Nono, itt jön a 6-10. ecloga véleményezése, hiába, de csak nem találtam hozzá megfelelő kiadást.
Hatodik ecloga
Az egyik idézet, amit ide is beválogattam, a világ keletkezését mutatja Epikurosz hatása nyomán. Ez az epikuroszi természetmagyarázat az ókori Rómában utolsó virágkorát élte, Horatius számos költeménye tartalmaz epikureus eredetű tanokat, Cicero alkalmasnak tartotta a témát a vitára, Lucretius pedig a jelen mű keletkezéséhez képest néhány évtizeddel korábban írta meg a legnagyobb hatású művét, a De rerum natura (A természetről) című munkáját. A hagyomány szerint Lucretius akkor fejezte be művét, amikor Vergilius tizenhét évesen felöltötte a férfiaknak járó toga virilis-t, sőt, mondják, hogy Lucretius halála után Cicero gondozta a szöveget, amelyet bizonyára Vergilius is forgatott.
Az epikureus tanok az etika, a fizika, az ismeretelmélet köré csoportosultak, ami számunkra most fontos innen, az a démokritoszi atomista tanok átvétele. Epikurosz három fő tételt állított fel, az első és legfontosabb, hogy semmi sem keletkezik semmiből, a második, miszerint semmi sem múlik el a nemlétezőbe, valamint hogy a világmindenség mindig is mai állapotában létezett, és mindig is így fog maradni. Vallotta, hogy a kozmosz testekből és űrből áll, ez utóbbi az az üres tér, amely lehetővé teszi a tömör testek számára a mozgást. Nézete szerint minden atomokból épül fel, a formák az atomok nagyságától és alakjától függően állnak össze különböző módon, folyton mozgásban vannak, viszont roppant izgalmas, hogy Démokritosz szerint ezek az atomok, csak fel-le pattognak, Epikurosz szerint viszont véletlen módon mozognak és az ebből fakadó összeütközés fogja létrehozni a testeket. Parmenidész fog beszélni az egy és oszthatatlan Létezőről, ami nem keletkezett, hanem öröktől fogva létezik, és aztán ezt az elméletet fogja módosítani Démokritosz úgy, hogy végtelen számú atom létezik, és önmagában mind a parmenidészi Egy.
A versben szereplő lég és tűz, a világot keletkeztető őselemek már a preszókratikus filozófusoknál is megjelentek, míg Anaximenész szerint a levegő az őselem, Hérakleitosz a tüzet jelöli meg, Thalész szerint pedig minden a vízből lett. Ezt a három elemet fogja szintetizálni Empedoklész és negyedikként a földet adja hozzá. (Anaximandrosz szerint az aperion, a meghatározatlan ősanyag mindennek az eredője.)
Falus: A menekülés-líra mind személyesebb jelleget ölt. Vergilius hivatástudata, barátai (Varus, Gallus) név szerinti dicsérése, főképp pedig az epikuroszi természetmagyarázat – vázlatos és játékosan vulgarizált, mítoszokkal tűzdelt – megverselése utal erre. Egy „alexandriai” ízű kiseposz tréfás érzelmessége és tudálékossága is lehet a bukolikus hangulat s filozofálás hordozója, ahol pásztorkölykök bírják dalra a mezei istent, Silenust.
31-40
Mert a dal arról szólt, hogy a végtelen űrben a földnek,
tengernek, légnek csírái a tiszta tüzekkel
mint keveredtek rég; hogy minden az ős-elemekből
kelt hajdan, maga zsenge világunk is, meg a mennybolt;
majd, hogy kérge szilárdult már s a habokba huzódott
lassan Néreus is, mint formálódtak a testek;
s mint bámulta a föld, hogy' kezd lángolni a napfény,
és az esőt a magasba szökő felhők hogyan öntik,
míg a pagony legelőször hajt lombot s a gyanútlan
dombokon itt-ott megjelenik pár kósza vadállat.
Namque canebat uti magnum per inane coacta
semina terrarumque animaeque marisque fuissent
et liquidi simul ignis; ut his exordia primis
omnia, et ipse tener mundi concreuerit orbis;
tum durare solum et discludere Nerea ponto
coeperit, et rerum paulatim sumere formas;
iamque nouom terrae stupeant lucescere solem,
altius atque cadant submotis nubibus imbres,
incipiant siluae cum primum surgere, cumque
rara per ignaros errent animalia montis.
