What do you think?
Rate this book
Pokoljárás Bipoláriában
„A bipoláris depresszió nem mélabúság, nem búskomorság, nem rosszkedv, nem kedvetlenség, nem borongó szomorúság, nem is melankólia, ami idővel elmúlik, hanem kettős természetű érzelmi élet. Az ember két életet él egyetlen testben, és mind a két élete valódi – de egyik sem az igazi.”
Regényem főhőse egy mániás depressziós ember, aki belefáradt a betegségével és önmagával évtizedek óta vívott harcba, ezért öngyilkosságra szánja el magát. Nincs mit tagadni rajta: az elbeszélő én magam vagyok.
Ennek ellenére ez a könyv nem életrajz. A kerettörténet mindössze néhány órát ölel át: az öngyilkossági kísérletet közvetlenül megelőző időszakaszt. Egy emberi élet utolsónak hitt óráit írom le, azt az önpusztító lelki örvénylést, amely a megsemmisülés felé húz és taszít. E lélekroncsoló örvényben a meghalni kész ember képtelen arra, hogy az élete pozitív eseményeire koncentráljon, hiszen a halálspirál irtózatos ereje az emlékek közül kizárólag a negatívumokat sodorja a felszínre. Ez a magyarázata annak, hogy főhősöm az életét totális csődnek tartja. Ez a magyarázata annak is, hogy e könyv miért nem memoár: egy öngyilkosságra készülő, azaz beszűkült tudatállapotú ember a lélek sötétkamrájában nem tudja előhívni az élete boldog pillanatait.
Mivel ez regény, tartalmaz fikciós elemeket is. Erre azért volt szükség, hogy egyes valóságos szereplőket megóvjak a felismerhetőségtől. Ezzel együtt igyekeztem a lehető legpontosabban megírni egy bipoláris ember lélekrajzát. Csak remélhetem, hogy sok-sok sorstársamnak talán a segítségére lehetek vele.
Regényem főhőse egy mániás depressziós ember, aki belefáradt a betegségével és önmagával évtizedek óta vívott harcba, ezért öngyilkosságra szánja el magát. Nincs mit tagadni rajta: az elbeszélő én magam vagyok.
Ennek ellenére ez a könyv nem életrajz. A kerettörténet mindössze néhány órát ölel át: az öngyilkossági kísérletet közvetlenül megelőző időszakaszt. Egy emberi élet utolsónak hitt óráit írom le, azt az önpusztító lelki örvénylést, amely a megsemmisülés felé húz és taszít. E lélekroncsoló örvényben a meghalni kész ember képtelen arra, hogy az élete pozitív eseményeire koncentráljon, hiszen a halálspirál irtózatos ereje az emlékek közül kizárólag a negatívumokat sodorja a felszínre. Ez a magyarázata annak, hogy főhősöm az életét totális csődnek tartja. Ez a magyarázata annak is, hogy e könyv miért nem memoár: egy öngyilkosságra készülő, azaz beszűkült tudatállapotú ember a lélek sötétkamrájában nem tudja előhívni az élete boldog pillanatait.
Mivel ez regény, tartalmaz fikciós elemeket is. Erre azért volt szükség, hogy egyes valóságos szereplőket megóvjak a felismerhetőségtől. Ezzel együtt igyekeztem a lehető legpontosabban megírni egy bipoláris ember lélekrajzát. Csak remélhetem, hogy sok-sok sorstársamnak talán a segítségére lehetek vele.
