"A statisztika olyan mint a bikini: csak a lényeget takarja el."
Harford szerint ez egy hülye vicc. És tökre nem is igaz. Persze nem tagadja ő sem: a statisztika alkalmatlan vagy rossz szándékú kezekben a félretájékoztatás eszköze lehet, de hát ezen az alapon bizalmatlanságunkat kiterjeszteni a statisztika tudományának egészére olyan, mintha soha többet nem fürdenénk, csak mert vannak, akik vízbe fulladtak. Ha ugyanis lemondunk a statisztikáról, akkor tulajdonképpen a megismerésének vágyáról mondunk le. Hisz a világ hatalmas, és nyomasztó mennyiségű információ cirkulál benne, aminek csak mikroszkopikus részét tudjuk a saját szemünkkel vizsgálni - ellenben a statisztika képes arra, hogy a nyomasztó mennyiségű információt rendszerezze és értelmezhető módon tárja elénk. Ami elengedhetetlen ahhoz, hogy saját tapasztalatunkat, ezt a békaperspektívát kiegészítsük egy tágabb kontextussal - a sas látószögével.
Persze a számok képében megnyilvánuló adatokat sokan méla undorral fogadják, ami Harfordnak nyilván fáj - ezért feccölt ennyi időt egy efféle ismeretterjesztő könyv megírására. Abból indul ki, hogy a statisztikával szembeni bizalmat úgy lehet felépíteni, ha ad a kezünkbe egy módszert, amivel el tudjuk választani a rossz és a jó statisztikát - erre szolgál tíz "ökölszabálya". Pörgősen és szemrevaló példákkal elegyítve adja elő, mi torzíthat úgy el egy nyers adathalmazt, hogy az végül már hazugságszámba megy. No most ezek közül a torzító hatásoknak csak egy része kapcsolatos magával a statisztikával, például az adatok önkényes szelektálásával vagy a potenciális kormányzati nyomással a statisztikai intézetek felé. Jelentős százalékuk kívül áll a konkrét vizsgált tárgyon - ez a torzító hatás ugyanis mi magunk vagyunk. Azon vágyunk, hogy az elénk tárt információkat a saját szánk íze szerint értelmezzük, ha tetszik, kritika nélkül elfogadjuk, ha pedig nem tetszik, elvessük. Harfordnál az egész folyamat azzal kezdődik, hogy amikor ránézünk egy táblázatra, kérdezzük meg magunktól, mit érzünk. Aztán kérdezzük meg magunktól azt is, miért érezzük ezt.
Kifejezetten hasznos könyvecskének tartom. Már csak azért is, mert a szerző egészen konkrétan megmondja, mi az a csodaszer, aminek birtokában nagy baj nem eshet velünk. Ez pedig a kíváncsiság. Az ember ugyanis azáltal válik megtéveszthetővé, hogy azt hiszi, nincs különbség aközött, amit tud, és aközött, amit tudni akar. Ő nem kíván az adatok mögé nézni, mert úgy véli, tudja, mit találna ott: azt, amit szerinte találnia kell. A kíváncsi ember viszont tisztában van az ún. "információs rés" létével, azzal a lyukkal, ami a tudott és a tudni akart között tátong. De nem fél ettől a lyuktól, nem tagadja le a létét - sőt, szeret belenézni.