tévedhet, meghaladhatják, nem kell mindent készpénznek venni, én talán vártam volna a szerzőktől egyfajta alázatot, amiben a saját nézeteiket sem úgy tárják elénk, mint kinyilatkoztatásokat.
Van az az embertípus, aki abban leli örömét, sőt, attól érzi magát értékesnek, hogy mindenbe, amit hall, beleköt, mindent kritizál. Nem rosszindulatból teszi, hanem azért, hogy bizonyítsa saját értékét, tudását. Viszont egy idő után nagyon idegesítő tud lenni ez a hozzáállás. Na, nagyjából így képzelem ennek a könyvnek a szerzőit is, hogy elégedetten hátradőlnek piros foteljükben, hogy ők most jól megmondták.
Amúgy voltak kifejezetten érdekes dolgok is, például az amnézia jellegéről, vagy arról, hogy akkor mi is van a klasszikus zene magzatokra vagy éppen emberek teljesítőképességére tett hatással, illetve azt is izgalommal olvastam, amit a hamis beismerő vallomások pszichológiájáról írt.
De végig volt egy olyan érzésem a könyvvel kapcsolatban, hogy pont hogy azokat a dolgokat sem kellene készpénznek vennem, amit ő akar, hogy annak vegyek. Mert néha a fő forrása egy-egy tanulmány volt, amire hivatkozott, több kutatás ellenében. Vagy végigvitt egy gondolatmenetet, majd a végén egy félmondatban közölte, hogy hát, amúgy persze, sok kivétel is van.
De a kedvencem az volt, amikor az utolsó előtti fejezetet azzal a progresszív és szimpatikus gondolattal zárta, hogy mára már nem csak az analitikus pszichoterápia érhető el, és a legtöbb terapeuta kevert és a páciens igényeire igazított módszerekkel dolgozik, nem feltétlenül úgy kell elképzelnünk egy terápiás ülést, hogy a szakállas pszichológus anyánkhoz fűződő viszonyunkról faggat... majd ezek után jött az utolsó fejezet az ELEKTROSOKK TERÁPIA kedvező hatásairól.
Na jó, ez csak simán vicces volt.
A fejezetek végig mindig következett egy lista címszavakban leírt tévhitekről és cáfolatukról. Ez nyilván azt volt hivatott jelezni, hogy a feldobott témákban még rejlik lehetőség, aki akar utánanézhet. De engem ezek a listák is csak idegesítettek, mert úgy éreztem, megalapozatlan állításokkal dobálóznak. Például az egyikben a kötődéselméletet cáfolták meg egy mondatban. És persze, lehet, hogy a kötődéselméleten ugyanúgy fognak röhögni/szörnyülködni habitus szerint harminc év múlva, mint ma Spock mester elvein, de ettől még való igaz, hogy jelenleg a pszichológia egyik "legmodernebb" (vagy divatosabb? :P) elméletéről van, ha a gyereknevelésről beszélünk. Persze, értem én a törekvését, ne merevedjünk be egy-egy elméletbe, de úgyse fogunk. Ettől még el kell ismerni, mai tudásunk szerint ez valid.
Szóval nagyon ambivalens élmény volt a könyv, de könnyed ismeretterjesztésnek viszont ideális érdekes témái, rövidke fejezetei miatt.
*Vagy az amerikai ember nem? Az a fejezet, ami előtt a leginkább értetlenül álltam, arról írt, hogy nem, a látás nem úgy működik, hogy a szem apró sugarakat lődöz ki magából. Öööö, egyrészt nem értem, ez miért pszichológia, másrészt tényleg vannak olyan emberek, akik azt gondolják, hogy a szem apró sugarakat lődöz ki magából? Max. Scott Summerssé, de hát na...