- GenresHungarian Literature
200 pages, Paperback
First published January 1, 2023
3 people are currently reading
46 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 9 of 9 reviews
June 16, 2023
Elhangzik a fülszövegben, hogy ebben a könyvben vannak fikciós elemek. No most én ezt félmondatot úgy, ahogy van, ignorálom. Mert ettől regénynek kéne neveznem a kötetet, holott nem tudom annak nevezni. Sokkal inkább hiteles dokumentumnak egy bipoláris személyiség tollából, aki történetesen író - de hát ez betudható a puszta véletlennek. Innen szemlélve mindazok az eszközök, amelyeket Kácsor használ (a repetitív mondókák, a kényszeres listázások, a szétesettség, a hektikus belső monológok) elveszítik irodalmi eszköz jellegüket, hitelük garanciája nem az író technikai tudása lesz, hanem az, hogy mindez az íróval történt meg és nem mással. A regény megszűnik regény lenni, inkább lesz kudarcra ítélt küzdelem annak irodalmi megfogalmazásáért, ami irodalmilag megfogalmazhatatlan. Esettanulmány, ha úgy tetszik.
Nem lehet rá rosszat mondani, nem tudok rá rosszat mondani. Mert erős és félelmetes szöveg, amit részben a hibái tesznek azzá. Átélhetővé tesz valamit, amit a szerencsések nem éltek át. Egy bonmot-ra váltva ködös gondolataimat: attól jó, amitől nem tetszik.
Nem lehet rá rosszat mondani, nem tudok rá rosszat mondani. Mert erős és félelmetes szöveg, amit részben a hibái tesznek azzá. Átélhetővé tesz valamit, amit a szerencsések nem éltek át. Egy bonmot-ra váltva ködös gondolataimat: attól jó, amitől nem tetszik.
June 15, 2023
Nagyon könnyű olvasmány, de nagyon nehéz olvasmány.
Könnyű, mert olvastatja magát, nem akarom letenni, el akarom olvasni egyszerre. De nehéz, mert az ilyen szintű kitárulkozástól az a gyomorgörcsöm van, hogy féltem a szerzőt, mert nem tudom, jól van-e, jól lesz-e, csak remélem. Végig az járt az eszemben, hogy ez kicsit úgy hangzik, mint a terápiás írás, és azóta ezt egy vele nemrég készült interjú meg is erősítette.
Könnyű, mert olvastatja magát, nem akarom letenni, el akarom olvasni egyszerre. De nehéz, mert az ilyen szintű kitárulkozástól az a gyomorgörcsöm van, hogy féltem a szerzőt, mert nem tudom, jól van-e, jól lesz-e, csak remélem. Végig az járt az eszemben, hogy ez kicsit úgy hangzik, mint a terápiás írás, és azóta ezt egy vele nemrég készült interjú meg is erősítette.
February 23, 2024
Depresszió, mánia, Bipolária
“méz, méz, idenézz, gyerekfejben gyerekész, gyerekészben gondolat, a halálnak foglya vagy.”
Amikor az író elénk rakja a ponyvára az életet, a lelkét és a betegségét, akkor összeszorul az olvasó szíve, még akkor is, ha olyan elegánsan mutatja meg a beteg lélek bugyrait, a 27 évnyi pokoljárást, ahogy Kácsor Zsolt teszi.
“1996-ban lassan szétcsúszott a két agyféltekém, valahogy úgy, ahogyan a balettosok lába, amikor a spárgát gyakorolják, hopp, az egyik agyfélteke itt, hopp, a másik agyfélteke amott, és ami köztük volt, az a rés, az a tátongó üresség, az voltam én. Egy sehol-senki.”
“méz, méz, méregméz, kicsi fiú, merre mész, nem megyek én messzire, csak az élet végire, s ahogy fekszem, érzem, hogy a halott ember már nem akar kicsúszni belőlem alul, hanem egy darabig moccanatlan hever az arcomon, aztán lassan visszasüllyed oda, ahonnan felúszott, az alsó tudat zavaros szennyvizébe, abba a büdös csatornahálózatba, amit a tudomány tudatalattinak nevez, roppant helytelenül amúgy, mert a tudat alatt nincsen semmi, az úgynevezett tudatalatti igazából a felszín alatti réteg, a felszínen ott lebegek én, aki fehér és üres lap vagyok, s akit az áramlat erre-arra sodor, de a felszín alatt is én vagyok, pontosabban: a szennyvízben úszkáló halott ember vagyok, aki át akarja venni a hatalmat a test fölött, amibe mindketten beleszülettünk, de a születésünket csak én éltem túl, ő nem, de honnan jött ez, honnan jött ez a betegség, miért kapott el és miért vágott egy életre a földhöz? Azt mondják, ennek genetikai oka van, mármint annak, hogy az ember bipoláris depressziós, magyarán: én ezt örököltem, a felmenőim között talán minden generációban lehetett valaki, aki saját magától szenvedett, s akit csak a halál váltott meg a szenvedéseitől.”
