Kemény Zsófi versei kétféle akaratról beszélnek: függetlenedni és elszakadni - és közben valahogy mégis egymásba kapaszkodni, amikor elkerülhetetlenül megérkezik az ár. Hogy szívünkben ugyan megül a penész, de azért úton vagyunk, jövünk. Könnyezve-kacagva lépkedünk az emelkedő vízben.
Hogy lehetséges legyen az őszinteség, újra és újra ki kell szolgáltatnunk magunkat, a csalódások árán és a kudarcok ellenére is. Vakon és süketen tapogatózunk a másik után - ez maga a remény. De számíthatunk-e egymásra, mielőtt végleg elmossa az idő az utolsó esélyeket? Kemény Zsófi második verseskötete: a tehetetlenségből kinyújtott kéz.
"Kis borsók ülünk a szétfeszegetett hüvelyben. Szétgurulnánk. Nem tudunk. A szeretet nem csodafegyver, de nem is méreg. Mi is szeretnénk, hogyha szeretnének."
A Goodreads iróniája: Paperback by Zsófi Kemény :-)
Elfogult vagyok (a család számottevő része a Radnótiba járt, ahogy a szerző is), de Kemény Zsófit olvasni mindig élmény. Két részből (ciklusokból? talán) áll ez a karcsú, 87 oldalas kötet, az egyik címe Éjjeli kukoricás, a másiké Páncél a szennyesben.
Az előbbi könnyebben fogyasztható, abban vannak a slágerek, a kedvenceim: az Ellenségeink öngyilkossága (így kezdődik: Az oroszrulett-bajnokság nyertesei mind halottak), az Életközeli élmény, illetve egy szuper ballada, a Visszatánc.
Az utóbbi kicsit köldöknézősebb, de ott is vannak jó darabok: A próbariadó (mintha egy Kispál-szám lenne), Szembeszomszéd, Huszonhetesek Klubja (szülinapi kesergő?).