What do you think?
Rate this book
Doguicimi: The First Dahomean Novel
Paul Hazoume was a staunch supporter of French colonialism. This novel, set in Dahomey in the first half of the 19th century, depicts a pattern of war, slave trade and human sacrifice - practices that earned Dahomey a reputation for brutality.
387 pages, Paperback
First published January 1, 1938
47 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 3 of 3 reviews
November 30, 2019
Benin irodalmára is ablakot nyitottam.
Nagyon jól választottam ezzel a regénnyel, pedig majdnem beledöglöttem az olvasásába. Ajánlani is merem másoknak, akik most ismerkednek Afrika irodalmaival, kultúráival. Ők is bele fognak dögleni.
Ez nem regény, ez merénylet az olvasó ellen. Ez egy prózában elmesélt, lassú (de hogy milyen irgalmatlanul lassú!) ritmusú eposz, emberfölötti nagyságú szereplőkkel (olyan sztereotípiákkal, hogy a falat kaparom), oldalakon át tartó szónoklatokkal (megj.: ennek a regénynek egy oldalára annyi szöveg fér, amennyi más regényben legalább két oldalra osztódna szét, szóval kétszer annyi időt számoljatok arra a négyszáz oldalra, mint amennyibe egyébként beletelne), iszonyú mennyiségű történelmi és néprajzi adattal, hogy már az ötödik oldalon zúg az ember feje tőle. Ha nem kölcsönbe kapom, záros határidővel, hát fél év alatt se értem volna a végére. Ezért többszörösen is hálával tartozom annak, aki kölcsönadta.
Hogy mégis miért merem ajánlani: mert minden értelemben informatív.
Huszonöt, mondom, HUSZONÖT évi néprajzi kutatómunka előzte meg a létrejöttét. A szerző joruba családból származott ugyan (azaz nem kötötte közvetlen kötelék a regényben ábrázolt néphez vagy államhoz), de rengeteget dolgozott az ábrázolt területen, és a történelmükről olyan részleteket ismert, amelyeket előtte senki nem írt le. (Kapott is érte hideget-meleget az előszó szerint.) Nagyon speciális helyzetű alkotó volt Hazoumé: fekete, katolikus és franciabarát, mindezt pedig mélyen benne a gyarmati időszakban. Ettől kissé skizofrén lett a regény (mint minden igazán jó történelmi regény): legalább annyira szól Hazoumé saját koráról, mint a XIX. század első feléről. Azaz ha már informativitásról beszélünk: nem egy korszak lenyomatát őrzi, hanem mindjárt kettőét. Skizofrén a regény abban az értelemben is, hogy Hazoumé legalább annyira elítélte, mint amennyire csodálta Dahomey királyság hajdani kultúráját, és ennek lépten-nyomon hangot is ad.*
Gyenge gyomrúak hozzá ne nyúljanak a regényhez: van itt rabszolgaszerző és hódító háború, felgyújtott falvak, rafinált emberkínzási módok és mindenekelőtt mértéktelenül sok kivégzés és emberáldozat. Következetesen a helybeli vallásos gondolkodás szerves részeként ábrázolva. Következetesen elítélve. (Nemcsak az elbeszélő, hanem a példaértékűként ábrázolt helybeli szereplők által is.) Következetesen komolyan véve. Akinek bírja a gyomra, az közben egy csomó érdekes dolgot megtudhat. Például hogy hogyan szereltek fel és működtettek egy (férfiakból és nőkből álló) hadsereget a XIX. századi Nyugat-Afrikában. Milyen fegyvereket és stratégiákat alkalmaztak. Hogyan készítettek haditérképet úgy, hogy nem létezett írás. (Szövetre varrták fel. Menő. Tényleg.) Vagy hogyan őrizték meg a történelmi események emlékét úgy, hogy nem létezett írás. (Minden reggel pontosan ugyanazokkal a szavakkal és mozdulatokkal mesélték el a királyság történetét, és mivel szó szerint vették, hogy ezen múlik a királyság múltja és jövője, ha hibázott volna a krónikamondó, addig élt volna.) Szóval kiderül rengeteg minden erről a rendkívül jól szervezett Dahomey királyságról, akár meg akartuk tudni azt a rengeteg mindent, akár nem.