Hetedik ecloga
Újabb verspárbaj, Cordyon és Thyrsis vetélkedik (megsúgom, Corydon lesz a győztes). Daphnis az árnyékban hever és Meliboeust leheveredni hívja magához, utóbbi az elbeszélőnk, ha épp nem a dialógusban vagyunk. Természeti képek bukkanak fel ismét, Codrust, a költőt tartja Corydon a legkiválóbbnak, de Thyrsis magának követeli a repkénykoszorút Áldoznak az isteneknek, Corydon Déliának ajánl fel terebélyes szarvasagancsot, Thyrsis Priapus termékenységistennek ígér márványszobrot, s később aranyat, ha gazdagodik a nyáj. Aztán jön egy pompás forráskép, egy pompás téli behúzódás (49-52, Thyrsis), ami számomra igen nagy párhuzamot mutat Horatius Carm. 1.9 – Ad Thaliarchum című ódájával, ami kb. két évtizeddel később íródott a VII. eclogához képest:
Dissolve frigus ligna super foco
large reponens atque benignius
deprome quadrimum Sabina,
o Thaliarche, merum diota.
Tegyél a tűzre bőven, enyhüljön a hideg, ne
sajnáld a fát, s hozz mellé négyéves színbort,
Thaliarchus, szabin palackban.
Falus: A kerettel ékített vetélkedő lassanként módosul – nemcsak formailag (négysorossá bővülnek, hangulati-tartalmi egységekbe rendeződnek a rögtönzések), hanem szellemében is: lemállik a dalról a nyers hetykélkedés, a gulya, a csorda, a füvek és vizek dicsérete pedig a pásztori nyugalom bensőséges magasztalásává lágyul. Különösen gazdag e tekintetben a VII. ecloga, ahol a természet gyönyörűségeinek lírai megjelenítése, a részletek ámuló sokasítása, a paraszti földismeret, a művészi cizellálás, a mitologikus utalássorozat és – egyelőre csak a tárgyi adalékok áhítatos fűszereként – a pásztorok személyes érzelmei fonódnak össze a párbeszédben.
10 (Daphnis)
Hát heveredj le a lombok alá, ha megengedi munkád.
Et, si quid cessare potes, requiesce sub umbra.
28 (Thyrsis)
Nyelve a holnap idézőjét ne csepülje csalárdul.
Ne uati noceat mala lingua futuro.
45-48 (Corydon)
Ó források, moh-fedték! álom-puha pázsit!
S hangafa zöld haja, mely hullasz gyér árnnyal ezekre!
Óvjátok delelőn nyájam; már ránktör a forró
nyár, a rügyek ruganyos venyigéinken kifakadnak.
Muscosi fontes, et somno mollior herba,
et quae uos rara uiridis tegit arbutus umbra,
solstitium pecori defendite: iam uenit aestas
torrida, iam lento turgent in palmite gemmae.
49-52 (Thyrsis)
Nálam a tűz, a zsiros-gyantáju szurokfahasábok
fennen lángolnak mindig, füst fogja a félfát;
és a fagyos Boreásszal benn annyit se törődünk,
mint a juhok számával a farkas, özön-hab a parttal.
Hic focus et taedae pingues, hic plurimus ignis
semper, et adsidua postes fuligine nigri;
hic tantum Boreae curamus frigora, quantum
aut numerum lupus aut torrentia flumina ripas.
65-66 (Thyrsis)
Kertekben legszebb a fenyő, ligetekben a kőris,
nyárfa a víz fövenyén, jegenyék a magas hegyek ormán.
Fraxinus in siluis pulcherrima, pinus in hortis,
populus in fluuiis, abies in montibus altis.
Nyolcadik ecloga
Micsoda szenvedés! Micsoda boldogság! Damon és Alphesiboeus vetélkedik, Damon a szomorúságot igyekszik meglovagolni, míg Alphesiboeus a boldogsággal hódít. Damon elsírja bánatát, mert Nysa, a menyasszonya elhagyta és Mopsussal állt össze. Ragyogó forrása ez a káromkodásoknak, gonoszkodásnak, igen kifejezően fogalmaz, maradjunk annyiban. Alphesiboeus pedig a másik oldalt énekli meg, a házasságra készülő férjet, a készülődést, az áldozati darát, a hagyományokat, amelyből számos liturgikus elemre lehet következtetni. Szóba kerül a hármas szám fontossága, valamint egy furcsa betét is egy bizonyos fűtől farkassá változó Moeris nevű ipséről, és mindeközben a vőlegény Daphnisról álmodozik és szeretné visszacsábítani a városból. Mindkét vers az ismétlésre épül: Damon versében egyre azt harsogja, hogy: „Fújd, mely a Maenaluson felesel, fuvolám, a felejtőt!”, míg Alphesiboeus azt kontrázza: „Hozd haza, versem, a városból, ó hozd haza Daphnist!”
