A Békevölgyben meglapuló kis falu fölött komoran és vészjóslóan emelkedik a Jeripusz-hegy. A falusi hagyomány szerint százévenként egyszer fölébred álmából a hegy ura, Jeripusz, a gonosz, s magával ragadja a környék legszebb lányát. És egy napon a legenda valóra válik: nyomtalanul eltűnik a szépséges szép, ám kőszívű Virág Eszter. Mindenre elszántan nekivág a hegynek rajongója, az ifjú Balambér. Eleinte észre sem veszi, hogy árnyékaként követi egy arcát rejtő, fiúruhás idegen…
"Balambér azokban az időkben élt, amikor még napirenden voltak a csodák, és az emberek el sem tudták képzelni, hogyan lehet a világban létezni csodák nélkül."
Magyar Katalin Jeripusz című könyve 1987-ben jelent meg először, méghozzá a pöttyös könyvek között, kék pöttyösként. A Móra idén újra kiadta a kötetet, Nemes Anita illusztrációival. A borító azt hirdeti, hogy a történet "A magyar népmesék és Tolkien világának találkozása". Nos, ez valamennyire igaz is, én mégis két másik, méltán népszerű szerző és könyv stílusához hasonlítanám inkább. :) Eleinte nekem Baráth Katalin ugrott be az írásmódról, a szép mondatokról, régies magyarságáról. Később, ahogy a kalandok következtek, A tél jegyesei jutott még eszembe róla, annak kellemesen kusza, szövevényes szálai, és fantáziavilága.
A Jeripusz nem is ifjúsági regény, talán inkább meseregény, egy kiskamaszos fantasy. Egy aprócska faluban, Kosáncon játszódik a történet, ami a gonosz Jeripusz birodalmának közelében, a hegy lábánál található. Százévente felébred a gonosz, és elrabolja a falu legszebb lányát, irigységet, haragot, bánatot hozva a falucska lakóira... És természetesen meg is történik a baj: Virág Esztert elragadja Jeripusz... Balambér, az ifjú hős indul el megmenteni a szépséges - ámde hűvös - lányt, és útközben furcsábbnál furcsább útitársakba botlik, és számtalan kalandba bonyolódik. A lények, a mágikus elemek, varázslat szépen belesimul a történetbe, és még humort is csepegtettek bele. Balambér tesz néhány kitérőt útitársaival ugyan, de semmi sem tántorítja el céljától, és szerencsére a történet folyamán rádöbben arra is, hogy kit is szeret igazából.
Nagyon tetszett a mesés elbeszélésmód, és a régies, szép fogalmazás, a nyelvi lelemény. Imádtam az ilyen szavakat, mint furtonfurt, drimbol, bócorgott. :) Hogy "leköhintette hangszálairól a rekedtséget" a szereplő, vagy, hogy úgy betette az ajtót, hogy kezében maradt a vaskilincs! :)
Talán egy leheletnyit lehetett volna kevesebb kanyart tenni a kalandozásokban (kicsit szerteágazónak találtam, meg sok mindenkinek az egyéni problémáját is próbálták a lánymentés és a falu békéjének visszaállítása mellett megoldani), illetve nem szerettem a neveket benne, mindenkinek túl furcsa neve volt, Annán kívül. De a fantasyban szokásos furcsa neveket használni, mind a szereplőkre, mind a helyszínekre. :)
Gyerekeknek és kiskamaszoknak, akár olyan 8 éves kortól ajánlom, a hátoldalon lévő 12+ ellenére is. Meg persze gyermeklelkű felnőtteknek is, azoknak, akik szerették Dabos-t és Baráth Katit, és persze Tolkien világát is. A magyar népmesékhez talán kellett volna még néhány klasszikus mesei elem, meseszám, klasszikusabb fordulat. Itt sokkal merészebb azért a történet vonalvezetése, és kevésbé kitalálható.
„Mindenki a »majd én megmutatom« jelszóval rohan a vesztébe. Jobban jársz, ha elhiszed: a gonosz legyőzhetetlen. Mint ahogy az időt nem lehet megszüntetni, a távolságot nem lehet belegyűrni egy gyufaskatulyába, úgy a gonoszt sem lehet kiiktatni, fiacskám.”