Hatlabu

by Bächer Iván

"Kutyás lettem. Hatlábú. Nem akartam az lenni. Eszem ágában se volt. Meggyőződéses kutyátlan voltam harminchat éven át. Szilárd elvi alapon nem volt kutyám. Szeretem a függetlenséget, még akkor is, ha nemigen volt részem benne soha. Ebbe bele is nyugodtam rég. De hogy még egy kutyától is függjek, ez soknak tűnt fel előttem. Harminchat évig el nem tudtam volna képzelni, hogy egy póráz végére kötve naponta háromszor lemasírozzak egy térre, ahol nincsen semmi sem, és ami van, hát arról jobb nem beszélni. Tudtam, hogy aki kutyát tart, az kutyás lesz. Elkutyásodik. Kutyásokkal ismerkedik, kutyákról beszél, sőt kutyákkal beszél, kutyával fekszik, és kutyával kel, kutyával álmodik: elkutyul. A kutya büdös, továbbá zajos és harap. Ennyit tudtam a kutyáról, és ez nekem elég volt. Kutya-tudásomat sétáltattam nap mint nap, több mint harminchat éven át. Aztán egyszer csak kutya-tudásom elkóborolt, elszökött, nem leltem sehol, hamarosan már nem is kerestem. Kutyát sétáltattam helyette. Kutyás lettem." 1957-ben születtem. Húsz éven át tanultam. Tíz éven át tanítottam. Lassan húsz éve írok. Közben szakadatlanul éltem a legkülönfélébb emberekkel, no meg állatokkal, akiknek egyetlen közös vonásuk van: mindegyikőjüket szerettem.

Unknown Binding

First published January 1, 2005

About the author

Iván Bächer (25 March 1957 – 2 December 2013) was a Hungarian writer, journalist, playwright and publicist.

Born in Budapest, Bächer wrote as a critic for the Hungarian daily newspaper Népszabadság. He also published several volumes of short stories and novellas. One of his stories was the inspiration for the television opera Bekerítve of István Láng in 1990, directed by György Molnár and became a film.

Iván Bächer died following a serious illness on 2 December 2013, aged 56, at a Budapest hospital.

Reviews

[fióka · Rating 5 out of 5]

Bajban vagyok. Nem tudok erről sem írni, mint ahogy a Hatlábúról sem tudtam. Mert érintve vagyok, nagyon. Úgyhogy nem arról írok, amiről szeretnék.
Nagyon, nagyon szeretem, ahogy Bächer kutyákról ír. Meg emberekről. De inkább kutyákról, ihletett pillanataiban. Ezt a könyvet pedig különösen szeretem, mert nem megérint, ó, nem. Ez agyoncsap. Legalábbis engem. Mert úgy ír kutyákról, emberekről, társakról, magányról és halálról, ahogy… Hogyan is? Talán úgy, ahogy kellene. Ez egy folyamat, minden egy folyamat, az egész életünk az. A kutyásodás pedig különösen az. Hiszen itt két élőlény tanulja egymást az egyikük teljes életén keresztül. És, ha minden úgy megy, ahogy mennie kell, akkor ez egy gyönyörűséges kapcsolat lesz. Szerelem. Olyan szerelem, ami nélkül az ember soha többet nem akar élni. Éppen ezért gondolom úgy, hogy ez a könyv elsősorban pontosan a nemkutyásoknak íródott. Mert a nemkutyás nem tudja, a nemkutyásnak el kell mondani, hogy miként lesz az emberből kutyás, hogy aztán soha ne maradjon többet magára. Még azután sem, hogy átmeneti, esetleg végleges üresedés támad kutyás-mivoltában. Mert a kutya vissza fog jönni hozzád. Azt hiszem, ez volt kutyás létem egyik legszebb és legmegdöbbentőbb része. Ám ez azok közé tartozik, amikről nem tudok beszélni.
Vissza a könyvhöz. Nem tartom túl szerencsés megoldásnak a macskás rész betoldását, ám legyen. Mint ahogy mindkét könyvből kihagytam volna a pitbullos (vagy staffordshire terrieres) és a Gyarmati Fannis részt. Az előbbi szörnyű és megtörténik, de semmi köze a Bächer és kutyája-történethez, míg a Fannié, bármilyen kedves is legyen, szintén kilóg a sorból. Ha ezeket elfelejtjük, a könyv szinte tökéletes. A fotók? Semmi különös, úgy általában jól ellettem volna nélkülük is.
Fontos könyv. Nem mondhatom, hogy kutyásoknak kötelező, mint már fennebb jeleztem, inkább nemkutyásoknak az. Kutyások csak akkor olvassák, ha mazochisták (lásd sírógörcs 1. és sírógörcs sok.), ha szeretik a kutyákat (vannak, akik nem szeretik, holott kutyások), ha emlékezni akarnak, ha simogatóan szépet szeretnének olvasni és ha még sosem maradtak kutya nélkül. Gyönyörű könyv.

[Sári]

Béla???