Aki a második világháborús szakmunkákat azért olvassa, mert a szövetségeseknek drukkol, annak Franciaország lerohanása meglehetősen deprimáló epizód. Adott egy stratégiailag és taktikailag csúcsra járatott német hadsereg, ami tökélyre vitte a páncélos és légi hadviselés együttműködését, és adott egy szervezetlen, egymással szemben is bizalmatlan, mentálisan a béka feneke alatt lévő francia-brit (és belga! a belgákat mindig kifelejtjük – mondjuk nem csoda) haderő, előbbi pedig olyan egyértelműséggel kapja szét utóbbit, mint Thanos tenné a magyar futballválogatottal. (Képzavar.) Ebben a rettenetben az egyetlen derengő fény Dunkerque, ahol az angoloknak legalább sikerül expedíciós haderejük zömét kimenteni a harapófogóból – erre fókuszál Jackson tanulmánya.
Tény, ami tény, a dunkerque-i evakuáció még akkor is hatalmas logisztikai bravúr volt, ha figyelembe vesszük a német baklövéseket, amelyek lehetővé tették*. A britek nemcsak hadseregük javát tudták átmenteni a háború jobb éveire, de önbecsülésüket és morális tartásukat is sikeresen megőrizték – ennek a londoni csata idején vélhetően nagy hasznát vették. Jelentőségét még úgy is el kell fogadni, hogy a szerző látványosan elfogult a britekkel szemben: amíg a hős angolok, skótok és írek mindig derekasan harcolnak, rendezetten vonulnak vissza és kihozzák a reménytelen helyzetből a legtöbbet, addig a francia tábornokok a horrorfilmek pomponlányaira emlékeztetnek: annyit sikongatnak, hisztiznek, jajonganak, szaladgálnak ide-oda ész nélkül, hogy szinte megkönnyebbülés, mikor végre valaki kibelezi őket. Jackson szemére vethető továbbá, hogy a front eseményeit helyenként zűrzavarosan ábrázolja, de ezt én inkább javára írom, mert hát valóban, a szövetségesek hadviselésének egyik központi jellemzője volt a zűrzavar: a kommunikáció teljes hiánya, az összevisszaság és a felkészületlenség, ami végtelenül megnehezítette a britek dolgát, a franciákat pedig konkrétan taccsra tette**. Az ebből fakadó elementáris káosz – ami szöges ellentéte volt a közmondásos német precizitásnak – ábrázolásában pedig ez a könyv igen plasztikus tud lenni.
A kötet legnagyobb negatívuma – bár pontot nem vonok le érte, végtére is nem Jackson sara – a szerkesztői előszó, amit senkinek nem ajánlanék elolvasásra. Ebben az előszóban a főszereplő a bölcs Sztálin, aki mindent előre lát, mindenre gondol és mindenre felkészül, tiszta zsenialitásból köt megnemtámadási egyezményt Hitlerrel, hogy később annál jobb pozícióból vegye fel vele a harcot. No most 1.) nem kéne esetleg megemlíteni, hogy eme egyezmény keretein belül a szovjetek hogyan rohanták le fegyveresen – persze tisztán elővigyázatosságból, nehogy a nácik tegyék ugyanezt – Kelet-Európa jó részét? 2.) ha Vörös Cár ilyen rohadt elővigyázatos volt, akkor pontosan hogy is kerültek a németek Sztálingrád alá, ami tudvalevőleg rohadt messze van a szovjet határtól? 3.) és egyáltalán: mit keres Sztálin egy Dunkerque-ről szóló monográfiában? Hisz ő akkor éppenséggel Hitler szövetségese volt!
Különben meg viszonylag helyre kis könyv.
* A német baklövéseknek amúgy Jackson nem tulajdonít olyan nagy jelentőséget. Bár ismerteti a legnagyobbat – a német csapatok nem törtek előre Dunkerque felé, hanem egy kulcsfontosságú pillanatban megtorpantak, részben Göring miatt, aki bebeszélte Hitlernek, hogy pusztán a légierővel fel tudja számolni a bekerített briteket –, de hangsúlyozza, hogy a németek eredeti terveiben is ez szerepelt, és amúgy is okkal félhettek attól, hogy elvesztegetik páncélosaikat, ha túl messzire nyúlnak utánpótlási vonalaik. Meg hát simán feltételezhették, hogy a szövetségesek úgysem tudnak elszökni onnan, ahol vannak.
** Pedig – Jackson ezt is meglebegteti – Franciaország német lerohanása abszolút nem volt eleve sikerre ítélve. Kellő agresszivitással és jó időzítéssel a szövetségesek elvághatták volna az előretörő páncélosokat a főerőtől, és ezzel rövidre zárták volna Hitler diadalmas pályafutását. Kár, hogy erre a kommunikáció hiányosságai, illetve a franciák teszetoszasága miatt reális esély nem volt.