Én az ilyesmiken szerettem meg az olvasást: ezeken a szépirodalmi igénnyel megírt történelmi regényeken, amik olyan sűrűek, hogy megáll bennük a kanál. Waltari, Merle, Graves és Feuchtwanger, a komplett Századok és emberek sorozat, miegymás. Szóval elég határozott elképzelésem van arról, hogy mi kell a jó történelmi regényhez, és biztos vagyok benne, hogy Feuchtwanger is tudja a tutit, csak épp most önmagához képest nem sikerült tökéletesen alkalmaznia. Úgy érzem, döcög a szöveg, és az a gyanúm, azért döcög, mert a főszereplőt, Goyát nem sikerült megfelelően integrálni a sztoriba. Valahogy csak úgy belepottyan az eseményekbe, ő sem tudja, mit kezdjen magával, én sem mindig tudom, mit kezdjek vele, és azt hiszem, néha az író sem tudja, mit kezdjen vele. Persze világos, hogy a koncepció szerint ő a „művész”, aki csak alkotni akar, különben meg a politika hagyja békén, de mégis: a magam részéről nagyon kellett koncentráljak, hogy átérezzem a fájdalmait. Talán jót tett volna a könyvnek, ha Feuchtwanger azt az ósdi trükköt alkalmazza, amit a történelmi regényírók gyakorta elővesznek, jelesül főhősét gyerekként vagy ifjúként indítja el, a felemelkedés közösen megélt katarzisa pedig érzelmi kötést hoz létre az olvasó és a fiktív karakter között. (Hogy ez az érzelmi kötődés kölcsönös-e, nos, erről érdemes lenne megkérdezni egy fiktív karaktert.)
Azért egyáltalán nem rossz könyv ez, az inkvizíció ábrázolása például külön stílusremeklés: olyan visszafogottan vészjósló, hogy csak úgy borsódzik az ember háta*. A XVIII. századi spanyol miliő, a világbirodalmi státusz elrongyolódása, a korrupció, a cselszövések, az ultramontánok és liberálisok harca is szemet gyönyörködtető profizmussal van papírra kenve – jellemző módon Feuchtwanger még arra is ügyel, hogy a haladó értelmiséget ne túl pozitívan mutassa be, ezzel is kiemelve, hogy Goya nem politikai értelemben tartozik közéjük, pusztán ellenségeik azonosak. Úgyhogy ha valami ismeretlen bokorugró írta volna ezt a könyvet, szemrebbenés nélkül 4,5 csillagot ajánlanék, de mivel Feuchtwanger írta, akiről tudom, hogy tud jobbat is (Lásd: Rókák a szőlőben-t, vagy A zsidó háború-t), ezért szigorúan 4-esre értékelem. És még nem is járt rosszul – ha ugyanezt a szöveget mondjuk Faulkner neve alatt adták volna ki, lehet, 3,5 csillagot adnék rá. Ennyit a csillagozásról, mint objektív értékelő formáról.
* Vonzó gondolat, hogy a könyvet kulcsregényként kezeljük, Goya és az inkvizíció kapcsolatát pedig megfeleltessük a Kaliforniában élő, enyhén baloldali Feuchtwanger és a kommunistavadász McCarthy-bizottságok konfliktusának.