What do you think?
Rate this book
The principles of power: The great political crises of history
English, Italian (translation)
333 pages, Hardcover
First published January 1, 1942
2 people are currently reading
76 people want to read
About the author
Guglielmo Ferrero
306 books16 followersGuglielmo Ferrero was an Italian historian, journalist and novelist, author of the Greatness and Decline of Rome (6 vols., 1903–1908).
Born in Portici, near Naples, Ferrero studied law in Pisa, Bologna and Turin. Soon afterward he married Gina Lombroso, a daughter of Cesare Lombroso, the criminologist and psychiatrist with whom he wrote Criminal Woman, the Prostitute and the Normal Woman. In 1891-1894 Ferrero traveled extensively in Europe and in 1897 wrote The Young Europe. After studying the history of Rome Ferrero turned to political essays and novels (Between Two Worlds in 1913, Speeches to the Deaf in 1925 and The Two Truths in 1933-1939). When the fascist reign of Black Shirts forced liberal intellectuals to leave Italy in 1925, Ferrero refused and was placed under house arrest. In 1929 Ferrero accepted a professorship at the Graduate Institute of International and Development Studies in Geneva. His last works however (Adventure; The Reconstruction of Europe; Power; and The Two French Revolutions) were dedicated to the French Revolution and Napoleon.
Ferrero was invited to the White House by Theodore Roosevelt in 1908. He gave lectures in the northeast US which were collected and published in 1909 as Characters and Events of Roman History. Additionally, Roosevelt read The Greatness and Decline of Rome.
He died in 1942 at Mont-Pelerin-sur-Vevey, Switzerland.
http://en.wikipedia.org/wiki/Guglielm...
Born in Portici, near Naples, Ferrero studied law in Pisa, Bologna and Turin. Soon afterward he married Gina Lombroso, a daughter of Cesare Lombroso, the criminologist and psychiatrist with whom he wrote Criminal Woman, the Prostitute and the Normal Woman. In 1891-1894 Ferrero traveled extensively in Europe and in 1897 wrote The Young Europe. After studying the history of Rome Ferrero turned to political essays and novels (Between Two Worlds in 1913, Speeches to the Deaf in 1925 and The Two Truths in 1933-1939). When the fascist reign of Black Shirts forced liberal intellectuals to leave Italy in 1925, Ferrero refused and was placed under house arrest. In 1929 Ferrero accepted a professorship at the Graduate Institute of International and Development Studies in Geneva. His last works however (Adventure; The Reconstruction of Europe; Power; and The Two French Revolutions) were dedicated to the French Revolution and Napoleon.
Ferrero was invited to the White House by Theodore Roosevelt in 1908. He gave lectures in the northeast US which were collected and published in 1909 as Characters and Events of Roman History. Additionally, Roosevelt read The Greatness and Decline of Rome.
He died in 1942 at Mont-Pelerin-sur-Vevey, Switzerland.
http://en.wikipedia.org/wiki/Guglielm...
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 4 of 4 reviews
October 24, 2020
"...fortélyos félelem igazgat..." (J.A.)