Az előszó szerint még a korban használatos történetmondási módokról is rengeteg minden kiderül. Bár nekem az volt a benyomásom olvasás közben, hogy ezek a túlméretezett szónoklatok inkább a francia kultúrában gyökereznek, mint a dahomeyiben. A regény második felének énekbetétei viszont számomra is a helybeli ének- és mesemondás részeinek tűntek, és nagyon örülök, hogy belekerültek, ezektől ment fel négy csillagra a regény. A tanulságáért elmondott verses népmesét ismertem is Zalka Csenge repertoárjából.
Két eszményített alak áll a regény középpontjában: Doguicimi, a hűség és bátorság mintaképe, illetve Guézo, az önmagával vívódó, tökéletes uralkodó. Utóbbi az érdekesebb.
Guézo eleinte véreskezű diktátornak tűnik, aztán elég hamar kiderül, hogy az állama diktatórikus ugyan, de nem ő találta ki, sőt: őt legalább annyira köti, mint bármelyik alattvalóját, és boldogan változtatna rajta, ha a hatalmában állna. Inkább alkotmányos monarchia - vagy diktatúra, vagy mi - ez, mint abszolút monarchia: döntést az uralkodó nevében hoznak, de pont ő egyáltalán nem feltétlenül szólhat bele. Bölcs ember is, jó ember is, aki nem él vissza a hatalmával, de a hatalom igenis visszaél ővele. Az a legjobb rész, amikor megérkeznek az angol követek (arrogáns és képmutató népség, ám tagadhatatlanul van némi igazuk, és ezt a szíve mélyén Guézo is tudja), szembesülnek Dahomey minden luxusával és mocskával, és egy árva kukkot nem értenek belőle, miközben Guézo oldalakon át monologizál magában arról, hogy mennyire közel állnak egymáshoz a nézeteik, és a követek ezt mennyire nem tudhatják meg az életben soha, mert addig létezne Dahomey. Azért a pár oldalért elég sok mindent megbocsátottam a regénynek.**
Még a címszereplőt is. Aki az előszó szerint egy nőellenes sztereotípia eleven cáfolata. Szerintem meg mindössze egy másik sztereotípia nem túl rokonszenves megvalósítása. Doguicimi a végletekig tiszta erényt testesíti meg. Annyira tökéletes, hogy olyan nemhogy nincsen: nem is szabadna, hogy legyen. (Arról nem beszélve, hogy ez a fokú tökéletesség elég hamar unalmassá válik.) Ráadásul ott van kontrasztként az, hogy a férje finoman szólva nem méltó hozzá. Doguicimi egy olyan férfit szeret, aki őt minden ok nélkül elítéli, és aki a legkisebb mozdulatára is ostobán féltékeny. Lehet, hogy ezt is csodálnom kéne benne, csak sajnos nem sikerül. Abban egyetértek az előszóval, hogy Doguicimi számára nem is igazán a hitvesi hűség a fontos, hanem az, hogy a saját maga által saját magáról alkotott képhez hű maradjon. De ennek érdekében aztán tényleg mindent vállal, az abszurditásig. És az elbeszélő (meg az előszó) szerint mindez példaértékű. Egy olyan regényben, amelyben a nőnek adható legnagyobb dicséret az, hogy "férfi vagy". Hánemtom.
Hazoumé abban a korban élt és alkotott, amikor a hazája francia gyarmatként létezett. Ő maga is meg volt győződve arról, hogy annak a kultúrának, amely ekkora mértékben épült a brutalitásra, szüksége van európai mintára ahhoz, hogy fejlődhessen. De azért kritizálni is merte azt az európai mintát a regényben, ha nem is egészen nyíltan. (Az angolokat ítéli el azért, amit amúgy a franciák is csináltak, az olvasó meg nézzen a sorok közé.) És végtelenül tiszteletre méltónak is ábrázolja azt a helyi kultúrát; képviselőit pedig nagy lehetőségek és tehetségek birtokosainak.