A szenvedés valós, ép elemével fel nem fogható gyötrelem a súlyos leverését, álmatlanság, nulla önértékelés, bűntudat, fölöslegesség érzése, koncentráció képesség zavara, amikhez képest a halál tényleg megváltás. Ezért állandóan ott ólálkodik kint is, bent is, (“S máig emlékszem rá, mennyire megnyugodtam ettől. A vonásaim is mintha kisimultak volna, az arcom mosolygóssá vált, kívülről úgy tűnt, minden rendben van, pedig (már megint ez a pedig) semmi nem volt rendben, csak éppen meghoztam a döntést.”), vagyis életben maradni teljesítmény, legyőzni a halálvágyat, szedni a gyógyszereket… csoda.
“Milyen édes, milyen sós, édesanyám várandós, mézesmadzag, halálhurok, a véremmel megindulok, itt az élet, mézesmadzag, nem is vékony, nem is vastag, a nyakamra rátekerem, Halál urat megkeresem, hej”
Miközben imádja hivatását, amit a betegsége miatt néha nem tud kiszolgálni, vagy a szerkesztők utasítják el, pedig gyerekkora óta írónak készült és így is dolgozik:
“Az újságírásban engem mindig az az egy dolog érdekelt, hogy az aktuális cikkemet a lehető legjobb tudásom és lelkiállapotom szerint meg tudjam írni és határidőre le tudjam adni, ezt soha senki nem hitte el, de ez az igazság.”
És a gyógyulás legtöbbször elérhetetlen vágy csak:
“Kár, hogy nincsen olyan sebész, aki a lélek kimetszésére szakosodott, csak befeküdnék a szikéje alá és kiműtené a lelkemből a halott embert. Nem kérnék altatást, mert hallani szeretném a halálsikolyt, most véged van, halott ember, most közelít feléd a sebész szikéje és örökre eltávolít tőlem. Milyen szép szó az, hogy sebész. Az S, a B és az SZ a sebészen kívül kiadja azt a szót is, hogy sábesz.”
Ritkán vált ki belőlem ilyen érzelmeket egy regény, mint most, amikor lélekben végig sírtam az óvodai jelenetet, a bátyjához fűződő szívfacsaró gyerekkori emlékeit, a szerelmet, Lucy Corazónt, hazája iránti aggodalmát, a kislányát, házasságát, a vallási közösséget, a kirakóst a betűket, az író esendőségét, végtelen báját (egy férfira valami más jelzőt illene használni, de többször is ez jutott eszembe), a kedvességét, ahogy másokról beszél, a nagyságát, hogy képes elfogadni ezt a szart, amit rámért a sors, azt, hogy egy percig nem gonosz, sem irigy azokra, akiknek könnyű az elme léte, aztán ahogy fogynak az oldalak, a valóságban is sírok, hát nem is tudom, hol fért belém ez a rengeteg együttérzés, még ha érzem is az okát, hogy miért jön a fájdalom, bár azt sem tudom, jobb lesz-e attól, ha kijön.
Szar a világ, tök a tromf, igen.