Ferrero nagyszabású könyve a hatalomról szól. Meg a félelemről. No meg a legitimációról, ami segít megküzdeni ezzel a fortélyos félelemmel. Merthogy az ember retteg a képzelt és a valós veszélyektől, ezért vezetőt választ. De talán nincs még egy olyan fogós kérdés a világon, mint hogy mivel is igazolhatjuk, hogy egyik ember több hatalommal bír, mint a másik. Ezt a problémát érzi a vezér, ezért fél az alávetettektől, félelmében pedig az erőszakot alkalmaz. Így aztán félelmet kelt az alávetettben is, ám ezzel saját félelmét nem csökkenti - továbbra is rettegésben él, hogy az alávetettek egyszer majd más vezetőben látják meg megmentőjüket. Így aztán folyton úgy érzi, muszáj a terror eszköztárából merítenie. Ördögi kör, a kölcsönös félelem csapdája. Van kiút? Ferrero szerint van, úgy hívják: legitimáció. Ez a tartós, stabil hatalomgyakorlás és egyben (Ferrero értelmezésében) a civilizáció kulcsa, az elv, amivel a hatalom a széles néptömegek számára magától értetődővé teszi, miért pont ő, és csakis ő irányíthatja a többieket. A szerző szerint a történelem leírható úgy, mint a különböző legitimációs elvek küzdelme. Évszázadokon át a monarchikus elv volt, amit úgy nagyjából mindenki elfogadott. Hogy az uralkodók apáról fiúra örökítik át az uralkodás jogát. Ez persze, ha belegondolunk, nem különösebben észszerű módszer, hisz ki mondta, hogy egy zseniális király gyermeke nem lehet agyalágyult? És ki mondta, hogy egyáltalán lesz örököse? Mégis, a monarchikus elv, csodák csodája, működni látszott. A többség legitimként fogadta el, ezáltal stabilitást adott a társadalomnak. Merthogy ugye egy legitimációnak nem kell észszerűnek kell lennie. Nem. Elég, ha elfogadják. Aztán a monarchiák testén lassan penészfoltok kezdtek kiütközni. Egyre többen akadtak, akik megkérdőjelezték - joggal - életképességüket, a háttérben pedig lassan formálódni látszott egy újfajta legitimáció: a demokratikus elv, az, hogy az ún. "nép" maga is kiválaszthatja vezetőit. A két legitimáció pedig összecsapott, és a XVIII. század végén lángba borította Európát.
Bevallom, ez a könyv elsősorban azért került a látóterembe, mert anno olvastam egy cikket, amiben miniszterelnökünk egyik meghatározó olvasmányaként hivatkoztak rá*. Vonzott, hogy esetleg beleláthatok kormányunk hatalomtechnikai boszorkánykonyhájába. Olvasás közben a következő (a témához, meglehet, lazán kötődő) gondolataim támadtak:
1.) Ferrero, csakúgy, mint a jobboldali megmondók általában, a forradalmat valami mélységesen rossz dolognak tartja**, a francia forradalmat pedig egyenesen holmi ősbűnnek, ami azóta sem gyógyuló sebeket okozott, és ami lényegében édestestvére az olyan véres társadalomátalakításoknak, mint amelyekkel Lenin, Mussolini vagy akár Hitler is bepróbálkozott. Hozzáteszem: a szerző nem azt veti 1789 szemére, hogy felszámolta a legitimáció monarchikus elvét - nem, azzal Ferrero is egyetért, hogy a monarchiák ideje akkoriban már lejárt, túl sok sebből véreztek ahhoz, hogy hosszabb távon fennmaradjanak. Ugyanakkor a demokratikus elv még nem volt olyan elfogadott, hogy valódi alternatívát jelentsen, következésképpen baromi szerencsétlen módon az esemény egy legitimációs űrben zajlott. Magyarán: a forradalom vezetői (és maga Napóleon is) érezték, joguk a hatalomhoz még nem elég szilárd, így szükségszerűen rettegtek saját állampolgáraiktól, a rettegés pedig arra késztette őket, hogy terrort alkalmazzanak. (Ez - hogy a legitimáció hiánya mindig félelemhez, a félelem pedig erőszakhoz vezet - tulajdonképpen a Ferrero első és legfontosabb törvénye***.)