Didaktikus, de tanulságos regény a Doguicimi. Tényleg végtelenül hálás vagyok azért, hogy olvashattam. Ha valaki megdobna vele, nem dobnám vissza. De hogy én ehhez a dögunalomhoz minimum tíz éven belül még egyszer hozzá nem nyúlok...
Utóirat: AZ ELŐSZÓBA A REGÉNY VÉGIGOLVASÁSA ELŐTT BELE NE NÉZZEN AZ, AKINEK A SPOILERMENTES ÉLETE KEDVES!
* Az előszó Thomas Mofolo regényével, a Chakával (https://www.goodreads.com/book/show/1...) hasonlítja össze, amihez minden alapja meg is van, egyet kivéve: dicsérhetik az egekbe akárhogy, Hazoumé akkor sem lesz soha a büdös életben Mofolo kaliberű író. Egy lapon nem lehet említeni a kettőt. A művüket pláne.
** Az is jó, amikor az angol követek a főváros környékén bolyonganak. Mintha valami százéves angol ponyvából bújtak volna elő, a "bennszülött" kísérőikkel egyetemben. Azzal a különbséggel, hogy itt most a "bennszülöttek" nézőpontjából látjuk őket, és innen látszanak ám a korlátok is, nem is kicsit.
Nagyon jól választottam ezzel a regénnyel, pedig majdnem beledöglöttem az olvasásába. Ajánlani is merem másoknak, akik most ismerkednek Afrika irodalmaival, kultúráival. Ők is bele fognak dögleni.
Ez nem regény, ez merénylet az olvasó ellen. Ez egy prózában elmesélt, lassú (de hogy milyen irgalmatlanul lassú!) ritmusú eposz, emberfölötti nagyságú szereplőkkel (olyan sztereotípiákkal, hogy a falat kaparom), oldalakon át tartó szónoklatokkal (megj.: ennek a regénynek egy oldalára annyi szöveg fér, amennyi más regényben legalább két oldalra osztódna szét, szóval kétszer annyi időt számoljatok arra a négyszáz oldalra, mint amennyibe egyébként beletelne), iszonyú mennyiségű történelmi és néprajzi adattal, hogy már az ötödik oldalon zúg az ember feje tőle. Ha nem kölcsönbe kapom, záros határidővel, hát fél év alatt se értem volna a végére. Ezért többszörösen is hálával tartozom annak, aki kölcsönadta.
Hogy mégis miért merem ajánlani: mert minden értelemben informatív.
