Faludy picks the story up just where he left it at the end of "My Happy Days in Hell" (one of my all time favourites) and I love this novel for very similar reasons I adored his previous work.
After getting out of the labour camp at Recsk in 1953, he goes back to Budapest where he is trying to live under the oppression of the Communist regime until the 1956 uprising. He then manages to flee from the country, and collaborates to a journal with other Hungarian authors as his attempt to protest against the injustices of soviet Hungary.
His cracking humour, supreme intellect and great storytelling brings the 1950s to life, with characters like Arthur Koestler appearing in their everyday lives, over dinner table conversations.
A great novel and a beautiful statement of Faludy's love towards his wife Zsuzsa.
A „Pokolbéli víg napjaim” minden ízében remekmű. Milyen jól tette Faludy, hogy az első verzió kéziratát a leadási határidő előtti napokban „15-20 oldalanként a kandalló tűzébe dobta”, csak mert nem volt elégedett vele, és inkább újraírta a teljes könyvet.
A „Pokolbeli napjaim után” kötetéből formailag sokat elvesz a rengeteg helyesírási hiba, amit – számomra – mégis kompenzálni tudott a szerző stílusa, egyénisége, a könyv tartalma. Míg az első résznél különösen értékeltem Faludy objektivitását, a második kötet mély és személyes hangvételét szerettem nagyon: közel enged magához, bepillantást nyerhetünk gondolat-és érzelemvilágába, magánéletébe.
Ha csak fele annyira szeret egy férfi egy nőt, mint ahogy Faludy szerette Zsuzsát…
Ha a Pokolbéli víg napjaim a túlélés könyve volt, akkor a Pokolbéli napjaim után a számvetésé. Faludy itt már nem a recski táborból ír, hanem a szabadságból — de az emlékezet súlyával a vállán. A hang nyugodtabb, keserűbb, és valahogy bölcsebb is: mintha a humor, ami korábban védekezés volt, most már inkább eszköz a megértéshez.
A könyv a háború utáni évek, a politikai üldöztetés, az emigráció és a szellemi szabadság árának története. Faludy ismét önmagát teszi főszereplővé, de most már kevesebbet ironizál, és többet figyel — főként arra, hogyan válik az ember saját múltjának túszává.
A stílus továbbra is kristálytiszta, a mondatai zenei ritmusban gördülnek, és minden bekezdés mögött ott az a jellegzetes faludys elegancia: egy kicsit cinikus, de soha nem kegyetlen. Az önirónia most sem hiányzik, csak mélyebb lett, mint egy régi seb, amit már nem fáj megérinteni, de még mindig nem lehet nem érezni.
A Pokolbéli napjaim után csendesebb, mint elődje, de talán épp ezért erősebb. Olyan könyv, amit nem lehet sietve olvasni — Faludyval itt már nem a túlélésről, hanem a megértésről beszélgetünk.
Az első könyve jobban bejött, sokkal izgalmasabb, mint ez. Ebben rengeteg név szerepel, követhetetlen módon... Kiváncsian várom a trilógia befejező kötetét!!