Senkiháza: Erdélyi lektűr

by Gábor Vida

1936 ​nyarán fiatal mérnök érkezik Bukarestből az erdélyi kisvárosba, hogy megnézze a legkisebb Ganz-vízturbinát, és próbára tegye szerencséjét. A papírjai rendben vannak, a lelke nincs, a turbinával is gond van. Kalagor Máté, akit Matei Călugărunak is hívnak, le akar telepedni, bár nincs könnyű dolga. Vele együtt ismerjük meg a helyet: a politikai elitet, a városka polgárságát, a csodabogarakat, a román rendőrt, a zsidó szatócsot, a német fényképészt, és a százados juharfát a főtéren. A zárt mikrokozmosz fölött átgázol a történelem: királyi diktatúra, vasgárda, kis magyar világ, háború, szovjet bevonulás. És ha mindez nem volna elég, ott van még a mérnökember számára is legnagyobb rejtély, a szerelem. A nagy sikerű Egy dadogás történetéhez hasonlóan Vida Gábor új regénye is eddig ismeretlen látószögből, ironikus lendülettel beszél el azonosságokról és különbségekről egy jellegzetes 20. századi, közép-kelet-európai históriát, amely félig magyar és félig román, de leginkább, amint azt az alcím is jelzi: egészen erdélyi.

424 pages, Hardcover

First published May 8, 2023

About the author

A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán jár egyetemre magyar–francia szakra. 1993-ban az Éber című egyetemi lap szerkesztője. 1994-ben szerez diplomát, azóta Marosvásárhelyen él. A Látó Szépirodalmi Folyóirat próza rovatának szerkesztője.

1998-ban vitaindító tanulmányt közöl a Látó folyóiratban, biztatva írótársait a romániai magyar irodalom történetének megírására, a kérdés problémás voltának átgondolására.

Hagyományos prózát ír. Példaképeinek a klasszikus szerzőket tekinti (Jókai, Mikszáth, Krúdy, Móricz, Kemény Zsigmond, Hamvas Béla, Platón, Dosztojevszkij, Jack London), több interjúban is elhatárolódik a posztmodern irodalomtól. Ars poétikáját a következő idézet tükrözi:

„Azt hiszem, kijutottam a szövegirodalomból. Mindig hagyományos prózát akartam írni, magyarán szólva: történetet szeretek mondani. Három elbeszélés van a Fakusz három magányossága c. könyvemben, mindegyiknek van eleje, közepe, vége, vannak szereplők, események, tér és idő, mindent tudó narrátor. Minden úgy van, ahogy leírtam, jótállok érte. Nem fogom megújítani a magyar prózát. Ha nagyképű akarok lenni, azt mondom általában, hogy én medvét először erdőben láttam, nem állatkertben és nem a tévében." (source: Wikipedia)

Reviews

[Kuszma · Rating 5 out of 5]

“Mindenkinek mindig igaza van, csak éppen egyszerre...”

Úgy képzelem el, mintha egy régi esküvői csoportkép lenne. Ott áll egymás mellett a pillanatba kövülve a namajdi társadalom színe-java. Lóczy Alíz tekintetes asszony, Kéky hadnagy a tiszti uniformisban, Tiegelmann Ahasvér, az örmény Yeznig Sahaghian, Moldovan Marius, a gyáros Wolf Sámuel, a csendőr Danila, Fischerné Kacsó Polixénia, a Mátisch nővérek, Ursu Arcadiu, Schwartz, a fényképész, Nicodim pópa és Kalagor Máté, aki kicsit magyar, kicsit román, de leginkább mérnök. (És persze a többiek.) Aztán a fénykép, mintha hőt kapna alulról, barnulni kezd. Felhólyagosodik, lángra kap. A tűz egymás után harapja le a résztvevőket. Ki marad meg végül? Az, akinek a papírjai mindig rendben vannak. Ha a lelke nem is.

