„A közjó érdekében társadalmi cselekvést javasolni a londoni Citynek olyan, mint hatvan évvel ezelőtt egy püspökkel beszélgetni A fajok eredeté-ről.”
(John Maynard Keynes)
Aggodalommal átszőtt elemzés arról, hogy nagy baj van. A szkeptikus olvasó megvonja a vállát, na ja, nagy baj van, mindig nagy baj van, most éppen miért? Judt 2010-es szövege a baloldal kiüresedésére hívja fel a figyelmet, amire megint csak - rövid időn belül másodszor - megvonja a vállát az elébb említett szkeptikus olvasó, sőt, ha mellesleg jobboldali is, még pezsgőt is bont. Pedig a baloldal kiüresedése egyben a demokrácia kiüresedését is jelenti, érvel Judt, mégpedig azért, mert a piac túlhatalmának ellensúlyozására mindig szükség van egy határozott, markáns baloldalra, enélkül a jövedelmi egyenlőtlenségek brutálisan megszaladnak. (Ahogy azt amúgy tapasztaljuk is.) Csakhogy napjaink baloldala minden, csak nem markáns, hogy mást ne mondjak, a magyar baloldali pártok csak annyiban különböznek a kormánypárttól (ami mérsékelten jobboldali, de erről később), hogy más nevek vannak a taglistájukon. Jó, hát akad némi eltérés a retorikájukban, kevesebbet karattyolnak például Istenről, hazáról és nemzeti szuverenitásról. Különben meg olyanok, mintha a fidesz kispadja lennének: ott üldögélnek és várják, hátha véletlen lesérül az első sor, és akkor majd pályára léphetnek. De amúgy ugyanaz a csapat.
(No most itt rögtön szükségessé válik bizonyos definíciók tisztázása. Amit Judt véd, az nem a szocializmus. Hanem a szociáldemokrácia. A szociáldemokrácia abban különbözik a szocializmustól, hogy elfogadja a kapitalizmust – és a liberális demokráciát – mint keretet, azon belül akar küzdeni a társadalmi igazságosságért. Elsődleges eszköze az állami újraelosztás, vagyis a beszedett – többnyire progresszív – adókból arányosan többet juttat vissza a szegényeknek. Úgy gondolja, ez az újraelosztás az állam legfontosabb feladata, amit a szabadpiaci kapitalizmus nem képes elvégezni, hisz nem jár számára számszerűsíthető haszonnal. Ezt a kiegészítést még akkor is meg kellett ejtenem, ha közben tudom, azok, akik zsigerből utasítják el a baloldalt – pontosabban mindenkit, aki tőlük balra áll -, az efféle finomságokra nem fogékonyak. Nekik alkalmasint mindenki komcsi libernyák, oszt kész.)
No de miért vesztette el nimbuszát a baloldal? Judt szerint elsősorban azért, mert a második világháború utáni években a kontinentális Európában szinte minden célját elérte. Ekkor (talán a kommunizmustól való félelem miatt is) egy párt sem volt, aki elzárkózott volna egy széles társadalmi konszenzustól, aminek következtében ekkorra datálható nyugaton a ma ismert (és megszokott) szociális védőháló létrejötte. Csakhogy amikor ezzel megvoltak, a ’60-as évek során a baloldal irányt váltott, és a gazdasági egyenlőség helyett áttért a különböző identitáskérdések képviseletére. Kisebbségi jogok, nők jogai, illetve az USA-ban a feketék jogai lettek a slágertémák, az egyéni méltóság zászlaját emelték magasra, hanyagolva a monstre társadalmi kérdéseket. Amivel igazából nincs baj, ha csak az nem, hogy ha egy irányzat ennyire a kisebbségek mellett kötelezi el magát, akkor maga is szükségszerűen kisebbségi irányzattá válik. A gazdasági-jóléti kérdésektől való elfordulás pedig egy űrt teremtett, amire a konzervatívok egy idő után reagáltak, létrehozva a neoliberalizmus eszméjét, amely szerint a jóléti programok csak pénznyelők, hagyjuk hát gazdagodni a gazdagokat, és majd lecsorog a pénzük a szegényeknek is. Mivel a baloldal erre a kérdésre nem tudott markáns választ adni, a Reagan illetve Thatcher nevével fémjelzett politika úgy tudta hirdetni magát, mint aminek nincsen alternatívája. Így elkezdődött a szociális juttatások durva visszavágása, a privatizáció és a szakszervezetek letörése. Ebben a szituációban pedig még bénultabbá tette a baloldalt a Szovjetunió és csatlós országainak összeomlása, ami kissé magát a baloldalt is magával rántotta, hisz a jobboldal össze tudta mosni a szocializmus kudarcát a szociáldemokrácia eszméinek életképtelenségével.
