Az értékelő életében a legnehezebb pillanat, amikor olyasmiről készül rosszat írni, amivel amúgy egyetért. Schumacher iskolateremtő könyve vádirat a ’70-es évek mainstream közgazdaságtana ellen, ami mintegy vallásos hittel ajnározta a gazdasági növekedés eszményét. A szerző ezzel szembehelyezkedve piedesztálra emelné a „kicsi szép” eszményét, magyarán annak felismerését, hogy a földi erőforrások végesek, nem „jövedelmek”, amelyeket vígan elkölthetünk, hanem „tőkék”, amelyeket eltékozolhatunk. Következésképp a „maximális termelés = maximális fogyasztás = maximális jólét” gondolatát muszáj elvetnünk, mert ha nem, egy kizsigerelt bolygót hagyunk az unokáinkra. Helyette inkább helyezzük vissza jogaikba az etikai kérdéseket. Legyen az új közgazdaságtan jelszava az, hogy „maximális jólét minimális fogyasztással”. Mindez egy végtelenül fontos gondolat, ami az elmúlt évtizedekben a zöldmozgalmak kiindulópontjává vált. Csak épp.
Egyfelől: ez egy olyan kötet, ami olyan követelményeket fogalmaz meg, amiket nagyon jól tennénk, ha követnénk, sőt elfogadom: mind meghalunk, ha nem követjük azokat – csak épp sanszos, hogy az egész kizárólag abban az esetben működik, ha mindenki partner az elfogadásban. Az egy dolog, hogy a gazdaság, amelyik átáll a „kicsiség” eszményére, olyan nehézségekkel fog szembesülni, amelyekkel Schumacher nem igazán foglalkozik – a fogyasztás letekerése munkanélküliséget és válságot ígér, ami pedig melegágya a radikalizálódásnak. Ez persze olyan probléma, amivel szembe lehet nézni, amit enyhíteni lehet. De ha akad egyetlen predátor-állam, ami megmarad az agresszív kapitalizmus receptjénél, és zéró összegű játszmákat játszik, akkor sanszos, hogy megeszi reggelire a „kicsi” gazdaságokat. A schumacheri gondolat alapzata a bizalom, az együttműködésre való készség – de látjuk, mi történik, amikor a konszenzusos tárgyalásra épülő EU találkozik egy dögevővel, aki az „erősebb kutya b*szik” eszményében hisz. Ezzel együtt ez a könyv nagy inspirációs forrása lehet a különböző kisközösségeknek, ám kétségeim vannak a tekintetben, hogy a globális gazdaságnak mennyiben kínál használható receptet. De ez igazából nem is a könyv kritikája, hanem az emberi társadalomé. A könyv kritikája a következő bekezdésben jön.
Szóval az van, hogy szerintem nem egy szakkönyv, csak annak álcázza magát. Bár vannak benne sporadikusan közgazdaságtannal kapcsolatos állítások, közülük némelyik egyértelműen tudományosnak tűnik, azért Schumacher könyve valójában egy teológiai alapvetés. Arra számítottam, a szerző a mainstream közgazdaságtan kritikáját írja meg, de egy idő után arra jutottam, valójában dehogy: ő a mainstream materialista VILÁGSZEMLÉLETET ekézi, és ez nagyon nem mindegy. Az első ugyanis a tudomány tárgykörébe tartozna, tudományos állítások harcolnának tudományos állításokkal, Schumacher viszont igazából hiteket ütköztet, amely hitekből az egyik értelemszerűen a helyes, a másik meg a helytelen. Ehhez pedig igazából nincs is szükség érvekre, csak lendületre és meggyőzőerőre. Az pedig Schumachernek kétségkívül van. Félreértés ne essék: mélységesen egyetértek azzal, amit a szerző kívánatosnak tart, csak épp nem hiszem, hogy érveinek túlnyomó része tudományos szempontból egzaktnak mondható. Itt van például az a fejezet, amiben Schumacher az oktatást veszi szemügyre – 20 masszív oldal az egész arról, melyek a fennálló rendszer hiányosságai. Kapunk egy csomó nehezen alátámasztható, de tetszetős állítást olyan absztrakt fogalmakról, mint „műveltség” vagy (pláne!) „létszint”, de ha jobban megkaparjuk, alig akad benne, amit konkrétumnak mernék nevezni. Hasonló érzés uralkodott el rajtam, mint amit legutóbb Byung-Chul Han könyvét olvasva éreztem: hogy igen, úgy van, egyetértek, csak épp már egyetértettem az ötödik oldalon is, és bár azóta kaptam sok remekbe szabott, elegáns, filozofikus magasságokban szárnyaló mondatot, csak épp ezek nem annyira bővítik az alapgondolatot, mint inkább megismétlik.