Talán a tudomány, a puszta tények képesek lenyugtatni magamat, mint olvasót, hogy ne “Ne pőkjél má’, Solti”…
A lakosság 1-4%-a szenved bipoláris betegségben, másik nevén mániás-depresszióban, ami egy genetikailag determinált, környezeti hatásokra manifesztálódó, az agyban zajló, nagyjából ismert kémiai folyamat (nagyon-nagyon leegyszerűsítve: szerotonin-hiány) hatására alakul ki, amelyben a súlyosan depresszív időszakok váltakoznak kórosan feldobott (mániás) érzésekkel, ami akár hónapokig tart.
A szöveg irodalmi értékén, az olvasás élményének túl a regény fontos szerepet kap a többi beteg ember és családja segítésében is, mert minden érintett, akivel sorsközösséget vállalnak, sokkal könnyebben cipeli megosztott terhét.
Csak az igazán nagy emberek képesek nevén nevezni a betegségüket, lásd Karinthy, Kosztolányi vagy ahogy az író a regényében emlegeti: E.P. is, akiket nem a babonás kinemondd hozzáállás, hanem az értelmiségi lét által definiált betegség és halál-felfogás vezetett.
“méz, méz, idenézz, gyerekfejben gyerekész, gyerekészben gondolat, a halálnak foglya vagy.”
Amikor az író elénk rakja a ponyvára az életet, a lelkét és a betegségét, akkor összeszorul az olvasó szíve, még akkor is, ha olyan elegánsan mutatja meg a beteg lélek bugyrait, a 27 évnyi pokoljárást, ahogy Kácsor Zsolt teszi.
“1996-ban lassan szétcsúszott a két agyféltekém, valahogy úgy, ahogyan a balettosok lába, amikor a spárgát gyakorolják, hopp, az egyik agyfélteke itt, hopp, a másik agyfélteke amott, és ami köztük volt, az a rés, az a tátongó üresség, az voltam én. Egy sehol-senki.”
“méz, méz, méregméz, kicsi fiú, merre mész, nem megyek én messzire, csak az élet végire, s ahogy fekszem, érzem, hogy a halott ember már nem akar kicsúszni belőlem alul, hanem egy darabig moccanatlan hever az arcomon, aztán lassan visszasüllyed oda, ahonnan felúszott, az alsó tudat zavaros szennyvizébe, abba a büdös csatornahálózatba, amit a tudomány tudatalattinak nevez, roppant helytelenül amúgy, mert a tudat alatt nincsen semmi, az úgynevezett tudatalatti igazából a felszín alatti réteg, a felszínen ott lebegek én, aki fehér és üres lap vagyok, s akit az áramlat erre-arra sodor, de a felszín alatt is én vagyok, pontosabban: a szennyvízben úszkáló halott ember vagyok, aki át akarja venni a hatalmat a test fölött, amibe mindketten beleszülettünk, de a születésünket csak én éltem túl, ő nem, de honnan jött ez, honnan jött ez a betegség, miért kapott el és miért vágott egy életre a földhöz? Azt mondják, ennek genetikai oka van, mármint annak, hogy az ember bipoláris depressziós, magyarán: én ezt örököltem, a felmenőim között talán minden generációban lehetett valaki, aki saját magától szenvedett, s akit csak a halál váltott meg a szenvedéseitől.”
A szenvedés valós, ép elemével fel nem fogható gyötrelem a súlyos leverését, álmatlanság, nulla önértékelés, bűntudat, fölöslegesség érzése, koncentráció képesség zavara, amikhez képest a halál tényleg megváltás. Ezért állandóan ott ólálkodik kint is, bent is, (“S máig emlékszem rá, mennyire megnyugodtam ettől. A vonásaim is mintha kisimultak volna, az arcom mosolygóssá vált, kívülről úgy tűnt, minden rendben van, pedig (már megint ez a pedig) semmi nem volt rendben, csak éppen meghoztam a döntést.”), vagyis életben maradni teljesítmény, legyőzni a halálvágyat, szedni a gyógyszereket… csoda.
