A mi bácsikánk szigorú, de igazságos. Egyesek szerint mondjuk szimplán kegyetlen, de ők ne nagyon kerüljenek a mi bácsikánk szeme elé. Az mondjuk fix, hogy a mi bácsikánk falánk fickó – jól kell tartani, áldozni kell rá (vagy neki), hogy elégedett legyen. És ha jól tartjuk, a mi bácsikánk elégedett lesz. És ha elégedett, talán nem esik bántódásunk. Mert a mi bácsikánk a hatalom.
Már az első mondat ad egy tockost az olvasónak: „Lina Sinani Huanca szülei gyilkosának nem lehetett gyereke, ezért döntött úgy, hogy örökbe fogadja a kislányt.” Többször el is kellett olvasnom, hogy vajon jól értem-e. Jól értettem. Grunberg könyve egy fiktív dél-amerikai diktatúrába visz el minket, ahol a hatalom szorgalmas pitbulljai minden éjjel feltételezett lázadók tucatjait gyűjtik be, hogy aztán azok eltűnjenek az (és ezt most idézőjelben kell mondani) „igazságszolgáltatás” labirintusában. A pitbullok közül is a legszorgalmasabb az őrnagy, aki azonban egy balul elsült letartóztatás során megkattan, és úgy dönt, hogy a szerencsétlenül elhalálozott célszemélyek életben maradt gyermekét nem eltünteti, hanem magához veszi, mert a felesége úgyis állandóan panaszkodik, amiért nem tud teherbe esni. Ez a felütés jól illusztrálja Grunberg zavarba ejtő írói módszerét: adott ugye egy morális szörny*, a rendszer verőlegénye, aki azonban érthetetlen okokból jótettet hajt végre – az olvasó meg bogozza ki ezt az etikai gordiuszi csomót. Innentől kezdve aztán megjárjuk az író vezetésével ennek a képzelt országnak valamennyi pöcegödrét a nyomortanyáktól kezdve a hegyvidéki puttó falvakig… és ne számítsunk sétagaloppra.
A baj csak annyi, hogy a Tirza magasra tette nálam a lécet, és sajnos azt nem sikerült megugrani. Végig az volt az érzésem, hogy amikor Grunberg kilépett a nyugati jóléti társadalom világából, és átruccantott minket a harmadik világba, egyúttal olyan közegbe lépett, ahol nem annyira magabiztos. Vannak ebben a könyvben bőven fantasztikus jelenetek és fantasztikus figurák (az őrnagy mellett még az altábornagyot, ezt a tenyérbemászó ordas ripőköt is ki kell emelni), de összességében éreztem valami disszonanciát – talán a fiktív helyszín miatt az egész könyvben túltengett a karikatúra-jelleg, ami rombolta a hitelességét, és hitelesség híján fájni sem fájt annyira, mint ahogy azt a téma megkívánta. Azért olvassátok el, mert Grunberg az egyik legnagyobb, legeredetibb, legcinikusabb európai kortárs író, csak éppen ha valaki egy igazi gyomorlövést vágyik kapni az irodalomtól, az inkább a Tirzával kezdje az ismerkedést.
* Két idézet az őrnagytól, csak hogy lássuk, kivel állunk szemben:
1.) „- Ha nem tudsz parancsszóra szeretni valakit, akkor senkit sem tudsz szeretni – suttogta [az őrnagy]. – Ha parancsra lehet ölni, akkor szeretni is lehet. Ennek semmi köze az érzésekhez.” (134. oldal)
2.) "Az őrnagy elhelyezte a lomtárolóban a feleségét.
– Ne csinálj őrültséget! – mondta.
– Tudod, ki vagyok? – kérdezte a felesége. – Tudod, mi vagyok?
Az őrnagy nem moccant. Ott ült a felesége mellett, akit úgy tett le, mint egy csomagot a megőrzőbe.
– El vagyok hanyagolva – mondta a felesége.
Az őrnagy a lábát, a bokáját simogatta. – Az elhanyagolás jót tesz neked. – mondta halkan. – Erősebbé tesz minket." (135. oldal)
Mellesleg kiérezni belőle azt a hűvös, távolságtartóan abszurd tónust is, ami Grunberg jellegzetes hangja.