Szeretem a Vida-szövegeket. Hogy Vida képes a szereplők szemével látni, a szájukon keresztül szólni, érezni az igazságaikat. Egyszerre lebeg fölöttük és sétál közöttük, megtalálva a keskeny ösvényt a mindentudó elbeszélő és a személyes narráció között. A mondatai pazar szerkezetek. Pontosak, kifejezőek - néha mintha eltörné őket, de ezek a törések is a jelentést gazdagítják. Félelmetesek a ritmusváltásai, elidőz egy mellékesnek ható képen, megforgatja, megformázza, aztán hirtelen pár sorban lefest egy komplett tragédiát, gyorsan, akár egy ütés. Szívesen dolgozik a kihagyásokkal, ami nincs odaírva, az néha épp olyan fontos, mint ami oda vagyon írva. Érti a nyelvet, éli a nyelvet. Számtalan pazar mondatból építi fel az egész történet érzelmi ívét, megyünk vele meredek kaptatón, lódulunk vele a lejtőn - hogy aztán a végén, a legvégén megkapjuk a számtalan pazar mondatból tán a legpazarabbat.

[abcug · Rating 5 out of 5]

Valamikor sok évvel ezelőtt egy írótáborban a jobb oldali írók között "az irodalom lelkiismeretének" számító öreg főszerkesztő hívei lelkesen kérdezgették egymást a jelenlétemben, hogy ki olvasta már Spiró akkori új regényét, a Fogság-ot. Az öreg főszerkesztő lebigyesztette a szája szélét, vállat vont, és azt dünnyögte: "Lektűr, lektűűűűr...." Ráadásul olyan hangsúllyal, hogy csak na! Akkor is mérget vettem volna rá azonnal, hogy még csak a kezében sem járt a könyv, nemhogy elolvasta volna - innen könnyű valamit megsemmisíteni. Stilszerűen: ipponnal győz a főszerk... Vida Gábor ekkor nem volt ott, de nyilván hallotta már máshol, máskor, vagy ettől a szellemi körtől, vagy egy másiktól ezt a "szép" és "párbeszédképes" lektűrözést - s jól elébe ment. Dehát persze "A" "Nagy" "Erdély-regényt" (ami mintha olyan lenne, mint az "Amerikai Nagyregény") már bejelentette, hogy nem tudja megírni - éppen abban a könyvében, amelyikben szerintem megírta. A Senkiháza eleve nem akar az lenni, csak egy lektűr. Ilyen formában tudom én megérteni ezt az ironikus alcímezést. Én nagyon szerettem az "Ahol az ő lelke" című regényét - és szerintem most pontosan ott folytatja, ahol az "Egy dadogás története" kedvéért abbahagyta. Mármint nem a történetet, annak semmi köze ahhoz, hanem a nyelv, a cselekményvezetés, az áradó mesélőkedv, az alakok tekintetében. Minden valamivel jobb most, mint abban volt. És még mindig egy másféle Erdélyt mutat, ahol a román is lehet jó arc, a magyar, a német is lehet szaralak, a legkétesebbek pedig az örmények és a zsidók - és persze a legjobbak azok, akik el sem tudják dönteni, mik is, mert valamennyire ezek is, valamennyire azok is. Éppen ettől Erdély-regény az Erdély-regény: egy nagy tarka szőttes. Azt hiszem, a kortárs irodalomban a leginkább Bodor Ádám-mentes Erdély-kép a Vidáé, a Szilágyi István-féle balladaiság is hiányzik belőle, vagy még inkább: egyik sem az ábrázolásban van meg nála, hanem ha valahol, akkor tényleg a világban. Ez egy olyan regény, amelyben az élet él és élni akar, hogy puffogtassam itt a közhelyeket. Sokféleségében lesz nagyon erdélyi, és ettől lesz nagyon jó! Az Ahol az ő lelke az első világháború körül forgott, most itt a második világháborúig vezet el a láncolat - mondanám, hogy a következőben majd mehetünk tovább, de az Egy dadogás története tulajdonképpen már elmondta a lényeget a második világháború és a forradalom közötti időszaknak legalábbis a második feléről - úgyhogy nem tudom, Vida Gábor ezután mit fog lépni, csak azt tudom, hogy máris nagyon-nagyon várom!

[juliesnow · Rating 5 out of 5]

Senkiháza

Megszületett Erdély (nagy)regénye: a nemzetiségek (román, magyar, szász, zsidó, örmény, grúz vagy cigány, vagy ki tudja) olvasztótégelye, a pragmatikus együttélés és a történelem bomlasztó hatása, egyéni sorsok, vágyak és szerelmek kavarognak ebben a zseniális szövegben.
Szegény-szegény Erdély, mar a szívbe, amikor egyik vagy másik ország magáévá tette, és változott a fő utca Regele Ferdinandról Horthy Miklós, majd Lenin úttá, a Fischer-Pescarul-Halász vendéglő pedig egy vagy kétszavassá.
Sok regényt ismerünk a háború abszurditásáról, a Senkiháza azért (is) zseniális, mert vad és hatásvadász elemek és direkt cinizmus nélkül ábrázolja az abszurditást.