“Milyen édes, milyen sós, édesanyám várandós, mézesmadzag, halálhurok, a véremmel megindulok, itt az élet, mézesmadzag, nem is vékony, nem is vastag, a nyakamra rátekerem, Halál urat megkeresem, hej”
Miközben imádja hivatását, amit a betegsége miatt néha nem tud kiszolgálni, vagy a szerkesztők utasítják el, pedig gyerekkora óta írónak készült és így is dolgozik:
“Az újságírásban engem mindig az az egy dolog érdekelt, hogy az aktuális cikkemet a lehető legjobb tudásom és lelkiállapotom szerint meg tudjam írni és határidőre le tudjam adni, ezt soha senki nem hitte el, de ez az igazság.”
És a gyógyulás legtöbbször elérhetetlen vágy csak:
“Kár, hogy nincsen olyan sebész, aki a lélek kimetszésére szakosodott, csak befeküdnék a szikéje alá és kiműtené a lelkemből a halott embert. Nem kérnék altatást, mert hallani szeretném a halálsikolyt, most véged van, halott ember, most közelít feléd a sebész szikéje és örökre eltávolít tőlem. Milyen szép szó az, hogy sebész. Az S, a B és az SZ a sebészen kívül kiadja azt a szót is, hogy sábesz.”
Ritkán vált ki belőlem ilyen érzelmeket egy regény, mint most, amikor lélekben végig sírtam az óvodai jelenetet, a bátyjához fűződő szívfacsaró gyerekkori emlékeit, a szerelmet, Lucy Corazónt, hazája iránti aggodalmát, a kislányát, házasságát, a vallási közösséget, a kirakóst a betűket, az író esendőségét, végtelen báját (egy férfira valami más jelzőt illene használni, de többször is ez jutott eszembe), a kedvességét, ahogy másokról beszél, a nagyságát, hogy képes elfogadni ezt a szart, amit rámért a sors, azt, hogy egy percig nem gonosz, sem irigy azokra, akiknek könnyű az elme léte, aztán ahogy fogynak az oldalak, a valóságban is sírok, hát nem is tudom, hol fért belém ez a rengeteg együttérzés, még ha érzem is az okát, hogy miért jön a fájdalom, bár azt sem tudom, jobb lesz-e attól, ha kijön.
Szar a világ, tök a tromf, igen.
Talán a tudomány, a puszta tények képesek lenyugtatni magamat, mint olvasót, hogy ne “Ne pőkjél má’, Solti”…
A lakosság 1-4%-a szenved bipoláris betegségben, másik nevén mániás-depresszióban, ami egy genetikailag determinált, környezeti hatásokra manifesztálódó, az agyban zajló, nagyjából ismert kémiai folyamat (nagyon-nagyon leegyszerűsítve: szerotonin-hiány) hatására alakul ki, amelyben a súlyosan depresszív időszakok váltakoznak kórosan feldobott (mániás) érzésekkel, ami akár hónapokig tart.
A szöveg irodalmi értékén, az olvasás élményének túl a regény fontos szerepet kap a többi beteg ember és családja segítésében is, mert minden érintett, akivel sorsközösséget vállalnak, sokkal könnyebben cipeli megosztott terhét.
Csak az igazán nagy emberek képesek nevén nevezni a betegségüket, lásd Karinthy, Kosztolányi vagy ahogy az író a regényében emlegeti: E.P. is, akiket nem a babonás kinemondd hozzáállás, hanem az értelmiségi lét által definiált betegség és halál-felfogás vezetett.
