Sokszor nem halunk meg

by Andrea Tompa

1944-ben, amikor a városban megkezdődik a gettósítás, egy kolozsvári orvosnő a dajkára bízza gyermekét. Erzsi és a férje kétségbeesetten ügyelnek rá, hogy sem a szomszédoknak, sem a rokonoknak ne tűnjön fel a pár hónapos csecsemő jelenléte, míg reménykedve várják a háború végét. Tompa Andrea regénye ennek a gyermeknek a sorsát követi végig, ahogy a főhős mindenféle kerülőutakon kerül kapcsolatba a saját történetével.

"Aki ismeri önmagát, a saját sorsát, az megmenti a világot."

Genres: Hungarian Literature

564 pages, Paperback

First published May 3, 2023

Reviews

[Kuszma · Rating 5 out of 5]

A regény, ugye, a valóság modellezése. Vagy teremtés: egy új valóság létrehozása. Akárhogy is, egy regényben járva érezzük, hogy ez nem a valóság, jobb annál vagy rosszabb annál - de más. Konstrukció. Viszont Tompa Andreát olvasva én időnként elfelejtettem, hogy ez irodalom. Hogy csinálva van. Olyan terek nyíltak meg, olyan világok invitáltak, hogy belakjam őket, amelyek mintha maguktól nőttek volna körém. Ez egy igazi dolog, ezt éreztem olvasás közben - bármit jelentsen is. Igaziak a szereplők, igaziak a konfliktusok, a nyelv, a történet.

Négy felvonásnyi igaziság. Az első egyfajta prológ, himnusz a csendes bátorsághoz. Erzsi és Feri a világháború idején magukhoz vesznek egy zsidó gyermeket, csak amíg az anya vissza nem tér. De az anya nem tér vissza. Erzsinek kell belenőnie ebbe a szerepbe, és úgy burkolja magát az anyaságba, mintha mindig is erre várt volna. Talán mert mindig is erre várt.

A második felvonás egy kamaszregény - mégpedig az egyik legjobb kamaszregény, amit valaha olvastam. A központban a gyermek, Tilda és Erzsi konfliktusa áll. Előbbi képtelen megtalálni az útját, egyfajta elfuserált Anne Franknak érzi magát, akitől elvették a tragédiáját - azzal, hogy megmentették. Ezzel pedig ott és úgy sebzi meg Erzsit, ahol és ahogy egy szülőnek a legjobban fáj.

A harmadik részben Tilda már felnőtt nő - színész. Ha az előző etap bizonyos tekintetben Anne Frank körül forgott, itt az irodalmi párhuzam Antigoné - a nő, aki inkább feláldozza az életét, mint hogy testvérét temetetlenül hagyja. Mert el kell végezni a rítusokat, ha beledöglünk is. Hisz ha nem végezzük el azokat, abba is beledöglünk.

A záróhang pedig Oidipuszé. Tilda itt már benne jár a korban, úgy fest, leszámolt mindennel. De valami még hátravan: a szembenézés gesztusa. Amikor Oidipusz felvállalja múltját, és - levonván a konzekvenciákat - megvakítja önmagát, az egyik oldalról borzalmas tragédia. De a másik oldalról egyfajta megváltás, a számla kiegyenlítése. Lehetőség arra, hogy új lapot nyissunk.

Nagyon nagy regény. Nem robbanásszerű a drámaisága, hanem letisztult, hosszan rezgő fájdalmakkal operál. De minden fájdalom mögött ott van valamiféle csendes, nyugodt szépség, ami talán abból fakad, hogy tényleg: sokszor nem halunk meg. Többször, mint ahányszor igen. És amíg nem halunk meg, addig semmi sem jóvátehetetlen.