(Még egy közbevetés. Mindaz, amit eddig írtam és amiről Judt ír, elsősorban Nagy-Britannia és az USA helyzetére igaz, másodsorban és kisebb intenzitással pedig az európai kontinens országaira. A posztszocialista országokra, köztük hazánkra megszorításokkal vonatkozik. Azért, mert a posztszocialista jobboldal valójában sosem tudott/akart igazán konzervatív és igazán jobboldali lenni, legalábbis gazdasági értelemben nem. Ugyanis az ortodox jobboldal alapvetése a kis méretű állam és az alacsonyan tartott adók, ám Magyarországon a kádárizmusban szocializálódott szavazók megszokták az állami védőernyőt, ezért kifejezetten rosszul reagáltak, amikor azt megpróbálta valaki nyirbálni. Erre a fidesz is rájött. Magyarán a hazai viszonyokra kifejlesztett jobboldalnak ügyelnie kell, hogy fenntartsa a szociális védőernyő látszatát közmunkaprogrammal, színleg ingyenes oktatással és egészségüggyel*, 13. havi nyugdíjjal, ésatöbbi. Különben a választásokon beleállna a földbe. Nyilván ez egy költséges játék, ezért kell rekordszintű forgalmi és jövedelemadókat fizetni, de még így is csak addig működik, amíg 1.) jelentős a nemzetközi gazdasági növekedés, ami valamennyire az országhatárokon belülre is becsorog 2.) meg lehet pumpolni az EU fejlesztési forrásait 3.) el tudják terelni a szavazók figyelmét a fizetések reálértékének csökkenéséről a maguk „ostromlott vár vagyunk” retorikájával. De amíg működik, addig a jobboldal hagyományainak megfelelően mindent megtesznek, hogy Magyarországon is óriási jövedelmi szakadékok alakuljanak ki a gazdagok és szegények között.)
Szóval a baloldal a padlón, a jobboldal pedig akadálytalanul végigviszi a maga elképzeléseit. Aminek következtében megint ott tartunk, hogy az USA-ban a leggazdagabb 1%-nak annyi pénze van, mint a legszegényebb 40%-nak. Ami egyfelől nyilván morális kérdés: nem marxizmus azt állítani, hogy akinek ennyi pénze van, annak igenis kutya kötelessége lenne csepegtetni belőle másnak is. De nem csepegtet. Mert valahogy elolvadt a társadalmi szolidaritás is – hiába hirdeti büszkén az államelnök, hogy mind egy nemzet fiai vagyunk, a bankszámláját csak magának hizlalja. (Jó, ha közeleg a választás, akkor oszt egy kis alamizsnát. Nyilván nem a sajátjából, hanem a költségvetési keretből, de akkor is.) Ugyanakkor ez az egész több, mint puszta moralitás. Ugyanis az egyenlőtlenségek társadalmi feszültségekhez vezetnek, amelyek minden esetben a demokrácia, sőt, az állam életesélyeit rontják**. Erre lehet példának felhozni az amerikai zavargásokat is, de akár a jobboldali populizmust is***. Pedig államra szükség van, hiszen neki vannak eszközei és legitimációja ahhoz, hogy meg tudja védeni állampolgárait a globális gazdasági folyamatoktól. De olyan államra, ami egyformán védeni kívánja minden polgárát, az alsó jövedelmi decilis tagjait éppúgy, vagy tán még kicsit jobban is, mint azt, aki megveszi magának a Balatont, ha pancsolni támad kedve. Mert ez már nem XIV. Lajos kora, hogy az ország vezetője (és a rokonok) maga legyen az állam – az állam lenn kezdődik, a nincsteleneknél.
* Merthogy ugye az egészségügy ingyenes, ki tagadná. Úgyhogy ha komoly bajod van, akkor nyilván elmehetsz az ingyenes egészségügyet igénybe venni. De ha meg is akarsz gyógyulni, akkor inkább összekaparsz egy csomó pénzt, és elmész valami magánkórházba.
** Fontos update: az egyenlőtlenségnek gazdasági értelemben is vannak hátrányai, ugyanis a profitként leszívott tőke jelentős része inaktívvá válik, tehát nem pörgeti a gazdaságot, ehelyett parkolópályán piheg mondjuk egy Kajmán-szigeteki bankszámlán.
*** Lenin kiröhögött volna, ha azt mondom neki, a nincstelen proletárok nem baloldali forradalmat robbantanak majd ki, hanem besorolnak a jobboldali pártok populista retorikája mögé. Mert nemzetiszínben még a nyomor is valahogy más.