Nem fogom csillagozni ezt a könyvet, mert nem nagyon tudom hová tenni. Emlékirat, persze, de azon túl? Nem szépirodalom – bár Réz Pál hibátlan előtanulmányában megjegyzi, hogy többek között Proust is mesterének tekintette Saint-Simont, és az Eltűnt idő nyomában-ra több irodalomtörténész szerint nagy hatással volt. Mit mondjak, ezek az irodalomtörténészek nagyon fifikásak lehettek, én magam csak iszonytató logikai bakugrások után mernék ilyet állítani. Meg aztán történelmi adattárként sem olvasható: Saint-Simon ugyanis hajlamos arra, hogy újrakalibrálja a tényeket, ha neki azok úgy jobban kézre esnek. Ráadásul amíg komplett örökösödési háborúkat képes annyival lerendezni, hogy mi odamentünk, ők elszaladtak, aztán ők visszajöttek, mi meg elszaladtunk, addig oldalakat szentel annak, hogy Berry herceg belesült a beszédébe a parlament előtt. Talán még leginkább egy korabeli Blikkhez hasonlítanám lebutított belpolitikával és egy csomó „kis színessel”: címlapon a dauphine, aki színházi előadás közben szeret beöntést adatni magának, harmadik oldalon pedig pár szó a bíborosok és a király vitájáról abban az igen fontos kérdésben, hogy akkor most lilában vagy feketében szabad gyászolniuk.
Az előbb említettem egy lehetséges irodalmi párhuzamot, most felhozok egy másikat: az Anna, Peti és Gergő sorozatot. Mindkét mű cselekménye arra épül, hogy valaki elvesz valakitől valamit, vagy megsért valakit, vagy a másik háta mögött csúnyákat mondanak valakiről, és amikor a felek már nagyon haragusznak egymásra, akkor mennek panaszkodni anyuhoz – vagy ezek a hercegecskék speciel a királyhoz, aki végül jól elrendez mindent*. (Persze ez az emlékirat meglehetősen barokkos Anna, Peti és Gergő, és azt is tegyük hozzá, Bartos Erikánál nem általános, hogy egy szereplő orra leesik a vérbajtól.) Saint-Simon éppen olyan hisztiket tud produkálni egy számomra teljesen irreleváns ülésrendi kérdés miatt, mint ahogy (majdnem) négy éves Emma lányom reagál egy tök értelmetlen műanyag izé eltűnésére, vagy arra, hogy azt éppen az öccse kívánja birtokolni. Nem ez az anális fixáció?
És hát ezek a mondatóriáskígyók… Meg ezek a nevek, amik kimondását csak két sör és három unicum után kockáztatnám meg… Oldalanként vagy tíz… (Ó, ti normális francia nevek, hol vagytok? Henry! Ribery!! Zidane!!!) Helyenként olyan volt olvasni, mintha lekvárban úsztam volna… De ami a legabszurdabb: ez a pletykákkal, csúsztatásokkal, érdektelen eseményekkel telezsúfolt könyv mégis képes közel hozni a korszak hangulatát. Különös módon pont attól hiteles, sőt mondhatni bájos, amitől irodalmi szempontból rossz szöveg: hogy Saint-Simon (saját bevallása szerint) igen gyorsan ír, és esze ágában sincs újraolvasni az írottakat. Szóval összességében ez volt a legunalmasabb érdekes könyv, amivel az utóbbi időben találkoztam.
* Aki ebből azt a következtetést vonná le, hogy XIV. Lajos bölcs volna, az bizony téved. Egész egyszerűen ő a legerősebb az óvodások közül. És persze a legnarcisztikusabb is.