[Dani Dányi · Rating 5 out of 5]

Nagy visszatérést jelent ez nekem a Tompa Andrea életműben. Sokrétű, csiszolt regény a Sokszor nem halunk meg. Tompa Andrea újból a húszadik századi Erdélyből mesél, a székely és csíki nyelvezet mellett pedig számomra figyelemreméltó, hogy egy magyar regényben meglehetősen sokat szerepel a román. Örülök neki, szép nyelv, és minden le is van magyarítva az ilyen gyengébbolvasók-kedvéért; de hát ironizálok, a könyv szereplői is van, hogy alig értik egymás nyelvét.
Egy bonyolult családi történet szövetében még két nagy erdélyi téma kap teret: az államszocializmusban működő színház, és a holokauszt meg annak utóélete. Úgy érzem, a könyv mélyre visz a témában, és az események nagy része, sok fontos mozzanata nyilván szándékosan nincs leírva, kifejtve. Tekintettel a dokumentarista részletességre, és a színházas szereplőkre, a színpadiasságot hol élvezni, hol tolerálni kell, hiszen ők tényleg így élnek és gondolkoznak. Ezzel együtt bizony előfordult, hogy zokogtam.

[juliesnow · Rating 5 out of 5]

Ritka ajándék, amikor egy szuszra olvasatja magát egy könyv, ez is azt tette. A száraz, majdhogynem szenvtelen stílus micsoda árnyalatokra tud képes lenni, amikor az írónak van története hozzá.

[eme · Rating 5 out of 5]

Bajban vagyok. Nem tudom, hol kezdjem. Mert valójában nincs kezdet és nincs vég. Van ugyan egy élettörténet, összefonódva-kuszálódva sok másikkal, van konkrét tere és ideje, linearitása a narratívának, ugyanakkor beszippant egy örvénybe, mintegy kitágítja a teret és az időt, sőt, átvezet egy másik dimenzióba, a mítoszok, a görög sorstragédiák világába. És lassan felsejlenek a sorsminták úgy a történelmi, mint a mitikus időben. Az egyéni sorsok ciklikusan ismétlődő mintája pedig egyszerre kelt feszültséget és megnyugvást az olvasóban, aki folyton kérdez, válaszol, átértékel, töpreng… Hol van ebben az ismétlődésben az egyedi? Az én? A megismételhetetlen? Van-e? Létezhet-e?

Ezer arca van ennek a regénynek, nem véletlen, hogy a főszereplő a színházban, szerepek révén közelít a világ és önmaga megértéséhez. Álarcokat ölt, mások szavaival él, másokká válik, hogy levethesse álarcát, megtalálja saját szavait, hogy önmagává válhasson. Hogy ez mennyire sikerül(het)? Újabb kérdés.
Amit különösen szerettem ebben a regényben, hogy munkát ad az olvasónak. Érzelmi és gondolati síkon is megdolgoztatja, nemcsak elmond és elmesél, hanem kimondatlanul is hagy dolgokat. Remekül játszik az ürességgel és a hiánnyal, ami nemcsak a narratív technikára jellemző, hanem a szereplők életét, de az olvasó értelemképző tevékenységét, érzelmi hozzáállását is folyton alakítja.
Közben meg egy végtelenül közvetlen, letisztult, sallagmentes szöveggel van dolgunk. Egy ráérősen hömpölygő elbeszéléssel, amely, főként az első részben, rendkívül részletgazdag, olyannyira, hogy világa az olvasó számára is könnyen belakhatóvá válik. Együtt élünk a regény szereplőivel, szinte érzékeljük környezetüket, tanúi vagyunk életüknek, vívódásaiknak, félelmeiknek, álmaiknak, terveiknek, a hétköznapok apró-cseprő és fontosabb történéseinek. Mindezt úgy, hogy a narrátor, bármennyire is közel hajol hozzájuk, távolságot tart. Nem férkőzik be gondolataikba, nem láttat belülről. Amennyire részletgazdag a szöveg, épp annyira a sűrítés és elhallgatás terepe is. Titkok és csendek határozzák meg a szereplők életét, elsősorban Tildáét, aki a csendben maradni parancsa után sokáig nem beszél, nem szeret sem írni, sem fogalmazni, majd mások szavait mondva keresi a sajátjait.
A szó, a megnevezés, a kimondhatóság-elbeszélhetőség az egyik legfontosabb motívum, ami végigvonul a regényen, legyen szó újságból való tájékozódástól az újságírók felelelősségén át a múlt narratívákban való továbbéléséig-újjáformálásásig, a narratívák megbízhatóságáig vagy épp a szó mint önkifejezés-megértés, az identitásképzés eszközéig (l. Erzsi naplója, Tilda szavalásai, színészi karrierje, a holokauszt-túlélők írásai vagy akár a szereplők át- és átnevezései stb.)