Huszonöt, mondom, HUSZONÖT évi néprajzi kutatómunka előzte meg a létrejöttét. A szerző joruba családból származott ugyan (azaz nem kötötte közvetlen kötelék a regényben ábrázolt néphez vagy államhoz), de rengeteget dolgozott az ábrázolt területen, és a történelmükről olyan részleteket ismert, amelyeket előtte senki nem írt le. (Kapott is érte hideget-meleget az előszó szerint.) Nagyon speciális helyzetű alkotó volt Hazoumé: fekete, katolikus és franciabarát, mindezt pedig mélyen benne a gyarmati időszakban. Ettől kissé skizofrén lett a regény (mint minden igazán jó történelmi regény): legalább annyira szól Hazoumé saját koráról, mint a XIX. század első feléről. Azaz ha már informativitásról beszélünk: nem egy korszak lenyomatát őrzi, hanem mindjárt kettőét. Skizofrén a regény abban az értelemben is, hogy Hazoumé legalább annyira elítélte, mint amennyire csodálta Dahomey királyság hajdani kultúráját, és ennek lépten-nyomon hangot is ad.*
Gyenge gyomrúak hozzá ne nyúljanak a regényhez: van itt rabszolgaszerző és hódító háború, felgyújtott falvak, rafinált emberkínzási módok és mindenekelőtt mértéktelenül sok kivégzés és emberáldozat. Következetesen a helybeli vallásos gondolkodás szerves részeként ábrázolva. Következetesen elítélve. (Nemcsak az elbeszélő, hanem a példaértékűként ábrázolt helybeli szereplők által is.) Következetesen komolyan véve. Akinek bírja a gyomra, az közben egy csomó érdekes dolgot megtudhat. Például hogy hogyan szereltek fel és működtettek egy (férfiakból és nőkből álló) hadsereget a XIX. századi Nyugat-Afrikában. Milyen fegyvereket és stratégiákat alkalmaztak. Hogyan készítettek haditérképet úgy, hogy nem létezett írás. (Szövetre varrták fel. Menő. Tényleg.) Vagy hogyan őrizték meg a történelmi események emlékét úgy, hogy nem létezett írás. (Minden reggel pontosan ugyanazokkal a szavakkal és mozdulatokkal mesélték el a királyság történetét, és mivel szó szerint vették, hogy ezen múlik a királyság múltja és jövője, ha hibázott volna a krónikamondó, addig élt volna.) Szóval kiderül rengeteg minden erről a rendkívül jól szervezett Dahomey királyságról, akár meg akartuk tudni azt a rengeteg mindent, akár nem.
Az előszó szerint még a korban használatos történetmondási módokról is rengeteg minden kiderül. Bár nekem az volt a benyomásom olvasás közben, hogy ezek a túlméretezett szónoklatok inkább a francia kultúrában gyökereznek, mint a dahomeyiben. A regény második felének énekbetétei viszont számomra is a helybeli ének- és mesemondás részeinek tűntek, és nagyon örülök, hogy belekerültek, ezektől ment fel négy csillagra a regény. A tanulságáért elmondott verses népmesét ismertem is Zalka Csenge repertoárjából.
Két eszményített alak áll a regény középpontjában: Doguicimi, a hűség és bátorság mintaképe, illetve Guézo, az önmagával vívódó, tökéletes uralkodó. Utóbbi az érdekesebb.
Guézo eleinte véreskezű diktátornak tűnik, aztán elég hamar kiderül, hogy az állama diktatórikus ugyan, de nem ő találta ki, sőt: őt legalább annyira köti, mint bármelyik alattvalóját, és boldogan változtatna rajta, ha a hatalmában állna. Inkább alkotmányos monarchia - vagy diktatúra, vagy mi - ez, mint abszolút monarchia: döntést az uralkodó nevében hoznak, de pont ő egyáltalán nem feltétlenül szólhat bele. Bölcs ember is, jó ember is, aki nem él vissza a hatalmával, de a hatalom igenis visszaél ővele. Az a legjobb rész, amikor megérkeznek az angol követek (arrogáns és képmutató népség, ám tagadhatatlanul van némi igazuk, és ezt a szíve mélyén Guézo is tudja), szembesülnek Dahomey minden luxusával és mocskával, és egy árva kukkot nem értenek belőle, miközben Guézo oldalakon át monologizál magában arról, hogy mennyire közel állnak egymáshoz a nézeteik, és a követek ezt mennyire nem tudhatják meg az életben soha, mert addig létezne Dahomey. Azért a pár oldalért elég sok mindent megbocsátottam a regénynek.**
Még a címszereplőt is. Aki az előszó szerint egy nőellenes sztereotípia eleven cáfolata. Szerintem meg mindössze egy másik sztereotípia nem túl rokonszenves megvalósítása. Doguicimi a végletekig tiszta erényt testesíti meg. Annyira tökéletes, hogy olyan nemhogy nincsen: nem is szabadna, hogy legyen. (Arról nem beszélve, hogy ez a fokú tökéletesség elég hamar unalmassá válik.) Ráadásul ott van kontrasztként az, hogy a férje finoman szólva nem méltó hozzá. Doguicimi egy olyan férfit szeret, aki őt minden ok nélkül elítéli, és aki a legkisebb mozdulatára is ostobán féltékeny. Lehet, hogy ezt is csodálnom kéne benne, csak sajnos nem sikerül. Abban egyetértek az előszóval, hogy Doguicimi számára nem is igazán a hitvesi hűség a fontos, hanem az, hogy a saját maga által saját magáról alkotott képhez hű maradjon. De ennek érdekében aztán tényleg mindent vállal, az abszurditásig. És az elbeszélő (meg az előszó) szerint mindez példaértékű. Egy olyan regényben, amelyben a nőnek adható legnagyobb dicséret az, hogy "férfi vagy". Hánemtom.
