Too Long A Sacrifice: Life and Death in Northern Ireland since 1969

by Jack Holland

red and black cloth hardcover

Genres: Nonfiction, Ireland, History, Irish Literature

217 pages, Hardcover

First published January 1, 1981

Reviews

[Kuszma · Rating 4 out of 5]

(Belfast, 1976)

Ez a könyv (voltaképpen) arról szól, hogy a történelemmel kötött rossz kompromisszumok árát vérrel kell megfizetni. Amikor az első világháború után az írek kibrusztolták maguknak a függetlenséget és kiléptek a Brit Birodalom védőszárnyai alól, akkor bizony nem az egész sziget borult zöldbe. Hat észak-keleti megye a maga protestáns többségével úgy döntött, ők Albiont választják, és valóban jó ötletnek tűnt respektálni vágyaikat. Csakhogy mindig van egy csakhogy. Az egy dolog, hogy az Ír Szabadállam jó néhány polgára sérelmezte, hogy történelmi ír területeken még mindig a britek zászlója lobog – de magában Észak-Írországban sem mentek túl jól a dolgok. A helyi protestánsok (vagyis a lojalisták) ugyanis rettegtek számottevő katolikus kisebbségüktől, mert (okkal, ok nélkül) úgy vélték, azok másról sem álmodnak, mint hogy Belfasttal együtt Írország Anyácska kebelére térjenek. És ha ez megtörténik, akkor ott a protestánsokat bizony el fogja nyomni a katolikus többség – ezért pontosan azt tették a katolikusokkal, amit félelmeik szerint a katolikusok akartak tenni velük: elnyomták őket. Az észak-ír demokrácia minden volt, csak nem demokratikus, katolikusait másodrendű polgárként kezelte, a legkisebb gyanú esetén internálta, sőt, megkínozta őket, miközben erősen támaszkodott az olyan félkatonai erőszak-szervezetekre, mint a protestáns UDA. Na persze kettőn áll a vásár, mert az íreknek meg ott volt az IRA*, akik a maguk botegyszerű módján vettek revánsot a vélt vagy valós sérelmekért. Mindez pedig beindította az erőszak spirálját, ahol a kontrollt vesztett agressziónak egy idő után mindegy volt, kit ér el** – mindkét oldal szélsőségesei a civileket nem kímélve bonyolódtak bele a felekezeti orgyilkosságokba, miközben észre sem vették (vagy ha észrevették, nem érdekelte őket), hogy saját brutalitásuk már egyáltalán nem az úgynevezett „Ügyet” szolgálja, hanem csak a másik oldal szélsőségeseit igazolja. (És mindeközben az angolok szemérmesen pislogtak***.)

Baromi zavaros ügy ez. Mert hát, ha megnézzük, kik között zajlik a konfliktus, azt látjuk, hogy a résztvevők zömében írek. Ha egy észak-ír lojalista – legyen bármekkora szélsőséges - elmegy Londonba, akkor ott le fogják „paddyzni”, ha tetszik neki, ha nem****. Adja magát, hogy a felekezeti különbségeket tekintsük törésvonalnak, de hát ez sem ilyen egyszerű. Hisz az ír republikanizmus legkorábbi agytrösztjei között rengeteg protestáns is található, arról nem is beszélve, milyen abszurd is, hogy a XX. században a szeretet vallásának két közössége (akik Európa többi pontján konfliktusok nélkül tudnak együtt élni) valamiért pont ezen a zsebkendőnyi földön akarják elevenen felfalni egymást. Az egész véres csatározás amúgy meg hemzseg a nacionalista jegyektől, amelyek felülírják, hogy közben meg a katolikus és a protestáns munkások érdekei valójában azonosak – de hát beszélhetünk nacionalizmusról úgy, hogy közben észak-ír etnikum egyáltalán nem létezik? Nagyon úgy fest, az észak-ír erőszakspirál azt illusztrálja, hogy az agressziónak nincs szüksége világos ideológiai alapokra. A félelemből nő ki, akár nyomos indokok nélkül – mondhatjuk, nyomós indokait azok az agresszív lépések jelentik, amelyeket esetleg a mi agresszív lépéseinkre válaszul adtak. Az ideológiát meg menet közben szerkesztik meg hozzá az okosok.

Különben meg Jack Holland kifejezetten alkalmas szerző arra, hogy a zavarosból valami érthetőt desztilláljon. Észak-Írországban nőtt fel protestáns-katolikus vegyes családban, ami elég jó iskola ahhoz, hogy átlássa az egész konfliktus kozmikus értelmetlenségét. A kötetben nagy súlyt helyez arra, hogy ezt a személyes aspektust is megjelenítse családi történetein keresztül, de ugyanakkor az újságírói objektivitást is szem előtt tartja, nem egyik vagy másik oldalt célozza meg ítéleteivel, hanem az erőszakot általában.

(Még annyit tegyünk hozzá: a könyv kiadási dátuma 1981, egy olyan időpont, amikor a vérontásnak még nem igazán lehetett látni a végét.)

* Igazából az IRA-nak több frakciója is létezett, ezek közül a „hivatalos” IRA inkább politikai jellegű szerveződés volt, aki nem ritkán konkrét belső polgárháborúba keveredett az „ideiglenes” IRA-val, akik viszont a terrorcselekmények zöméért felelt.
** 1970 és 79 között csaknem 2000 halálos áldozat és több mint 20000 sebesült lett az eredménye a kölcsönös péniszméregetésnek, hogy a felbecsülhetetlen anyagi kárról ne is beszéljünk. Mindez egy másfél milliós országban. Félelmetes arány, ilyen körülmények között élni olyan lehetett, mint egy permanens polgárháborúban felszínen maradni.
*** A britek eleinte megpróbálták magukat távolt tartani a konfliktustól, a belfastiakra bízták, hogy rendezzék az ügyet – ám a helyi protestánsok durvasága csak fokozta az erőszak mértékét. Úgyhogy egy idő után az angoloknak muszáj volt beavatkozniuk, belépett hát a konfliktusba a brit katonaság, ami együtt járt az észak-ír autonómia visszanyesésével. Ami paradox helyzetet teremtett: a lojalisták addig a Brit Birodalomhoz való viszonyukkal határozták meg magukat, de a brit bakák megjelenése egyben azt jelentette, hogy az ő szuverenitásuk is csorbult. A sértettség pedig erodálta brit-tudatukat, identitásuk egy jelentős részét, fel kellett hát tenniük maguknak a kérdést: ha nem britek ők, akkor kik? Ráadásul a britek megjelenése egyben azt is jelentette, hogy az IRA jogosnak érezte kiterjeszteni hatósugarát Angliára, amitől az egész konfliktus szintet lépett.
**** Természetesen a két csoport épp ezért mindent megtesz azért, hogy ápolja mindazt, ami megkülönbözteti őket egymástól. Évszázadokra visszanyúló hagyományokat eszkábálnak maguknak, mások az ünnepeik, a jelvényeik, sőt: a szavaik. Derry városa egy katolikusnak Derry, a protestánsnak Londonderry - és az ő istene óvja azt a protestánst, aki egy ír fészekben merészeli kiejteni száján az utóbbi elnevezést.