Külön tanulmányt lehetne írni az egyes motívumok, ismétlő elemek mintázatáról, annyira szépen fonják át a narratívát, legyen szó a már említett nyelvről vagy a művészet lehetőségeiről, az igazság keresésében betöltött szerepéről, a valóságtól való különbözőségéről (a színházban minden megoldódik és megismételhető, illetve mások szavait használod – a valóság helyrehozhatatlant és megismétlehetetlent produkál, amihez saját szavakat kell keresni). Vagy a hiányról – például a 20. század talán legnagyobb bűnéről, arról, hogy lehetetlenné tette a rítust, a holtak eltemetését, amelyért Antigoné küzd. Mert nincs test. Füst van és üres sírok. És ahol nincs test, ott nincs halál, és nincs kapcsolódás a metafizikai dimenzióhoz. Nincs semmi. Nemcsak Tilda, de Erzsi számára sem (mennyire szépen tükröződik a két sors az elveszített fiútestvérek történetében).
És hol van még a többi színpadi szerep, a tökröződések, az analógiák, az átlényegülések általi nagy felismerések, revelációk és bizony katarzisok is. Nagyon szerettem a színházra koncentráló részeket. Azt, ahogy a szerepek, szituációk, átélt sorsok rezonálnak Tilda (és nem csak az ő) sorsára. Ahogy a színházi tapasztalatok alakítják identitását, viszonyait. Ahogy a szerepek, sorsok, jelenetek értelmezése világértelmezéssé és némiképp világmentéssé tágul. Vagy legalábbis erre irányul.

Rengeteg rétege, rengeteg olvasata van ennek a regénynek. Az identitáskeresés, eszmélés regénye, és nem csak a központi szereplő révén. Egy adoptálás* regénye, amely rákérdez a család mibenlétére, a gyökerek ismeretének fontosságára, a vérbeli kötelékre, öröklődésre és a tanult mintákra egyaránt. Művész- és színházregény. Holokausztregény. Történelmi regény alulnézetből. Egzisztenciális kérdésekett faggató, egyetemes mondanivalóra törekvő nagyregény. És mindegyik mindegyikkel összefügg, egymást erősíti, egymásba olvad. Szerettem.

Annyi mindent lehetne mondani még róla. Kicsit személyesebbet is: hogyan elevenítette fel bennem a második rész a középiskolai drámaelméletórák hangulatát, Salek tanár bácsi alakját, az értelmezéseket, amelyek itt visszaköszöntek, és segítettek könnyebben eligazodni az utalások-analógiák-rájátszások sokaságában. Most már feltétlenül el kell olvasnom ezt a könyvet: Salamon András: Színháztörténet kezdőknek és haladóknak. A másik személyes vonatkozás, ami miatt a második rész csemege volt számomra: a hatalmas kutatómunka, ami a túlélők írásait illeti. Egy szakdolgozat kapcsán és is foglalkoztam velük. Most buzgón jegyzeteltem a számora ismeretlen neveket, címeket. Fel kell kutatni őket.
Nem végeztem még ezzel a könyvvel… Nem megy az olyan könnyen.

* adaptálás, ahogy Erzsiék nevezik – talán nem véletlenül. A nevelőszülők nemcsak kiválasztnak, hanem adaptálnak is, ahogy Tilda is később, a színházban. Mindenki a maga módján „illeszt, készít” és teremt. A két szó etimológiája – lat. „adoptare” – „ad” (hozzá) és „optare” (kiválaszt) – lat. „adaptare” „ad” (hozzá) és „aptare” (illeszt, készít). És ez csak egy szó a regényből. Hány és hány asszociációébresztő szó, motívum, részlet van még benne.