June 9, 2024
Nagyon nehéz erről a könyvről írni. Többször nekilátok, majd kitörlök mindent, kezdem elölről, sehogy sem jó. Néha úgy érzem, összeáll a mondanivalóm, aztán amint írni kezdem, szétesik. Próbálom regényként, műalkotásként olvasni, értelmezni, bizonyos szinten menne is, de egyszerűen túl személyes, túl őszinte, túl húsbavágóan fájdalmas ahhoz, hogy szerkezettel, narratív technikákkal és egyéb hideg-ridegségekkel foglalkozzam. Pedig kell, mert pontosan az (is) jó ebben a könyvben, hogy a forma remekül tükrözi a tartalmat. Az ismétlések, visszatérések hullámzása, lüktetése a betegség ciklikus jellegét hangsúlyozza, közben meg mégis valamiféle linearitást is hordozó narratíva ez, amelynek van egy íve, van eleje, közepe és lezárása, amely során eljutunk bizonyos felismerésekig, számos visszatérő motívum és szimbólum összeköti a részleteket, megvilágít pár fehér foltot, és bizony a katarzis sem marad el. Okosan felépített egységes egész.
A szétcsúszott agyféltekék közti zéró-semmi átlényegül. Az üresség a szemünk láttára rendeződik formává, töltődik fel tartalommal. Mekkora erőfeszítés szükséges ehhez. Mekkora teher és mekkora kiszolgáltatottság az írás kényszere. A próza póráza. És mekkora megváltás. Kétségtelen, terápiás jellegű ez az írás. A kiírás, kimondás az én ideiglenes felszínre bukkanása, levegővétel, még akkor is, ha nem tudhatom, vajon a halott ember mennyiben társszerző, és mennyi a fikció az egészben. De egyáltalán kell-e ez engem, olvasót érdekeljen. Nem igazán. Nem akarom, hogy érdekeljen. A lényeg az írás maga mint cselekvés és annak eredménye. Betűk és számok a fehér lapon, amit be kell írni, mert csak ennek és csakis ennek van értelme, és ami végül arcot ad a mögötte levő ürességnek.
Anamnézis, diagnózis, kórkép – tűpontosan részletezve, sőt idézve. A betegség okai után való kutatás, életesemények, felvillanó epizódok, hétköznapok, Bipolária romboló hatása, kínjai és örvényei olyan szemléletesen, átélhetően elmesélve, hogy az már az olvasónak is fáj. De még erre is vigyáz a narrátor, hogy ne fájjon túlságosan. Hogy játsszunk is, számokkal, betűkkel, a nyelvvel. Oldjunk a fájdalmas kényszerességeken, alakítsuk játékká őket, legalább itt, a regényben, közben meg keressük, komoly játékként mindenek értelmét. Aztán ott van az a fekete, gyakran szarkasztikus humor. Kapaszkodók az üresség sima felületén. Ahogy kapaszkodók a mantraként ismételt passzusok – az elején még érthetetlen, később dolgokat helyretevő mondóka (amely folyton Kányádit idézte fel bennem “Áprilisnak bolondja/fölmászott a toronyba/megkérdezte hány óra/Fél tizenkettő/Fölmászott a toronyba”, „“Ördögborda ördögborda/mézes lett a mackó orra”, “Mézes lett a mackó orra/rá is szálltak a legyek”, “C'est la vérité monsieur”/“Die letzte Lösung mein Herr”/“Fél tizenkettő/bolond mind a kettő”), valamint azon szerzők felsorolása, akik szeretik és akiket szeret a narrátor. Erőt kellene meríteni ebből a szeretetcsomagból. De használhat-e az elszántság, az akarat, a tudatos erre irányultság, mikor kontrollálaltlanul áraszt el a sötét üresség?
Nehéz kiadni a kettős ént idegeneknek, ennyire pőrén, ennyire védtelenül. De nem könnyű a befogadás sem. Végignézni az élve boncolást. Az én megragadhatatlanságát, az ebből fakadó űrt, a kapcsolatok hiányát vagy diszfunkcionalitását, a marcangoló önvádat, a selejt-érzést, a felmentés és megváltás keresését vagy épp az akarás nem akarását.
És aztán jön Átám. Félreértés ne essék, nincs vége semminek, nincs gyógyulás. Minden ismétlődik ugyanúgy, mint eddig. De valami a helyére kerül. És ez is valami. Több a semminél.