Hazoumé abban a korban élt és alkotott, amikor a hazája francia gyarmatként létezett. Ő maga is meg volt győződve arról, hogy annak a kultúrának, amely ekkora mértékben épült a brutalitásra, szüksége van európai mintára ahhoz, hogy fejlődhessen. De azért kritizálni is merte azt az európai mintát a regényben, ha nem is egészen nyíltan. (Az angolokat ítéli el azért, amit amúgy a franciák is csináltak, az olvasó meg nézzen a sorok közé.) És végtelenül tiszteletre méltónak is ábrázolja azt a helyi kultúrát; képviselőit pedig nagy lehetőségek és tehetségek birtokosainak.
Didaktikus, de tanulságos regény a Doguicimi. Tényleg végtelenül hálás vagyok azért, hogy olvashattam. Ha valaki megdobna vele, nem dobnám vissza. De hogy én ehhez a dögunalomhoz minimum tíz éven belül még egyszer hozzá nem nyúlok...
Utóirat: AZ ELŐSZÓBA A REGÉNY VÉGIGOLVASÁSA ELŐTT BELE NE NÉZZEN AZ, AKINEK A SPOILERMENTES ÉLETE KEDVES!
* Az előszó Thomas Mofolo regényével, a Chakával (https://www.goodreads.com/book/show/1...) hasonlítja össze, amihez minden alapja meg is van, egyet kivéve: dicsérhetik az egekbe akárhogy, Hazoumé akkor sem lesz soha a büdös életben Mofolo kaliberű író. Egy lapon nem lehet említeni a kettőt. A művüket pláne.
** Az is jó, amikor az angol követek a főváros környékén bolyonganak. Mintha valami százéves angol ponyvából bújtak volna elő, a "bennszülött" kísérőikkel egyetemben. Azzal a különbséggel, hogy itt most a "bennszülöttek" nézőpontjából látjuk őket, és innen látszanak ám a korlátok is, nem is kicsit.
December 26, 2018
This one was rather difficult to plow through - not because of the naked, horrific brutality - but because the language is patient and dense and involved. For instance, there are pages upon pages of intricate dialogue that begin at the founding of the Dahomey people and list all the accomplishments of all the great kings and heroes before arriving at the final point that war is inadvisable. This sort of detail, while most likely authentic, is used by Hazoume to mock a people and tradition that he holds in contempt.
This is the skeleton key to the novel, Hazoume sees the Western Colonial values as superior to his people's values. Hazoume loathed the atrocities that sustained the Dahomey Empire - namely the seemingly endless human sacrifices. The only way to curtail the senseless beheading of conquered peoples was to sell them into the slave trade.
The story of the novel revolves around the Dahomey campaigns against the Houndjroto to revenge the murder of white colonizers. The first attack, issued against the consensus advice of all the king's advisory and the Destiny oracle who spoke for the ancestors, ends in disaster. Two prominent princes are captured - namely the repugnant Toffa who is the abusive and shitheel husband of the ever loyal and overly virtuous, Doguicimi. This leads to a series of conversations and confrontations whereby Doguicimi publicly berates the King and wins the unwanted attention of Vidaho. Machinations ensue where Doguicimi's fidelity and loyalty to her captured husband lead her to prison, severe beatings, and eventual death.