[Margit · Rating 4 out of 5]

Gyorsan olvastam a regényt, részben, mert nagyon szerettem volna túllenni rajta, megkönnyebbülni, részben pedig, mert letehetetlen feszültsége és szerethetősége volt.
Nagyon bírtam, hogy tele van metairodalommal, intertextualitással.
Kicsit zavarosnak és önkényesnek éreztem az időbeli ugrálásokat, de amint elengedtem, hogy a fejemben precíz idővonalat tartsak, jelentőségét is vesztette számomra.
Hadd állítsam párhuzamba azzal, ahogy a Mamikám kapcsán úgy éreztem az érzékenyítőnek szánt könyv tele van rasszizmussal és szexizmussal. Ez a regény számomra tudott újat adni kelet-európai zsidó identitás témájában. És amiben nem újat adott, abban pedig őszintén rezonált.

[Bree · Rating 5 out of 5]

Annak, hogy ez a könyv hogyan került a kezeim közé, van egy vicces története. Születésnapomra kaptam, kedves barátaim választása eredetileg másra esett és rossz könyvet vásároltak.
Kacsintgattam már előtte is ezzel a könyvvel a polcokon, de soha nem vettem a kezembe- vagy talán de, de úgy tűnik, nem fogott meg a leírása. Pedig ha akkor tudtam volna, hogy ez a könyv milliókat ér! (Tanulság: a látszat- vagy a fülszöveg- néha csal. Mondjuk túl szerény.) Nem is tudom, illene-e már most beszélnem róla, hiszen alighogy áttrappoltam a negyedén.
Az, hogy a dialógusok összefolynak a történettel, igen, az elején tényleg kikészített (és őszintén nem látom értelmét ennek a stílusnak, de ahány toll, annyi írás), ám végülis hozzá tudtam szokni. Sikerült rádöbbentenie arra, hogy az egyik gyengepontom az irodalomban, amikor a semmiről is olyan választékosan tud írni valaki, hogy nehéz- sőt, valósággal fáj- letenni. Egyszerű, könnyen lapozható. Imádom Erzsi és Feri házasságát, a kissé parasztos énüket, legfőképp meg, hogy mennyire jó emberek. (Na és persze azt is, hogy a helyszín a hőn szeretett Kolozsvár!!)
Ez a könyv egy élet, tapasztalat, terápia, kaland, kikapcsolódás, nosztalgia, menekülés, otthon, és még sorolhatnám napokig. Lehet, hogy nem való mindenkinek, de abban egyet tudok érteni, hogy megérdemel minden figyelmet, amit kap.

[Postmodjane · Rating 5 out of 5]

A beautifully writtten novel about a human being (infant, toddler, teenager, young lady, adult woman) trying to fit into society and trying to find her own identitiy with the help of theatre.
A text full of secrets, love, humanity and deep thoughts.

[Adam · Rating 5 out of 5]

English below

Nagyon örülök, hogy elolvastam ezt a könyvet. Korábban sokat foglalkoztam a Holokauszt történetével Erdélyben, de ez új megközelítés volt - nem egy, hanem egyszerre több oldalról mutatja be a történetet, és ami a legfontosabb: nem csak magát a vészkorszakot, hanem az utótörténetét, az évtizedes (és más formában, de tulajdonképpen máig tartó) elfolytást. Megrendítő és megható regény arról, hogy valaki hogy keresi egész életen át a gyökereit. Közben egy nagyon finoman kidolgozott, részletes képet kapunk a háború utáni erdélyi kulturális és értelmiségi életről, színházról és életkörülményekről, magyar-román-zsidó kapcsolatokról. Rengeteget tanul az ember erről (sok névre kerestem rá) - és mindezt nagyon olvasható módon - tényleg alig bírtam letenni. Sajnáltam, hogy vége volt - ráadásul kíváncsi lettem volna, hogy mi lesz Tilda története 1993 után. 2023-ban 80 éves a karakter, még bőven köztünk lehet.