Falus: Daphnisról dalol a VIII. ecloga egyik pásztora is – de nem a megváltó istenként imádott, hanem a hús-vér ifjúról: sóvár szerelemmel, varázsos bűbájjal csábítaná vissza a városba szakadt legényt. Ez a versrészlet, amelynek naiv epekedése a másik pásztor hasonló tárgyú, csak keserűbb dalára válaszol, mitologikus párhuzamaival, refrénjeivel és természeti ékítményeivel is a theokritoszi hagyományokhoz kanyarodik vissza; a költemény indítása is – a rövid bevezetőt követő, „hallomásra” épülő idézés – a korai II. eclogára emlékeztet.
11-13
Hisz teveled kezdem, végzem - vedd el csak e verset,
kérted: adom, s a szerény repkényt engedd odakúszni
homlokodon viruló diadalmi babérkoszorúdhoz.
A te principium; tibi desinet: accipe iussis
carmina coepta tuis, atque hanc sine tempora circum
inter uictricis hederam tibi serpere laurus.
14-15
Jéghideg árnya az éjnek alig múlt el csak az égről,
s ült meg a harmat, a nyáj örömére, a gyenge gyepágyon.
Frigida uix caelo noctis decesserat umbra,
cum ros in tenera pecori gratissimus herba.
21 (Damon)
Fújd, mely a Maenaluson felesel, fuvolám, a felejtőt!
Incipe Maenalios mecum, mea tibia, uersus.
27-28 (Damon)
Párja a lónak eként griff lesz, az ebekkel a félénk
őz pedig egy forráshoz fog még járni idővel.
Iungentur iam grypes equis, aeuoque sequenti
cum canibus timidi ueniet ad pocula dammae.
50 (Damon)
Elvetemült fiu vagy! te pedig, bomlott anya, szörnyű.
Improbus ille puer; crudelis tu quoque, mater.
58-60 (Damon)
Önts el, özön, mindent! erdők, én búcsuzom immár:
ugrom az árba fejest e magas hegyorom tetejéről;
végadományul a haldokló ezt nyújtja tinéktek.
Omnia uel medium fiat mare. Viuite, siluae:
praeceps aerii specula de montis in undas
deferar; extremum hoc munus morientis habeto.
73-75 (Alphesiboeus)
Képed először is átkötözöm, háromszinü szállal
háromszor, vele megkerülöm háromszor az oltárt:
isteneink csak a páratlan számoknak örülnek.
Terna tibi haec primum triplici diuersa colore
licia circumdo, terque haec altaria circum
effigiem duco: numero deus impare gaudet.
81 (Alphesiboeus)
Hintsd a darát! a parázsra babért, szurkos-töredékenyt!
Sparge molam et fragilis incende bitumine laurus.
94-98 (Alphesiboeus)
Ezt a füvet, meg amit Pontusban mértek, e mérget,
Moeristól kaptam (van ilyen Pontusban ezernyi),
én magam is láttam, tőlük, lappangva az erdőn,
mint vált farkassá Moeris, holtat hogy idézett
síri sötétből fel s a vetést más tájra hogy űzte.
Has herbas atque haec Ponto mihi lecta uenena
ipse dedit Moeris (nascuntur pluruma Ponto);
his ego saepe lupum fieri et se condere siluis
Moerim, saepe animas imis excire sepulcris,
atque satas alio uidi traducere messis.
103-108 (Alphesiboeus)
Hozd haza, versem, a városból, ó hozd haza Daphnist! -
Nézd, a parázs, míg késlekedem, felpislan: az oltárt
körbelobogja magától már. Vaj' válna javunkra!
Nem tudom, ez mi... de hallom künn vinnyogni Hylaxot.
Elhihetem? szerető szivemet nem az álmok igézik?
Csend, te, dalom, jön a városból, jön már haza Daphnis.
Ducite ab urbe domum, mea carmina, ducite Daphnim.
Aspice: corripuit tremulis altaria flammis
sponte sua, dum ferre moror, cinis ipse. Bonum sit!
Nescio quid certe est, et Hylax in limine latrat.