2.) Még lényegesebb talán Ferreronak az a felismerése, hogy a "nép" alapvetően passzív, vágyik a nyugalomra, következésképpen vágyik arra is, hogy a hatalmat legitimnek ismerhesse el. Ennek következménye, hogy a legitimitás létrehozható. Segíthet benne a vallás, a kultúra átalakítása, a sajtó, a kormányzati előképek kialakítása (pl: a Horthy-korszak mint "aranykor" bemutatása), de legfőképpen az segít, ha a kormányt az állampolgárok jó része hasznosnak ismeri el. No most nyilván itt felmerül a kérdés, hogy mi az a "hasznos", és mivel mérjük. Nos: semmivel. A hasznosság legkevésbé sem egzakt fogalom, és ez meglehetősen tág helyet hagy a vezetőknek arra, hogy saját jelentőségüket nagyobbnak mutassák, mint amilyen****. Tulajdonképpen elég, ha úton-útfélen elhintik, hogy "mi legalább tudunk kormányozni", és ezzel máris magukat jelölik meg egyetlen legitim hatalmi tényezőnek. Ami simán működik egy olyan országban, ahol az átlag nyugdíjas azt hiszi, hogy személyesen Orbán Viktor küldi neki a postással a nyugdíját. Holott köztudott, hogy ha a főni hirtelen felszívódna egy féreglyukban, az adókat akkor is automatikusan beszednék, és abból a Nyugdíjfolyósító Intézet automatikusan Kati mama és Józsi papa zsebébe teleportálná a havi apanázst.
3.) Ráadásul Ferrero - értelmezésemben - elkövet egy mulasztást, amivel megágyaz egy félreértésnek. Egyfelől leszögezi, hogy a demokratikus elv egyik alapja az "ellenzékiséghez való jog", az, hogy a kormánynak mindig kell legyen ellenpólusa, amivel aztán együttműködik. Csak ez így nem elégséges. Együttműködni ugyanis sokféleképpen lehet, például a fidesz-magyar szótár szerint "együttműködni" annyit tesz, hogy én megmondom, mi a teendőd, te pedig együttműködsz velem, és azt csinálod. Ha nem, akkor kikapcsoljuk a netedet, rád küldjük a számvevőszéket, a főügyészt, Thanost, bárkit, persze csak pedagógiailag, hogy megjöjjön az eszed. Nyilván ez nem demokrácia. Pusztán az, hogy egy államban van a kormánynak ellenzéke, önmagában semmit sem jelent. Ferrero azt felejti el bővebben kifejteni, hogy a demokratikus legitimáció egyik alapja ennél több: annak elismerés, hogy a hatalom csak ideiglenesen birtokolható, a hatalmon lévőknek pedig el kell fogadniuk, hogy a demokrácia kiegyensúlyozottságát a politikai formációk váltógazdálkodása biztosítja. Az a párt, aki mindenféle (politikai, gazdasági,médiatechnikai) eszközökkel megakadályozza, hogy olyan ellenzék működhessen, aki adott esetben a helyére léphet, nem tekinthető demokratikus értelemben legitimnek. Szerény véleményem szerint.
Nem merem állítani, hogy bárkinek a fejébe beleláttam ettől a könyvtől - legfeljebb Ferreróéba - egy picit. De ez engem éppenséggel kielégít. Érdekes, inspiráló könyv.
* https://index.hu/belfold/2019/06/18/o... Jegyezzük meg gyorsan: nem csak Orbán Viktor, de Bibó István is sokra becsülte Ferrero-t, híres aranyköpése ("...demokratának lenni annyi, mint nem félni...") is valószínűleg az olasz mester gondolatainak lepárlásából született.
** Ne tévesszen meg minket, hogy retorikájukban a jobboldali pártok is gyakran pozitív konnotációban használják a "forradalom" kifejezést. Valójában a forradalmakat csak legfeljebb mint a nemzeti bátorság szimbólumait fogadják el. Ezen felül általánosságban elmondható, hogy aki a hatalmon van, eleve valami bűzhödt és gyanús dolognak tartja az efféle rebelliókat. A forradalom számára legfeljebb egyszeri esemény (az a pillanat, amikor ők megragadták a hatalmat), minden további újrajátszása (legalábbis amíg ők vezetik az államot) nemkívánatos, a hazaárulással egyenértékű. Ezért is szokták ellenforradalomnak elnevezni, ami mondjuk szerintem egy szemantikai nonszensz.
*** Ferrero második törvénye pedig legyen az első megfordítása: az a hatalom, ami polgáraival szemben rendszerszintű erőszakot alkalmaz, nem lehet legitim.