English: I hope that this book will be translated into other languages, because it is a gem of contemporary Central European literature. Following the life of a woman who was saved from the Holocaust as a baby and raised by a non-Jewish Hungarian family in Cluj to become a well-known actress, you are taken on a life journey through post-war Transylvania: everyday life and life in the theatre, Hungarian-Romanian-Jewish relations, sex and love, the suppression of the memory of the past, especially of the Holocaust and Tilda"s desperate search for her own roots: it is all in there, and much more, in this very readable and wise book.

[Bernadett · Rating 5 out of 5]

Megküzdöttem ezzel a regénnyel.

A téma, a korszak, a közeg, a nézőpont nagyon is érdekelt, de új volt számomra Tompa Andrea hangja.
Regény, mégis mintha drámát olvasnék: szöveg, ami elárulja, mit mondanak és tesznek a szereplői, de nem enged be a homlokuk mögé. Valódi gondolataik, valódi érzéseik rejtve maradnak, csak annyi derül ki belőlük, amennyi a színpadon, vagy épp - az életben...

Ezzel nagyon megküzdöttem, és aztán jött a többi, a megválaszolasztlan kérdések. Mintha krimi lenne, úgy vágytam-vártam a szálak felfejtésére, a megoldásra, a pontosan megfogalmazott, érthető magyarázatokra. Mi történt a vér szerinti anyával, apával? Biztosan meghaltak? Biztosan nem maradt egyetlen életben maradt rokon sem? Mennyit kérdezett, és mennyi választ kapott Tilda kislányként, kamaszként, felnőttként? Mennyit és hogyan mondtak el neki a háborúról?

Ezrével tolultak fel bennem a kérdések, és kiborított, hogy a válaszok esetlegesen, túlontúl is emberien és életszerűen érkeznek.

Nemhogy nem kapok válaszokat, de ráadásul még évekre el is hagyom a szereplőket, hogy aztán úgy kelljen őket megismernem, mint (megintcsak...) a valóságban, ha hosszú évek után találkozol egy régi ismerőssel, akiben már csak egy része van a kisgyereknek, kamasznak, akire emlékszel, de rárakódott az a sokminden, ami a felnőttséggel, munkával, kapcsolatokkal, küzdelmekkel, megalkulvásokkal, tapasztalatokkal, érzelmi viharokkal jár... és újra fel kell építened magadban ezt az embert, a régiből és az újból, elfogadva, hogy van, amit már sosem tudhatsz meg róla, és elfogadva, hogy amit most, így, ennyi év után kapsz belőle, az is ajándék.

Ez az elfogadás nőtt ki bennem, mire a regény végére értem.
El tudtam végre engedni a megválaszolatlan, mert megválaszolhatatlan kérdéseket, és tudtam már arra, és tényleg arra figyelni, azt érteni és szeretni, amit kapok. Történelemről, veszteségekről, áldozatokról, önismereti munkáról, színházról...

(Sokadszor próbálok erről a regényről írni, sosem vagyok elégedett, úgy érzem, túl nagy, túl jó ahhoz, hogy akár csak értékelhető töredékéről érdemben meg tudjam fogalmazni azt, ami nekem fontos volt benne).

[Mihály Szabó · Rating 2 out of 5]

Furcsa olvasmányélmény volt: sokan dicsérték (ismerősök és kritikák), és én magam is végig érzékeltem, hogy jó könyv, valahogy mégsem tudott beszippantani a szöveg, nem ragadott magával. Jól átadja a kor és a helyszín hangulatát, de nem értem, mit tesz hozzá a párbeszédek jelzetlensége, ami engem csak kizökkent. A borító sem egy 1950-es években iskolás lányt juttat eszembe, nem tartom túl szerencsésnek a képválasztást.

[Veronika · Rating 4 out of 5]

Szépen indul Erzsivel. Hiszen akkor még Tilda kisgyerek, keveset fog fel a világból, nincs hangja, a nevelőszülei lesznek a hangja. Rajtuk keresztül bontakozik ki, milyen gyerek Tilda. Hogy hol találja néha a helyét a világban, de többnyire nem, és emiatt akadnak a súrlódások.

