A fiatal költőnemzedék egyik legtehetségesebb képviselője Kellerwessel Klaus, aki egyaránt otthonosan mozog a klasszikus verselésben, a rendhagyó kísérletekben és a slam poetryben is. Mégis szuverén: minden hatást sajátjává csiszol. A Magvető Időmérték sorozatában debütáló kötete lendületes tempót diktál, miközben hol humoros, hol megejtő módon mutatja be azt a torokszorítóan várakozásteli érzést, hogy milyen ma huszonévesnek lenni.
Van abban valami, ahogy egy vers ugyan teljesen kortárs nyelvezetű, szinte spontán szövegnek hat, de mégis érződik hogy nem az - nem azért mert aránytévesztett, túl kortársiaskodó (pont hogy nem!) vagy olyan "megcsinált", nem, jó esetben, és ilyen esetről beszélünk, valahogy, így vagy úgy, átjön, hogy ez játék, nem csak szavakkal és képekkel hanem beszédjáték, szerepvers, legkomolyabb móka. Másrészt meg van, hogy leginkább kollázs, mert van benne jópár ilyen mechanikusan (vagy "algoritmikusan") előállított szöveg, ami szerintem simán tök jó, utolsó sorokból összevarrt rongyszőnyeg. Leleményes alibi-vers. Ügyes. Vegyes kötet, mert hát válogatás sok év írásaiból. Erősnek erős, de leginkább az tetszik benne, hogy változatos, játékos, és mégis bátran introspektív szövegek, a lélek és a szöveg rezdüléseit is biztos kézzel cincálják.
A Merítés-díj 2024-es dupla nyertese, a zsűri és a közönség is ezt a kötetet találta a legjobbnak.
Olvasás közben az ezmegmin kívül az jutott eszembe, hogy nagyon fiatal lehet a szerző. (A végén megnéztem, tényleg az.) Én inkább nem diagnosztizálnám, elvan azzal ő maga, diplomáig talán ezt is kinövi, meg a jajdeművészséget is. Biztos vannak ötletei. Meg kapcsolatai.
Az arcomon végig az undor ült (megfigyelés, nem szándékos), ehhez csak egy-egy önkéntelen szemforgatás társult. Költőinek szánt képek, elcsépelt szóviccek/szójátékok (igen, azokat amúgy se szeretem), a végén némi bedobált trágárság, most meg kéne néznem, volt-e korábban is, de emlékeim szerint nem, így azt se tudom másnak tekinteni, mint póznak.
Van a nyers, meg van a kidolgozott, meg van, ahol az intenzitás, a forma és a mondanivaló találkozik, az nagyszerű, de ezekben egyik se volt. Minden lagymatagon és jajdeköltőiesen vagy épp jajdejátékosan szólt a szerző mindennél fontosabb, mások felett álló és jajdeművész személyéről, amit persze illik kicsit enyhíteni, de az önirónia számomra nem volt hihető.
Két dolog tetszett: az utolsó sorokat verssé rendező ötlet (milyen elegáns lett volna, ha saját magának nem készít rögtön ilyet, hanem az olvasóra bízza, valami minimális alázat, hm? Minden olvasó megtette volna, már visszakaphatta volna ezer felületen, és sokkal jobban jött volna ki, ha nem tartja magát ugyanolyan fontosnak, sőt, mint akik előtt elvileg tisztelgett ezzel), és az el akarod olvasni az utolsó sort, de nem teszed, ha!, mégis megtetted. Az interakcióra késztetők. Mert érzelmet semmi nem váltott ki. Vannak jó ötletei, talán idővel erősebbek lesznek a megvalósulásaik is.