Bart István, a neves műfordító, aki szépíróként "A boldogtalan sorsú Rudolf trónörökös" szomorú szerelmi históriáját felidéző, nagy sikerű esszéregényével debütált, e mostani, rövidprózai kötetével műfajt és stílust váltott. Íme, mutatóba a hajdanvolt "Elemér utcá"-t és világát feltámasztó, rejtett líraisággal és metsző iróniával ötvözött, tárgyszerűen tömör "Regénytöredékek" egyik fejezet-töredéke: "...De hiába, semmit se látni. Pedig valaki azt mondja, biztos felakasztotta magát, mert az szokott lenni ilyenkor - ("Te nem akarsz halottat látni"" - kérdezi a Skergula, aki azt mondja, hogy ő már látott) -, és most ott lóg középen, a lámpáról. (Mint Skergula anyja - állítólag.) Ettől félni kellett, de csak egy kicsit - főleg attól inkább, hogy meglátnak-e (valakik), és akkor mi lesz. Jó sokáig le volt húzva a hullámos redőny - hetekig? -, és azt is mondták, hogy szörnyet(?) halt egy versenyen, mert bukott, és kiloccsant az agyveleje. Látták! Aztán persze kiderült (?), hogy egyik se, hanem biztos egyszerűen csak elvitték."