Aztán ugrunk években sokat, Tilda már színi növendék, viszonya van egy idősebb rendezővel, szippantja be egy világ, amit áthat a politikai igazodás (mit lehet játszani, kinek a forgatókönyvét lehet játszani), és az, hogy Tilda csak akkor érzi magát élőnek, telinek, valaminek, ha magára húz egy szerepet. Gyökértelensége, a valódi származásnak űrje nyomasztóan kísérti. Próbál vele megbirkózni, de ez még felnőtt asszonyként is ritkán sikerül.

Látjuk, hogyan válik anyává, milyen ő anyakánt. De később már nem mutatja a történet, milyen a viszonya az egyre növő lányával, és ezt sajnálom, mert ahhoz képest, addig milyen részletekbe belement a történet, ezt most megvonták tőlem, mint olvasótól. Amennyi mégis kiderül, az anya-lánya viszony jobbára semmilyen, apa nem létezik (tudják ki az, de nem vesz részt az életükben9 szinte éppen olyan, mint amilyen az öv volt hasonló korban Erzsivel. Csak míg Erzsi szenvedett, ha a gyerek visszautasította, addig Tilda olyan fásult, hagyja megtörténni.

A Zoltánnal való házassága említés, életük együtt fel-felvillanó széljegyzet, átugorják, mintha nem lenen fontos, és lehet, hogy Tildának nem az, de akkor meg miért lett ebből esküvő? Nem tudtam meg.

Előadja, hogy ő színpadon kívül nem érez. Inkább színpadon kívül fél szembenézni azzal, ami benne van. Amit hordoz.

Fullasztó a politikai hatás, mit lehetett és mit nem külföldön, külföldről, külfölddel. Mikor lehetett magyarnak vagy székelynek lenni, mikor vált mindenki egységesen románná. Ezt csak az érti igazán, aki ebben élt. Kívülről, nekem, furcsa minden. Értem, de nincs tapasztalatom hasonlóról sem.

[Agnes Kelemen · Rating 4 out of 5]

Nagyon ajánlom, nagyon szerettem olvasni. Főleg amíg Erzsi a főszereplő, mert vele tudtam azonosulni és rajta keresztül nagyon sok számomra érdekes téma merült fel, amikről addig keveset vagy semmit sem tudtam (mit gondoltak Székelyföldön a gyereknevelésről, ezzel szemben milyen modern elvek jöttek be a nagyvárosban, dajka versus cselédsors a II. VH előtt). És az ő és Feri szerelme nagyon szépen van jellemezve, ez az igazi szerelem szerintem, a sok évtizedes együttélés, poénkodás, a történelem elviselése együtt.
Tildával kapcsolatban számomra túlságosan a számba van rágva, hogy nincs saját középpontja, ezért színésznő, és hogy mindez abból adódik, hogy nem ismeri a saját múltját. (Megjegyzem elég könnyen megismerhetne abból legalábbis részleteket és ő nem választja, hogy ennek utána menhjen. A szülei és a testvére nevét azért tudja és azt is, hogy Kolozsváron ügyvéd volt az apja, ez azért limitált számú ember jellemzője...a szülőházát is megmutattathatná magának Erzsivel.)
Egyébként Tilda és Titi szerelme is szépen van leírva, először nagyon me-too szagú, de sok évtizeden át tart és amikor kiderül Titi traumatikus múltja és megenyhültem iránta, akkor már láttam, hogy ők tényleg szeretik egymást, nemcsak viszonyuk van.
Azt nem értettem meg a regényből, hogy most akkor Ceaușescu alatt is volt magyar színház Erdélyben? Mert úgy tűnik, mintha Tilda románul nem tudna olyan tökéletesen, hogy színpadon legyen, azt hittem ebbe bukik majd vele a karrierje, a nemzeti kommunizmusba, de a regényből úgy tűnik, mintha a 80-as években is működnének a magyar színházak.
Még az idegesített, hogy az elején Matyinak hívják Matildot, nekem a Matyi az Mátyás. :) Meg a színházesztétikai fejtegetés nekem kicsit túl sok, főleg, amikor románul és magyarul is le vannak írva a párbeszédek, ilyenkor leckéztetve érzem magam, hogy nem vagyok elég polyglott.

