A megjelenése körül került ide hozzánk ez a könyv, azóta kerülgetem. Akkortájt akartunk Írországba utazni, az elmaradt, és a könyv is háttérbe került.
Hogy vicces lesz és szórakoztató, azt már számomra a söröző apáca is jelezte a címlapon. Helyenként tényleg olyan volt, mint valami kabaré, és volt, hogy könnyesre röhögtem magam. De végeredményben, ha visszagondolok, a poénok nagy része 1. részegséggel és kocsmázás közben elkövetett baromságokkal, 2. emberek külső megjelenésével, 3. emberek vallásával, 4. emberek nemzeti hovatartozásával kapcsolatos – ettől utólag valahogy kicsit feszeng az ember…
Írország meglátogatásához kedvet is csinál, meg nem is. Egy csomó olyan helyen jár, olyan dolgot mesél, amitől legszívesebben rögtön teleportálnám magam oda egy időre, sok részlet viszont inkább taszít, mint vonz. Ráadásul abszolút hidegen hagy mindenféle kocsmázós program, na jó, pár sört bevállalnék egy egyhetes utazás során, na de nem naponta párat! Amennyi sör (és más folyékony "táplálék") itt lefolyik Pete és haverjai, ismerősei, rokonai torkán, azzal fel lehetne tölteni egy kisebb úszómedencét. A könyvben is szó van a vitáról, hogy vajon az angolok vagy az írek isznak-e többet, úgy gondolom, nem vethetnek egymás szemére semmit.
Sok évvel ezelőtt a férjem felülvizsgálaton volt. Az orvos faggatta mindenféléről, többek között arról, hogy fogyaszt-e alkoholt. Mondta, hogy hát, igen, alkalmanként. Na de mennyit?, forszírozta a doktornő. Hát, most, hogy nyár van, meg szoktam inni egy üveg sört. Milyen rendszerességgel? Naponta. Naponta??!! Akkor maga alkoholista! Aki minden nap iszik, az alkoholista! Na de egy üveggel…. Akkor is! Ez már alkoholizmus!
Kíváncsi vagyok, mit szólna a doktornő ehhez a könyvhöz, ahol már délelőtt sörrel kezdik a napot, és napközben is vigyáznak rá, nehogy leessen az alkoholszint-mutató… Este meg addig isznak, amíg már nem tudják megkülönböztetni a mellső lábukat a hátsótól. Bár tulajdonképpen mindegy, ha az ember úgyis négykézláb vergődik haza.