Doguicimi has more in common with de Sade's JUSTINE than any other Western romantic novel, though Hazoume clearly learned from the West how to structure his morality tale. For in the end, what Hazoume has given us is a book about one woman's moral compass in a bloodsoaked mess of a brutish, uncivilized savage culture.
This is the skeleton key to the novel, Hazoume sees the Western Colonial values as superior to his people's values. Hazoume loathed the atrocities that sustained the Dahomey Empire - namely the seemingly endless human sacrifices. The only way to curtail the senseless beheading of conquered peoples was to sell them into the slave trade.
The story of the novel revolves around the Dahomey campaigns against the Houndjroto to revenge the murder of white colonizers. The first attack, issued against the consensus advice of all the king's advisory and the Destiny oracle who spoke for the ancestors, ends in disaster. Two prominent princes are captured - namely the repugnant Toffa who is the abusive and shitheel husband of the ever loyal and overly virtuous, Doguicimi. This leads to a series of conversations and confrontations whereby Doguicimi publicly berates the King and wins the unwanted attention of Vidaho. Machinations ensue where Doguicimi's fidelity and loyalty to her captured husband lead her to prison, severe beatings, and eventual death.
Doguicimi has more in common with de Sade's JUSTINE than any other Western romantic novel, though Hazoume clearly learned from the West how to structure his morality tale. For in the end, what Hazoume has given us is a book about one woman's moral compass in a bloodsoaked mess of a brutish, uncivilized savage culture.
March 11, 2025
Paul Hazoume was pre-independence writer from Benin. He wrote this book while France still controlled Benin and he was on the side of the French government. Also, he's not from Dahomey. He's from a neighboring town, so his disgust at the practice of human sacrifice comes through. It's also a novel from 1937 and has its share of period-typical views on what makes a virtuous woman, aka one who dies for her husband without a thought of living for herself.
Despite these facts, I agree with the writer of the introduction that, "Doguicimi is a neglected masterpiece." We hold up many works of the western canon that do not have half the ethnographic detail that Hazoume included after spending decades recording customs and traditions of the Danhomey. The introduction states, "The people of Danhome had become notorious for their human sacrifices, their participation in the slave trade, and their army of Amazons, yet Hazoume forged their history into an epic that reveals their profound humanity while respecting their unique cultural identity." I could not agree more.
Plus, just because Hazoume prefers the French government, does not mean he condones colonialism. "It would be a serious mistake to assume... that they [the Danhomenous] are docile and that, as the successors of these kings, you will inherit their rights and can, as a result, threat them like things, make them work without pay, execute them when they complain, close your ears to their charges when they demand justice, and oblige them to respect you by the use of terror: the wrath of the humble will be dreadful." Imagine writing that as a Beninese man under French colonial rule, knowing that your book will be read by a French audience. That takes courage.
Despite these facts, I agree with the writer of the introduction that, "Doguicimi is a neglected masterpiece." We hold up many works of the western canon that do not have half the ethnographic detail that Hazoume included after spending decades recording customs and traditions of the Danhomey. The introduction states, "The people of Danhome had become notorious for their human sacrifices, their participation in the slave trade, and their army of Amazons, yet Hazoume forged their history into an epic that reveals their profound humanity while respecting their unique cultural identity." I could not agree more.
Plus, just because Hazoume prefers the French government, does not mean he condones colonialism. "It would be a serious mistake to assume... that they [the Danhomenous] are docile and that, as the successors of these kings, you will inherit their rights and can, as a result, threat them like things, make them work without pay, execute them when they complain, close your ears to their charges when they demand justice, and oblige them to respect you by the use of terror: the wrath of the humble will be dreadful." Imagine writing that as a Beninese man under French colonial rule, knowing that your book will be read by a French audience. That takes courage.
Displaying 1 - 3 of 3 reviews