Nádasdy Ádám legújabb könyvében a határok, országok, kultúrák közötti életről mesél. Visszaemlékezéseiben feltárul egy határokon átívelő, szerteágazó családtörténet, és az, hogy milyen volt felnőni egy soknyelvű, többkultúrájú családban a szürke ötvenes években. Hogyan lehetett utazni a Kádár-kor konszolidációja előtt és után, miként nyílt ki a világ a rendszerváltással. Nádasdy Ádám a tőle megszokott élvezetes stílusban mindig egy-egy személyes történettől jut el a közös élmények megértetéséig.
Nem is tudom, hogy írjam körül ezt a prózai műfajt. "Beszélgetés, írások, naplók 1994-2022", határozza meg önmagát a kötet. Vagyis egyfajta jutalomjáték, vegyesfelvágott, összegereblyézett írói avar, elmerülés a szerző magánmitológiájában - ahogy tetszik. Már a kötet első tétele jelzi, hogy itt bizony nem a fikció pipacshímes mezején fogunk andalogni - ez ugyanis egy interjú, amit Várkonyi Benedek készített Nádasdyval, aki elmeséli, hogy s mint nézett ki a polgári család, amiben felcseperednie adatott. A későbbiekben pedig kapunk néhány személyes anekdotát, feltérképezzük a szerző szenvedélyeinek forrásvidékét, végighallgatunk pár eszmefuttatást, ilyenek. Feltételezem, ahhoz, hogy valaki vevő legyen az ilyesmire, nem csak ismernie, de szeretnie is kell egy picit Nádasdyt - ami részemről oké, úgyhogy nincs gondom a kötettel. Szeretem ezt a nyugodt okosságot, ezt a polgári öntudatot, ami minden írásból árad, és persze szeretem a finom és megengedő nyelvezetet, amit Nádasdy oly hanyag eleganciával használ.
Vannak írók, akik nem is igazából írók. Nem törik a fejüket szövegproblémákon, metatexteken, posztmodern csavarokon. Nincsenek álmatlan éjszakáik amiatt, hogy egy jelenetet hogyan vigyenek végig dramaturgiai csúcspontig, miközben megőrzik a szereplő belső koherenciáját. Csak mintegy mellesleg szoktak irodalmat írni. Ahogy Nádasdy mondja:
"Irodalmár? Az nem vagyok, arra ott vannak kiváló kollégáim és ismerőseim, akik hivatásszerűen űzik az irodalommal való foglalatoskodást. Én valami diffúz irodalmi tényező vagyok. Nem is rossz. (...) Már kiskoromban szerettem volna diffúz tényező lenni."
Amatőr - mondhatjuk erre. De olyan amatőr, akinek otthona ez a hol szép, hol sarkos magyar nyelv. Aminek köszönhetően simán leköröz egynémely profit.
Nádasdy Ádám írásai valahogy egyszerre személyesek és tárgyilagosak; valahogy mintha David Attenborough mesélné a hivatalos életrajzból kimaradt részeket. Van itt minden, fontos és kevésbé, van nyelv és irodalom, hétköznap, ünnepnap. Mindez rendkívül módon rokonszenves, és NÁ egy kanyi gesztust nem tesz a tekintélyéért. Nehéz is lenne nem szeretni, ezért, és a rendkívül elfogadó világszemléletért, amiben mindig van tartás, arányérzék, önérzet. Ez a könyv úgy ért, mint egy doboz finom bonbon, aminek már előre örül az ember amikor meglátja, aztán mikor kibontotta, valahogy belefeledkezik, és elfeledkezik arról, hogy pedig előre elhatározta, egyenként kell majd ezeket elnyammogni, nem ám befalni az egészet, aztán tessék, mégis. Olvassátok el!
A szellemessége akkor is átjönne, ha egy használati utasítast írna. Vagy receptet. Vagy villanyszámlát. Volt, ahol hangosan felnevettem. Jöttek elő olyan hasonlatok, amik nagyon betaláltak. Imádtam a nyelvész elemzéseit. Nagyon ráhangolódtam a költő líraiságára. És szinte teljesen elvesztett a rendpárti, politikai, vagy nevelő hangnem. De ezek már mind ismerősek voltak. Ami nagyon új volt nekem, az az utolsó két naplószerűen írt gyűjtés. Azokban emberibb, esendőbb, gyarlóbb és bájosabb volt, mint valaha olvasva láttam őt.
nagyon más szociális háttérből jövünk, más generáció formált minket, kevés dologban értünk egyet, de olyan nekem, mintha közeli rokon lenne, akivel karácsonykor, kellemesen ittas állapotban megbeszéljük a világ dolgait, és én mosolyogva ráhagyok mindent, mert az ilyen nézeteltérések is eltörpülnek a szeretet mellett