Christian Jacq az ókori Egyiptomban játszódó vagy éppen az ősi civilizáció feltárásán, megismerésén munkálkodó tudós személyiségek kalandjairól mesélő regények méltán híres szerzője. Arról a földről származik ő, ahol az egyiptológia majd' kétszáz éve nemzeti tudomány. Írói népszerűségében minden bizonnyal szerepet játszik, hogy Jacq egyiptológusi végzettséggel is rendelkezik, s bár tudományos kutatásban nem vesz részt, ezt a biografikus részletet kellő tudatossággal terjesztve műveinek a megbízható minőség attribútumát kölcsönzi. Christian Jacq két olyan könyvet is letett az asztalra, melyet jómagam is nyugodt szívvel szoktam ajánlani a történelmi regények kedvelőinek. A fekete fáraó valamint a Tutanhamon-ügy c. könyvekre gondolok. Ez a regény, a Tutanhamon utolsó titka azonban messze elmarad az említett írásművektől. Hogy miért? Ezt szeretném megvilágítani néhány - s valóban csak néhány - kritikus megjegyzés segítségével.
1. A történet a szerzőhöz méltatlan szinten bárgyú. Nem azt mondom, hogy nem izgalmas, hogy hiányozna az események sodró lendületű folyama - nem, ezekkel az erényekkel valóban rendelkezik ez a könyv is. A karakterek azonban már-már szánalmasan erőltetettek, s a szálak, melyek egybefűzik őket, bántóan gyermetegek. Egy ősi Amon-kultusz utolsó papja kopt atyának maszkírozva mutat be áldozatot egy óbirodalmi áldozati tábla felett??! Ugyan már! S a női főhős, a szintén kopt Ateya egy fejezeten belül is annyit szeretkezik, hogy Michelle Wild is elpirulna szégyenében.
2. Tutanhamonról nem árt tudni, hogy nevét és ismertségét kizárólag annak a körülménynek köszönheti, hogy elfeledett sírjának szerencsés felfedezésével egyrészt egy korábban meglehetősen zavaros történelmi korszak viszonyaiba nyerhettünk bepillantást, illetve az apró, valójában nem is királysírnak készült temetkezése olyan tárgyak garmadával ajándékozott meg bennünket, melyeket azt megelőzően legfeljebb csak szövegekből és/vagy ábrázolásokról ismerhettünk. Tutanhamon történeti szerepe a legfinomabb megfogalmazás szerint sem mérhető modern kori népszerűségével. Az, hogy sírja a Közel-Kelet egészének jövőjét befolyásoló információkat rejtett volna, még a fikció mértékével mérve is harmadrendű ötlet. Aki olvasta Jan Assmann-tól a Mózes, az egyiptomi c. könyvet, a végkövetkeztetéstől elfogadásától függetlenül megbízható képet alkothatott magának azokról a tényezőkről és történeti körülményektől, melyek az Egyiptom-kép európai recepcióját, s azon belül is kifejezetten az Exodus-emléknyom kezelését befolyásolták. Christian Jacq-tól (nem tudok jobb szót rá) kifejezetten opportunista igénytelenségnek tűnik a zsidók ókori egyiptomi jelenlétét és távozásának motívumát is szegény, szerencsétlen Tutanhamonhoz kötni. A problémák felsorolását napestig folytathatnám, de nem látom értelmét.
3. Ugyanakkor szeretnék néhány keresetlen szót címezni azok felé, akik a magyar kiadás megszületése körül bábáskodtak az Európa Kiadónál. Tudom, manapság divat szidni mindent, ami a rendszerváltás előtti időkre nyúlik vissza (egy párhuzam vonáson alapuló ziccert ezennel a társadalmi megbékélés jegyében most kihagyok), de a lektori munkának igenis megvolt a létjogosultsága. Tudom, ez is az a terület, ahol a kiadók spórolni igyekeznek. Tíz-tizenöt éve még évente egy-kettő ilyen felkérés érkezett, aztán később már csak hébe-hóba, elvétve, az utóbbi 5-6 esztendőben pedig egy sem. A Tutanhamon utolsó titka is kiválóan illusztrálja, hova vezet ez az attitűd: az igénytelenséghez. Igen, mondjuk ki, az igénytelenséghez. Lehet, hogy a könyvet kielégítő példányszámban el lehet szórni úgy is, hogy hemzseg az elírásoktól, a félrefordításon alapuló hibáktól, az elsősorban nem fordítói jellegű, hanem a nemtudáson alapuló tévedésektől. Előhozakodhatnánk ugyan az írástudók sokat hangoztatott felelősségéről, de kit érdekelnek a 21. században ilyen avitt gondolatok?!
Senkit sem kívánok eltántorítani ettől a könyvtől. Akik ismernek, jól tudják, soha nem a hivatásom kritériumaihoz mérem az irodalmi alkotásokat, a mai kritika sem elsősorban onnan fakadt. A szomorúságot és kiábrándultságot azonban, amit a regényt olvasva folyamatosan éreztem, nem hiszem, hogy el kellene rejtenem. Ez a melankólia nem egy-egy szeretett főhős sorsa vagy az események alakulása felett érzett aggodalom gyermeke; szülője az igénytelenség, az olvasó becsapása, az értékek degradációja. Sajnálom.