Credimus? an qui amant ipsi sibi somnia fingunt?
Parcite, ab urbe uenit, iam parcite, carmina, Daphnis.
Kilencedik ecloga
Úton-útfélen belebotlok ebbe az eclogába, de isten lássa lelkem, akárhányszor elolvastam, én még nagy örömet nem találtam benne. Ez is párbeszédes jellegű, Moeris és Lycidas dumcsiznak arról, hogy Moeris elvesztette a földjét, szar az élet, de legalább a versek szépek. Három részre tagolható, a bevezető és a záró rész közé ékelődnek be mintegy kínaidoboz-világként a Menalcastól idézett versrészletek, amik még a boldog békeidők hangulatát hordozzák ebben a nyívvel teljes világban, ahol polgárháborúk dúlnak és létbizonytalanság fenyeget.
Falus: Az ádáz katonákat és a polgárháborút átkozó Meliboeus párja a IX. eclogában Moeris, aki a földbitorló veteránnak visz sápot ideig-óráig meghagyott tanyájáról. Ő is, beszélgetőtársa, Lycidas is egy bizonyos Menalcas pártfogásában reménykedett – úgy látszik, hiába. Két vigasza maradt csupán: a dal gyönyörűsége – Vergilius barátainak és önmagának szerzeményei – s a remény, hogy az istenné lett Julius Caesar csillaga kedvező sorsot jósol, békét és jólétet ígér a pásztoroknak. Új harmónia ígérete lappang a versben: ha megjő Menalcas, együtt fognak majd kedvderítő dalba, s egybehangzóan hiszik, hogy a jóslatnak teljesülnie kell. A boldogságvárás, az evilági megváltás reménye szilárdul meg magában a költőben.
Csak természetes, hogy a vérontás és létbizonytalanság csodavárásra csábította az embereket – nemcsak az írástudatlan parasztokat, de a városi intelligenciát is. A Messiás eljövetelét hirdető zsidó próféciákon s a különféle keleti feltámadásmítoszokon és misztériumokon kívül nyomatékos szerepe volt ebben azoknak a több évszázados, görög eredetű jóslatoknak, melyeket a cumae-i Apollo papnőinek, a Sibylláknak töredékes könyveiből olvastak ki. Hitték az itáliai emberek is – mert hinniük kellett –, hogy nem tarthat örökké a nyomorúság, s hogy visszatér a hajdani aranykor, amely Saturnus uralma idején boldogította a bűntelen ősöket. Reális elképzeléssé még nem szilárdult a remény: volt, aki a halhatatlanná lett pásztor (Daphnis) kegyében bízott, volt, aki az isteni Caesar oltárain áldozott – éppen nem Octavianus érdekei és kedve ellenére –, ismét mások valamelyik élő hatalmasság békeszerzésébe vetették bizodalmukat. Nemcsak Octavianus, hanem a keleti kultuszokhoz igazodó Antonius, a kalózkirállyá emelkedő Sextus Pompeius és egyik-másik másodrendű nagyúr is aspirálhatott önmaga vagy fia isteni megváltó szerepére.
40-43 (Moeris – Menalcast idéz)
Itt rózsáll a tavasz, fakadoznak ezernyi virágok
már a folyam fövenyén, a fehér nyárfák meg a kúszó
vadszőlők, ime, barlangunk árnyékba borítják:
hát jövel és engedd, csak verje a bősz hab a partot.
Hic uer purpureum, uarios hic flumina circum
fundit humus flores; hic candida populus antro
imminet et lentae texunt umbracula uites.
huc ades; insani feriant sine litora fluctus.
51 (Moeris)
Ám az idő mindent elemészt, elménket is.
Omnia fert aetas, animum quoque.
57-58 (Lycidas)
Nézd, az egész nyugvó folyamág, minden körülötted
rád figyel itt, a szelek szűnnek szűkölve sziszegni.
Et nunc omne tibi stratum silet aequor, et omnes,
aspice, uentosi ceciderunt murmuris aurae.
Tizedik ecloga
Egyszer mindennek vége szakad, még Vergilius eclogáinak is, ez a tizedik darab az elsővel keretes szerkezetben fogja közre a bukolikus idillekből, verspárbajokból, elveszett boldogságból és furcsa, misztikus jövendölésekből álló csokrot. A tizedik témája egyébként nem valami kirívó, Gallus balsorsú szerelmét énekli meg. Lycoris télvíz idején megszökött az új szeretőjével, zokog összevissza, aztán még ő kívánja, hogy nehogy szegénynek törje a jég a talpát… Hát ott fagyjon kővé a hegyekben, ha engem kérdeztek.