**** Különben meg azt sem zárnám ki, hogy a fidesz (de legalábbis politikusainak egy része) őszintén hiszi, hogy amit ők csinálnak, az végső soron, minden borkaizással meg egyéb adriázással együtt hasznos az országnak. Mondom, elhiszem, hogy ezt hiszik. Csak épp szerintem hülyeség.
Ferrero nagyszabású könyve a hatalomról szól. Meg a félelemről. No meg a legitimációról, ami segít megküzdeni ezzel a fortélyos félelemmel. Merthogy az ember retteg a képzelt és a valós veszélyektől, ezért vezetőt választ. De talán nincs még egy olyan fogós kérdés a világon, mint hogy mivel is igazolhatjuk, hogy egyik ember több hatalommal bír, mint a másik. Ezt a problémát érzi a vezér, ezért fél az alávetettektől, félelmében pedig az erőszakot alkalmaz. Így aztán félelmet kelt az alávetettben is, ám ezzel saját félelmét nem csökkenti - továbbra is rettegésben él, hogy az alávetettek egyszer majd más vezetőben látják meg megmentőjüket. Így aztán folyton úgy érzi, muszáj a terror eszköztárából merítenie. Ördögi kör, a kölcsönös félelem csapdája. Van kiút? Ferrero szerint van, úgy hívják: legitimáció. Ez a tartós, stabil hatalomgyakorlás és egyben (Ferrero értelmezésében) a civilizáció kulcsa, az elv, amivel a hatalom a széles néptömegek számára magától értetődővé teszi, miért pont ő, és csakis ő irányíthatja a többieket. A szerző szerint a történelem leírható úgy, mint a különböző legitimációs elvek küzdelme. Évszázadokon át a monarchikus elv volt, amit úgy nagyjából mindenki elfogadott. Hogy az uralkodók apáról fiúra örökítik át az uralkodás jogát. Ez persze, ha belegondolunk, nem különösebben észszerű módszer, hisz ki mondta, hogy egy zseniális király gyermeke nem lehet agyalágyult? És ki mondta, hogy egyáltalán lesz örököse? Mégis, a monarchikus elv, csodák csodája, működni látszott. A többség legitimként fogadta el, ezáltal stabilitást adott a társadalomnak. Merthogy ugye egy legitimációnak nem kell észszerűnek kell lennie. Nem. Elég, ha elfogadják. Aztán a monarchiák testén lassan penészfoltok kezdtek kiütközni. Egyre többen akadtak, akik megkérdőjelezték - joggal - életképességüket, a háttérben pedig lassan formálódni látszott egy újfajta legitimáció: a demokratikus elv, az, hogy az ún. "nép" maga is kiválaszthatja vezetőit. A két legitimáció pedig összecsapott, és a XVIII. század végén lángba borította Európát.
Bevallom, ez a könyv elsősorban azért került a látóterembe, mert anno olvastam egy cikket, amiben miniszterelnökünk egyik meghatározó olvasmányaként hivatkoztak rá*. Vonzott, hogy esetleg beleláthatok kormányunk hatalomtechnikai boszorkánykonyhájába. Olvasás közben a következő (a témához, meglehet, lazán kötődő) gondolataim támadtak:
1.) Ferrero, csakúgy, mint a jobboldali megmondók általában, a forradalmat valami mélységesen rossz dolognak tartja**, a francia forradalmat pedig egyenesen holmi ősbűnnek, ami azóta sem gyógyuló sebeket okozott, és ami lényegében édestestvére az olyan véres társadalomátalakításoknak, mint amelyekkel Lenin, Mussolini vagy akár Hitler is bepróbálkozott. Hozzáteszem: a szerző nem azt veti 1789 szemére, hogy felszámolta a legitimáció monarchikus elvét - nem, azzal Ferrero is egyetért, hogy a monarchiák ideje akkoriban már lejárt, túl sok sebből véreztek ahhoz, hogy hosszabb távon fennmaradjanak. Ugyanakkor a demokratikus elv még nem volt olyan elfogadott, hogy valódi alternatívát jelentsen, következésképpen baromi szerencsétlen módon az esemény egy legitimációs űrben zajlott. Magyarán: a forradalom vezetői (és maga Napóleon is) érezték, joguk a hatalomhoz még nem elég szilárd, így szükségszerűen rettegtek saját állampolgáraiktól, a rettegés pedig arra késztette őket, hogy terrort alkalmazzanak. (Ez - hogy a legitimáció hiánya mindig félelemhez, a félelem pedig erőszakhoz vezet - tulajdonképpen a Ferrero első és legfontosabb törvénye***.)