[Kiss Sarolta · Rating 3 out of 5]

Nagyon szerettem volna szeretni ezt a könyvet és ha csak az első felét olvastam volna, repült is volna az öt csillag. Erzsi és Feri története teljesen megérintett, az írónő nagyon ügyesen kezelte a feszültséget, minden oldalon velük izgultam a kislány sorsán. Külön tetszett, hogy Tilda lázadó személyiség lett, ezek a harcok más dinamikát kölcsönöztek az életüknek.

Sajnos engem a könyv második fele már nagyon nehezen tudott lekötni. Egyszerűen túl sok volt a darabok elemzése, nem mozgattak meg ezek az értekezések. A felmerült identitás zavarra(ami a lányát is érinti) sem kaptam kielégítő választ. Szomorúvá tett, hogy az első részben szereplő emberek sorsáról nagyjából egy mondat lett leírva.

Első elgondolásom a négy csillag lett volna azonban az olvasás élménye a könyv második felének még lejjebb húzta az értékelésemet.

[Barlai Gábor · Rating 3 out of 5]

Sajnos csalódás, noha sokat vártam tőle. Az első rész, a könyv fele nekem való volt. Egy nagy mese, csupa jó fordulattal. A második felét azonban nem tudom hova tenni. Egy másik történet, ami másról szól.

[csodaszarvas01 · Rating 5 out of 5]

Tompa Andrea ezzel a kötetével örök helyre költözött a kedvenceim listáján. Azt gondolom, hogy ez a nagybetűs irodalom. Nagyon összetett és összeszedett, kiválóan megírt és felépített cselekménnyel rendelkező, nyugodt, kimért, de mégis szívet összeszorító témát választó írás a Sokszor nem halunk meg.
Ebbe a kötetbe igazán bele kellett költözni, elmélyülni, nyugodtan végigolvasni minden egyes betűt, gondolkozni rajta, elmélázni, visszalapozni. Sokféle holokauszt témával kapcsolatos regényt olvastam már, de azt lehet mondani, hogy ilyet még sosem. A holokauszt ebben a kötetben úgy bújik meg, mint ahogy egy apró szálka a körmünk alatt, mert tudjuk, hogy ott van, fáj is, de valahogy inkább bent hagyjuk mert kiszedni még jobban fájna.
Minden könyv elolvasása után eldöntöm, hogy most a történetről is írni fogok, nem csak arról, hogy milyen hatással volt rám az olvasmány, de ha leírom akkor azzal népszerűbbé tehetem a könyvet? Ha a rám tett hatást írom le, azzal vajon nem fogok több olvasót a lapok elé vonzani?
Az imént írtam hogy nagyszerűen felépített regény, mert az elejétől a végéig egy nagyon szép ívelés van benne. A bölcsőtől egészen a felnőtté válásig, és még egy kicsit azon is túl. Az első nagy fejezet Matild örökbefogadásáról, cseperedéséről szól egy olyan világban ahol nehezen lehet ételhez jutni, bármelyik pillanatban becsapódhat egy végzetes bomba, egy olyan világban ahol a gyermeket bújtatni kell, főleg ha a származása, vallása nem az „elvártak” szerinti. Nyomasztó érzés volt ezeket a sorokat olvasni.
A második nagy fejezet Tilda tanulmányairól és már egy kicsit a színésszé és Anyává válásról szól, majd a harmadik nagy fejezetben a teljes színházat olvashatjuk papírra vetve.
Ami számomra nagyon különleges volt ebben a könyvben az az, hogy nem láttam még színházat megelevenedni ilyen módon a lapok hasábjain. Szinte magam elé tudtam képzelni a színészi munkát, a hátteret, a kellékeket. Tényleg érződik, hogy rengeteg munka van ebben a könyvben, kutatói, vagy akár a családi jellegű, akár a történelmi jellegű munkára gondolok.
Nem is tudom mit írhatnék még, a molykollégák olyan szépeket írtak, hogy érdemes azokat is elolvasni.
Ha idén már más könyvet nem olvasok, akkor is megnyugodhatok, mert amíg van Tompa Andrea, addig a Magyar irodalom jó kezekben van.
Tökéletes és ajánlott írás.

