„Én, Csokonai Lili löttem e nyívvel tellyes világra az 1965. esztendőben 17. septembris virradólag Csepel szürke lapályában, az igaz római hitben és hitetlenségben megmaradván hóttig.” Így kezdődik Csokonai Lili könyve. Regény és önéletrajz, látomás és valóság. Egy árván maradt lány sivár, profán kálváriája a mai ember számára szakrális nyelven. Nevelőapja kikezd vele, mennie kell, takarítónő lesz, szexről, szép ruhákról, illatszerekről ábrándozik, elveszti szüzességét, nős emberrel kerül viszonyba, később a test és a lélek csábításainak egyaránt engedvén a legkülönfélébb kalandokba keveredik. Egy lány a 80-as évek közepétől elkezdi mondani az életét. Az életünket. Reménykedjünk.
Jó, én értem a zsenialitását ennek a regénynek, de hát nem volt könnyű átrágni magam rajta. Eleve a női önéletírás is ritka, hát még ízes 18. századi magyarsággal, és persze, lehet párhuzamokat találni Weöres Psychéjével is, meg a 20. századi magyar történelem számos eseményével, remek korrajz is, de maga az olvasás élménye nemigen támadt fel bennem ennek a regénynek a kapcsán. A kedvenc hattyúm: Brazíliában akarok élni, mert ott jó.