2.) Még lényegesebb talán Ferreronak az a felismerése, hogy a "nép" alapvetően passzív, vágyik a nyugalomra, következésképpen vágyik arra is, hogy a hatalmat legitimnek ismerhesse el. Ennek következménye, hogy a legitimitás létrehozható. Segíthet benne a vallás, a kultúra átalakítása, a sajtó, a kormányzati előképek kialakítása (pl: a Horthy-korszak mint "aranykor" bemutatása), de legfőképpen az segít, ha a kormányt az állampolgárok jó része hasznosnak ismeri el. No most nyilván itt felmerül a kérdés, hogy mi az a "hasznos", és mivel mérjük. Nos: semmivel. A hasznosság legkevésbé sem egzakt fogalom, és ez meglehetősen tág helyet hagy a vezetőknek arra, hogy saját jelentőségüket nagyobbnak mutassák, mint amilyen****. Tulajdonképpen elég, ha úton-útfélen elhintik, hogy "mi legalább tudunk kormányozni", és ezzel máris magukat jelölik meg egyetlen legitim hatalmi tényezőnek. Ami simán működik egy olyan országban, ahol az átlag nyugdíjas azt hiszi, hogy személyesen Orbán Viktor küldi neki a postással a nyugdíját. Holott köztudott, hogy ha a főni hirtelen felszívódna egy féreglyukban, az adókat akkor is automatikusan beszednék, és abból a Nyugdíjfolyósító Intézet automatikusan Kati mama és Józsi papa zsebébe teleportálná a havi apanázst.
3.) Ráadásul Ferrero - értelmezésemben - elkövet egy mulasztást, amivel megágyaz egy félreértésnek. Egyfelől leszögezi, hogy a demokratikus elv egyik alapja az "ellenzékiséghez való jog", az, hogy a kormánynak mindig kell legyen ellenpólusa, amivel aztán együttműködik. Csak ez így nem elégséges. Együttműködni ugyanis sokféleképpen lehet, például a fidesz-magyar szótár szerint "együttműködni" annyit tesz, hogy én megmondom, mi a teendőd, te pedig együttműködsz velem, és azt csinálod. Ha nem, akkor kikapcsoljuk a netedet, rád küldjük a számvevőszéket, a főügyészt, Thanost, bárkit, persze csak pedagógiailag, hogy megjöjjön az eszed. Nyilván ez nem demokrácia. Pusztán az, hogy egy államban van a kormánynak ellenzéke, önmagában semmit sem jelent. Ferrero azt felejti el bővebben kifejteni, hogy a demokratikus legitimáció egyik alapja ennél több: annak elismerés, hogy a hatalom csak ideiglenesen birtokolható, a hatalmon lévőknek pedig el kell fogadniuk, hogy a demokrácia kiegyensúlyozottságát a politikai formációk váltógazdálkodása biztosítja. Az a párt, aki mindenféle (politikai, gazdasági,médiatechnikai) eszközökkel megakadályozza, hogy olyan ellenzék működhessen, aki adott esetben a helyére léphet, nem tekinthető demokratikus értelemben legitimnek. Szerény véleményem szerint.
Nem merem állítani, hogy bárkinek a fejébe beleláttam ettől a könyvtől - legfeljebb Ferreróéba - egy picit. De ez engem éppenséggel kielégít. Érdekes, inspiráló könyv.