(Száz év magány-hoz tudom hasonlítani a hangulatát és az élményt, és a nyomorúságos történelmünk alig különbözik a banánköztársaságok szégyenteljes kartelljétől.)

Már az elején beszippant fanyar humora:

„Mircea is azt gondolta, mint oly sokan, hogy a román nép azon dák harcosok egyenes ági leszármazottaiból formálódott, akik nem hódoltak meg Traianus császár légiói előtt, hanem elvonultak a Kárpátok szellős magaslataira, ott őrizték az ősi hagyományt, a juhokat és a tiszta vért, ennek lesz most szent küldetése felszabadítani Romániát a zsidók, a németek, a magyarok és a ravasz, haszonleső politikusok uralma alól”

A nevek (Arcadia, Aurelia, Ahashver), az áthallások (Esterházy) további fricska az olvasónak, az élvezet fokozására.

„A bácsikáját is úgy helyezték ide, mint egy másik megyébe, mert bizonyos szint fölött az ember nem bukhat bizonyos szint alá, akit Bukarestben szívesen agyonütnének, az egy magyar tartományban jó lesz még valamire.”

A történet 1936-1946 között játszódik, amikor Bukarest ilyen volt:

“Körül pedig ott énekelt, csörömpölt, lüktetett és nyögött a főváros, ki kellett csak sétálni a léckerítésen, és az egész világ jött szembe, sikátorok és paloták, villamos meg szamárkordé, suhanó csónakok a tavakon és a nádasban dagonyázó bivalyok.”

“Van azért ebben a bukaresti szívélyességben valami elmondhatatlan kellem és báj, gondolta, mikor leült egy nyikorgó székre, beleszippantott a homokon főtt kávé gőzeibe, és amíg elkészült az omlett, felütött egy újságot.”

És a szerelem:

“Ellenállhatatlanul közelít, belülről, mélyeket dobban a szíve, átváltoznak a színek, ragyogás támad a szürkeségben, a dohos téli ruhák nehéz szaga remegni kezd, szikráznak valahol mélyen a selymek.”

És a nők:

“Endzának elvei voltak és elméletei, csak a férfiak nem hallgatták meg, nem volt akkor ez még szokásban. A világ igaztalan volta súlyosabb, ha egy nő meséli, és mindig arról szól, hogy a férfi kellene megjavítsa, bár igazi férfiak már nincsenek. A nő a bűn, a férfi a romlás. A világ igazságtalan voltán változtatni kell, mondta Endza, divatos filozófusokról beszélt, akikről Máté nem hallott, de bólogatott és szerelt, a munkások meg-megálltak, igen, több fizetés kell. Ritkán láttak közelről ilyen szép nőt, nekitámaszkodik az autónak, és magyaráz a mérnök úrnak, azután kér egy büdös cigarettát, felmászik a csarnok végében álló repülőroncsba, húzogatja a botkormányt, az egyik csűrőlap még mozog is. A vége az lett, hogy kimondta: autó kell, meg sofőr, tengerpartot akarok! Yeznig úr azt mondta, hogy inkább soha ne jöjjenek vissza, tartsák meg az autót is, de azt Máté visszavitte. A szerelem elmúlt, Endza továbbállt, gyönyörű volt a Fekete-tenger, Balcsiknál már olyan, mint a Földközi. Az igazi szerelem keveset tart, legyen elég az, hogy igazi…”

És végül a magyarok:

“nektek az a bajotok, áradt ki Máté, hogy ha valaki nem pontosan úgy mondja, amit hallani akartok; ha valaki nem azt érzi, gondolja, nem úgy fogalmaz; ha valaki nem pontosan veletek ért egyet; ha valaki nem úgy raccsol, dadog, selypít, mint ti, akkor az már nem is magyar. És a magyar ettől egyre kisebb, a ti magyarságotok fogyatkozik minden egyes nap ettől, mindenkivel, aki nem úgy, nem azt, nem akkor… “