Falus: A IV. ecloga leplezetlenül első személyű formája tér vissza a ciklus záró (X.) darabjában. A kedves barát, Gallus szerelmi bánatáról szól a dal – egy idegen katonával csalta meg kedvese, s költözött tőle az Alpok tájára –, a bukolikus költészet legcsiszoltabb módján, bár éppen ez a csiszoltság kissé finomkodónak tetszik a könnyes kesergés ábrázolásában, ha ugyan nem irónia bujkál a dús apparátusú siránkozás mélyén. Előbb maga Vergilius tolmácsolja részvétét, amelyet a fenyvesek, szirtek, nyájak, pásztorok, istenek könnyhullatása és pirongatása kísér, majd a megcsalt Gallus monológja következik – hasonló stílusban. Az utolsó sorokban vált csak reálisabbra a hang, ahol ismét Vergiliusé a szó – tömör és mélységesen őszinte, legszebb stílusvívmányait csillantja fel a búcsú: búcsú a témától, a leszálló naptól, de magától a pásztori költészettől is.
Már az eclogák füzérével is többet nyújtott Vergilius, mint a hellenisztikus-neoterikus szokvány követői – nemcsak stílus tekintetében (a hexameter finomításával, a költői szókészlet kiterjesztésével, a természeti leírások pompás színeivel), hanem tartalmilag-szellemileg is. Valójában ő fedezte fel a tájat a latin költészet számára, s ami addig csak prózai téma vagy díszlet jellegű ékítmény volt, általa lett művészi ihlet forrása és művészi tárgy. Hasonlóképpen korszakos jelentőségű újítása a bukolikus hagyományok római veretezése, az aktuális és drámai tartalom beépítése a régi formává. Életismerete, művészi elkötelezettsége, hagyománymódosító önállósága és nyelvi zsenialitása érvényesül a Georgicában is, amelyben a földművelési szakszerűség költői bájjal, a politikai-eszmei tudatosság esztétikai gyönyörködtetéssel párosulva adott újat Rómának – és az egész világnak.
7
Ám tépjék csak a zsenge rügyet piszeorru gidáim.
Dum tenera attondent simae uirgulta capellae.
16-17
Körbeseregli a nyáj - minket nem vet meg a jószág,
hát te se vesd meg a jószágot soha, mennyei költő.
Stant et oues circum (nostri nec paenitet illas,
nec te paeniteat pecoris, diuine poeta.
24-25
Réti virágkoszorút öltvén, Silvánus is eljön
s bólogat, ím, bimbós ággal, bájos liliommal.
Venit et agresti capitis Siluanus honore,
florentis ferulas et grandia lilia quassans.
29-30
Mert mint vízzel a gyep, mézfűvel a méh, gida lombbal:
úgy a kegyetlen Amor sem akar jóllakni a könnyel.
Nec lacrimis crudelis Amor nec gramina riuis
nec cytiso saturantur apes nec fronde capellae.
33-34
[…] Ó, csontom mily nyugton pihen aztán,
hogyha szerelmemről szól majd egykor fuvolátok!
O mihi tum quam molliter ossa quiescant,
uestra meos olim si fistula dicat amores!
42-43
Mily hüvös itt a patak, mily lágy ez a gyep! vadonerdők!
Vaj' veled itt vénülhettem meg volna, Lycoris!
Hic gelidi fontes, hic mollia prata, Lycori;
hic nemus; hic ipso tecum consumerer aeuo.
49
Jaj, csak az éles jég selymes talpad sose törné!
A, tibi ne teneras glacies secet aspera plantas!
52-54
Mert jobb énnékem berkek mélyén, vadak odván
s fájva bevésnem a fák fiatal héjjába szerelmem;
mint növekednek a fák, úgy fog növekedni szerelmem.
Certum est in siluis inter spelaea ferarum
malle pati tenerisque meos incidere Amores
arboribus: crescent illae, crescetis, Amores.
63
[…] Hát vegyetek tőlem bucsut, erdők!
Ipsae rursus concedite, siluae.
75-76
Most pedig induljunk: a dalosra veszélyes az árnyék,
még a fenyőké is, de ily árny a gyümölcsre se hasznos.
Surgamus: solet esse grauis cantantibus umbra,
iuniperi grauis umbra; nocent et frugibus umbrae