[D. Dorka · Rating 5 out of 5]

Tompa Andrea azon kevés szerzők egyike, akit tudok, hogy néz ki. Ami persze egyáltalán nem lényeges, leszámítva a saját motivációmat. 2020-ban a Margó-díj kapcsán szembejött az internet bugyraiban, és ránézve azt éreztem, hogy szeretném, ha mesélne nekem, aka. olvasnom kellene tőle. Értékelések alapján ez a 2023-as könyv az, amilyennek képzeltem az stílusát, nem a 2020-as Haza.

Már annyian írtak sok okos-elemző dolgot a kötetről, hogy ezt én meg sem kísérlem. Nagyon szerettem olvasni, az egyébként sokszor rövid mondatokkal operáló szöveg nagyon jól gördült. Szinte csak a karakterek tettei vannak leírva, nem nagy érzelmi litániák, és mégis sokféle és erős érzelmet képes kelteni az olvasóban. Nem is tudom, melyik szakasza tetszett leginkább, elég nagy különbségek voltak témákat és hangulatot tekintve, mindegyiket másért szerettem.

Nagyon gondolkozom rajta, hogy saját példányban is kell. Főleg, hogy az elején alkalom és/vagy kedv híján még nem jegyzeteltem az idézeteket, amik megfogtak. Ez a regény egy életérzés és egy élet érzései.

[Beáta · Rating 3 out of 5]

Néhány hónapja részt vettem egy író-olvasó találkozón, ahol Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg című könyvéről volt szó. Akkor eldöntöttem, hogy szeretném elolvasni a regényt.
Az elején teljesen megzavart a Matyi név. Azt hittem, hogy egy kisfiúról van szó. Szerencsére néhány oldal után tisztázódott, hogy kislányról van szó, és a Matyi a Matild becézése. Nekem sok volt, hogy a 200. oldal körül még mindig a gyerek 4. életkoránál tartottunk. Szerencsére utána nemsokára továbbléptünk.
Furcsának találtam, hogy Tilda nem kutatott az igazi családja után, legalábbis ez nem derült ki
a könyvből.
Érdekes volt a színházi életbe bepillantani. A nyelvezetről eszembe jutott egy régi erdélyi kolléganőm,
mintha őt hallottam volna, ahogy olvastam a könyvet.

[Annipanni · Rating 3 out of 5]

Az elején azt hittem, kapok egy újabb Omertát. Ilyenfajta szívfájdításért olvasom én Tompa Andreát.
A köny vége/második fele viszont teljesen hidegen hagyott, bármit is akart nekem átadni az írónő, nem értettem. Rettentően untam a színházas témát, pedig a politikai háttér érdekes volt. A történet közepének szánt szerelmi szálat meg a főszereplő tinilánya foglalja össze: Ezzel a kölnis majommal akarsz élni?, szólal meg Klári és unottan nyal egyet a fagylalt tetejéből

[Zoltán · Rating 5 out of 5]

Tompa Andreáról természetesen hallottam, mint erdélyi írónő. Aztán úgy adódott, hogy egy vele készült interjú, egy mondat, amit elejtett, közvetve de fordított egyet az életemen. Ezt a könyvet is egyféle vonalon ajánlották - gondoltam egy örökbefogadás történetét fogom olvasni - aztán valami teljesen mást, másmindeneket találtam benne. Szép volt.

[Barbi · Rating 5 out of 5]

idei kedvenc.

[Gabriella Süle · Rating 4 out of 5]

Egy sok szempontból nagyon nehéz olvasmány, viszont kíváncsian várom a színpadi feldolgozását az Örkényben

[Reka Losonczi · Rating 4 out of 5]

4.5