Kivonat innen
Senkiháza. Erdélyi lektűr – részlet
Vida Gábor

[Barlai Gábor · Rating 4 out of 5]

Többet vártam, mégis elégedett vagyok. Kettős identitásról ír Vida az újkori történelem fordulatos időszakában.
"ő itt jól érzi magát, aztán megunja, és haza fog menni, mert ott is jó, csak másképpen, de sem ezt otthon magyarul, sem pedig az otthont románul itt nem fogja tudni elmesélni"

[Citromgeci · Rating 4 out of 5]

Eléggé lehoz az életről de ennél jobb összefoglalást az erdélyi létről még nem olvastam ezt kéne tanítani töri órán

[eme · Rating 5 out of 5]

Van egy falu, amely város szeretne lenni. Van is egy hamis, ki tudja melyik uralkodó idejéből származó oklevél meg egy, csak a lakosok tudatában élő, talán valaha volt Chronica Namaidiensis vagy Namaidorum, amely esetleg még előkerülhet bizonyítékként. Namajd. Bár kicsi az esélye, hiszen olyan vidék ez, ahol a hivatalos dokumentumok valahogy mindig megsemmisülnek, elvesznek. Cserében születnek nem hivatalos jegyzetek, írások, folyik a kutatómunka, működik az örmény posta. Szinte mindenki létrehozza a maga történetírását. Megannyi nézőpont. Közben meg csak annyi biztos, hogy semmi sem biztos. A történelmi, de magánéleti események is számos változatban élnek. Nincs egyértelmű identitása a helynek sem, amely mindenkié és ezért senkié. Olyan világ része, amelyben folyton változnak a nevek, a nyelvek, semmi és senki nem az, aminek és akinek látszik és természetesen mindenki gyanús.
Ebbe a se hal se hús falu-városba érkezik meg egy se hal se hús románföldi magyar értelmiségi, az oklevél nélküli bukaresti mérnök Kalagor Máté/Matei Calagaru, aki lassan egy politikai, vallási, nemzetiségi szempontból rendkívül változatos, számos konfliktus lehetőségét magában hordozó, de a maga fura módján mégis működő közösséget ismerhet meg. Egy közösséget, amelyben egy elmúlt rend és életforma néhány elemében létezik már csak, amelyben átláthatatlan szokások meg követhetetlen kapcsolatok mentén bonyolódik az élet két világháború között vagy épp alatt. Bálok, vadászatok, udvarlások és lánykérések közben nagy várakozások (a hír, hogy jönnek), a várttól és megálmodottól merőben eltérő bevonulások és kivonulások követik egymást. Vannak nagy álmok és tervek, kitartások meg téblábolások és tengések-lengések. És bürokrácia, szónoklatok, választások, nem létező vagy hamis papírok, kémkedés, menekülés, bujtatás, árulás, orgyilkosok, detektívek, királyi repülő, titkos üzenet és minden, amit akartok.
Mindez egy parádésan humoros-szatirikus narratívában, amely bodoros-kafkai abszurdba hajlik.
Igen így is lehet írni Erdélyről, román és magyar világról. Fel lehet ismerni a szétszórt igazság darabkáit, összeszedni a maradékokat. El lehet mesélni ezt-azt, hogy aztán kiderüljön: a katonai rendszer vagy épp a teljhatalomra való törekvés mindig mindenütt ugyanaz, a széthúzás mindenhol ugyanolyan, mindenki mást szeret, és nem azt, akivel együtt kell éljen, de ez nem akadályoz meg senkit abban, hogy, ha szükség van rá, elővegye és leporolja emberségét, és a másik segítségére siessen. Lehet egymás mellett, egymással éni. Lövés nélkül együtt vadászni, erdőt járni. Az igazság pedig… Nos, az igazság az, hogy mindenkinek mindig igaza van, ráadásul egyszerre. Hogy ez a gond forrása, az nem kétséges. Valahogy mégis közösség ez, minden káosz és abszurdum ellenére. Ki érti ezt?