* https://index.hu/belfold/2019/06/18/o... Jegyezzük meg gyorsan: nem csak Orbán Viktor, de Bibó István is sokra becsülte Ferrero-t, híres aranyköpése ("...demokratának lenni annyi, mint nem félni...") is valószínűleg az olasz mester gondolatainak lepárlásából született.
** Ne tévesszen meg minket, hogy retorikájukban a jobboldali pártok is gyakran pozitív konnotációban használják a "forradalom" kifejezést. Valójában a forradalmakat csak legfeljebb mint a nemzeti bátorság szimbólumait fogadják el. Ezen felül általánosságban elmondható, hogy aki a hatalmon van, eleve valami bűzhödt és gyanús dolognak tartja az efféle rebelliókat. A forradalom számára legfeljebb egyszeri esemény (az a pillanat, amikor ők megragadták a hatalmat), minden további újrajátszása (legalábbis amíg ők vezetik az államot) nemkívánatos, a hazaárulással egyenértékű. Ezért is szokták ellenforradalomnak elnevezni, ami mondjuk szerintem egy szemantikai nonszensz.
*** Ferrero második törvénye pedig legyen az első megfordítása: az a hatalom, ami polgáraival szemben rendszerszintű erőszakot alkalmaz, nem lehet legitim.
**** Különben meg azt sem zárnám ki, hogy a fidesz (de legalábbis politikusainak egy része) őszintén hiszi, hogy amit ők csinálnak, az végső soron, minden borkaizással meg egyéb adriázással együtt hasznos az országnak. Mondom, elhiszem, hogy ezt hiszik. Csak épp szerintem hülyeség.
April 9, 2021
A very intriguing book.
May 27, 2022
This is a hard reading, but it has a profound message. It walks us through the questions of legitimacy, mainly focusing on the analysis of the French Revolution, but also some other notable examples like the workings of the unified Italy before 1922.
Written in 1941, in the middle of WWII (1 year before his death at the age of 71), Ferrero admits that this political situation is the culmination of everything since the French Revolution, the struggle and deathbed of the monarchic/aristocratic principle of legitimacy and how it could and should change into that of the democratic one. Even he admits that he recognized the importance of these principles late in his life and was instrumental to some extent in the long struggle of this change.
It is eye-opening when he talks about prelegitimate, quasi-legitimate and illegitimate ways of power and how they came to be from Napoleon to Mussolini and how they became ultimate models for totalitarian states. It's profound message is how the ultimate mutual fear between those holding the power and those who should be obedient to said power perpetuate fear, which will eventually lead to a deterioration of legitimacy.
Again, hard read but worth looking into for those who are interested in the philosophy of legitimacy and also for those who are interested in the history of France from 1789 and throughout the regimes of Napoleon and the later administrations until 1870 and 1914.
Written in 1941, in the middle of WWII (1 year before his death at the age of 71), Ferrero admits that this political situation is the culmination of everything since the French Revolution, the struggle and deathbed of the monarchic/aristocratic principle of legitimacy and how it could and should change into that of the democratic one. Even he admits that he recognized the importance of these principles late in his life and was instrumental to some extent in the long struggle of this change.
It is eye-opening when he talks about prelegitimate, quasi-legitimate and illegitimate ways of power and how they came to be from Napoleon to Mussolini and how they became ultimate models for totalitarian states. It's profound message is how the ultimate mutual fear between those holding the power and those who should be obedient to said power perpetuate fear, which will eventually lead to a deterioration of legitimacy.
Again, hard read but worth looking into for those who are interested in the philosophy of legitimacy and also for those who are interested in the history of France from 1789 and throughout the regimes of Napoleon and the later administrations until 1870 and 1914.
July 4, 2016
El gobierno revolucionario (totalitarismo) es resultado de la falta de ajuste a los principios de legitimidad.
Displaying 1 - 4 of 4 reviews