Nagyon szeretem Vida szemléletét, legyen szó történelemről, társadalomról, erdélyi partikularitásokról, a történetírás lehetőségeiről és határairól, a tények és a (kollektív) tudat viszonyáról ésatöbbi. Az, hogy ez a szemlélet egy ennyire olvasmányos, minden komoly tartalma ellenére ennyire szórakoztató "lektűrben" csapódott le, az csak hab a tortán.
És a szereplők… Ezek a szinte karikatúraszerű, de valahogy mégis szerethető, esendő figurák. Emberek. Mindannyian. Külön tanulmányt lehetne írni csak róluk.
Kötelező olvasmánnyá tenném. Nem feltételnül iskolásoknak.

[Judit · Rating 1 out of 5]

Olvastam valahol egy kritikát, ami G. G. Márquez Száz év magányához hasonlítja ezt a könyvet. Találó hasonlat, kivéve, hogy ebben nincs mágikus realizmus, és pedofília.
Illetve a Senkiháza csak a leíró szövegeket tartalmazza, párbeszédeket nem. Ami párbeszéd-szerű részek vannak azok is inkább leírják azt ami elhangzott, mintsem szó szerint visszaadják a szövegben. Ezért az egész egy nagy, tömény szöveghullám. És éppen ezért sajnos egy idő után rendkívül unalmassá vált.
Maga a tartalom is valahogy rideg, és távolságtartó. A párbeszédek hiánya még rendben lenne, elvégre egy leíró, ismereterjesztő szövegben sincsenek párbeszédek. De itt valahogy elvett a könyv regény-jellegéből, és hűvössé és élvezhetetlenné tette az egészet.
Valamint nem csak a párbeszédek hiányoztak, hanem a szereplők érzelmei és belső világának leírásai is. Száraz, rideg tények sorából áll az egész. A finom iróniát, és a történelmi kommentárokat értékeltem. Viszont ezek nem voltak sem elég hangsúlyosak, sem elég gyakoriak ahhoz, hogy kárpótoljanak a szöveg összességében rideg hangulatáért.

Vida önéletrajzát, az Egy dadogás történetét nagyon szerettem. Annak ellenére, hogy abban is van pár problémás megjegyzés (pl. a globális felmelegedés megkérdőjelezése), de az sokkal olvashatóbb volt, és vitt magával a szöveg. A Senkiháza egy idő után nem érdekelt többé. Nem érdekelt, és nem izgatott, hogy mi fog történni ezekkel az emberekkel, mert a szöveg valahogy azt sejtette, hogy ez úgyis mindegy, mert a történelem előbb-utóbb mindenkit elsodor. Ami egy lehetséges álláspont, de olvasmánynak elég rossz élmény. És nem tudom, hogy a „lektűr” alcímmel kiadott könyv ezzel nem inkább bosszút áll az olvasón, amiért valami könnyedre, és szórakoztatóra vágyott, amikor kezébe vette a könyvet. Mindig is bizarrnak tartottam, amikor egy szerző a szöveg nehézségével, és olvashatatlanságával bünteti az olvasót. Mer milyen személyes frusztráció rejlik mögötte? És miért ellenség az olvasó egy írónak? És különben is miért? Nem elég nehéz az élet amúgy is?

[Péntek Attila · Rating 5 out of 5]

Egészen meglepő volt ezt a könyvet olvasni. A senkiháza, a valakié lett, van, létezik, a miénk. Lehet akárhány év a történet és a valóság között, egy erdélyinek, az emlékbetörések elkerülhetetlenek az olvasás során. Megdöbbentő ez az etnikai olvasztó tégely, ahol mindenki mindenkit, egyszerre soha nem tud szeretni. Valakit mindig utálunk, a különböző izmusok, a mainstream propaganda majd megmondja kit, de van az a helyzet is amikor az örök ellenségek is egymásnak nyújtanak poharat. Van valami Madáchi ebben az Endzában is, aki a bűn, az elfajzottság, exotikumával, állandóan megkisérti, a nem csak etnikai, de etikai belső harcot vívó Kalagort. Áthatja az egész könyvet annak a megmagyarázhatatlansága, hogy hogyan fordulunk teljesen ésszerűtlen és megmagyarázhatatlan módon barátaink, szomszédaink, ismerőseink ellen, teljesen felettünk álló mozgalmak hatására. Ajánlom, mindenkinek, ez nem Erdély Aranykora, ez erdély sorsa.

[Dancs Daniel · Rating 3 out of 5]

Overrated és agyon hype-olt.