Mondjam, hogy szerettem ezt a könyvet? Nem hangzik jól. Inkább azt mondom, legközelebb került hozzám az összes tavalyi közül. Talán nem tartom a legjobb regénynek. De a legmeghatározóbb olvasmányélménynek igen. Határozottan.
A szétcsúszott agyféltekék közti zéró-semmi átlényegül. Az üresség a szemünk láttára rendeződik formává, töltődik fel tartalommal. Mekkora erőfeszítés szükséges ehhez. Mekkora teher és mekkora kiszolgáltatottság az írás kényszere. A próza póráza. És mekkora megváltás. Kétségtelen, terápiás jellegű ez az írás. A kiírás, kimondás az én ideiglenes felszínre bukkanása, levegővétel, még akkor is, ha nem tudhatom, vajon a halott ember mennyiben társszerző, és mennyi a fikció az egészben. De egyáltalán kell-e ez engem, olvasót érdekeljen. Nem igazán. Nem akarom, hogy érdekeljen. A lényeg az írás maga mint cselekvés és annak eredménye. Betűk és számok a fehér lapon, amit be kell írni, mert csak ennek és csakis ennek van értelme, és ami végül arcot ad a mögötte levő ürességnek.
Anamnézis, diagnózis, kórkép – tűpontosan részletezve, sőt idézve. A betegség okai után való kutatás, életesemények, felvillanó epizódok, hétköznapok, Bipolária romboló hatása, kínjai és örvényei olyan szemléletesen, átélhetően elmesélve, hogy az már az olvasónak is fáj. De még erre is vigyáz a narrátor, hogy ne fájjon túlságosan. Hogy játsszunk is, számokkal, betűkkel, a nyelvvel. Oldjunk a fájdalmas kényszerességeken, alakítsuk játékká őket, legalább itt, a regényben, közben meg keressük, komoly játékként mindenek értelmét. Aztán ott van az a fekete, gyakran szarkasztikus humor. Kapaszkodók az üresség sima felületén. Ahogy kapaszkodók a mantraként ismételt passzusok – az elején még érthetetlen, később dolgokat helyretevő mondóka (amely folyton Kányádit idézte fel bennem “Áprilisnak bolondja/fölmászott a toronyba/megkérdezte hány óra/Fél tizenkettő/Fölmászott a toronyba”, „“Ördögborda ördögborda/mézes lett a mackó orra”, “Mézes lett a mackó orra/rá is szálltak a legyek”, “C'est la vérité monsieur”/“Die letzte Lösung mein Herr”/“Fél tizenkettő/bolond mind a kettő”), valamint azon szerzők felsorolása, akik szeretik és akiket szeret a narrátor. Erőt kellene meríteni ebből a szeretetcsomagból. De használhat-e az elszántság, az akarat, a tudatos erre irányultság, mikor kontrollálaltlanul áraszt el a sötét üresség?
Nehéz kiadni a kettős ént idegeneknek, ennyire pőrén, ennyire védtelenül. De nem könnyű a befogadás sem. Végignézni az élve boncolást. Az én megragadhatatlanságát, az ebből fakadó űrt, a kapcsolatok hiányát vagy diszfunkcionalitását, a marcangoló önvádat, a selejt-érzést, a felmentés és megváltás keresését vagy épp az akarás nem akarását.
És aztán jön Átám. Félreértés ne essék, nincs vége semminek, nincs gyógyulás. Minden ismétlődik ugyanúgy, mint eddig. De valami a helyére kerül. És ez is valami. Több a semminél.
Mondjam, hogy szerettem ezt a könyvet? Nem hangzik jól. Inkább azt mondom, legközelebb került hozzám az összes tavalyi közül. Talán nem tartom a legjobb regénynek. De a legmeghatározóbb olvasmányélménynek igen. Határozottan.
August 15, 2023
Pető Péter és Gerlóczy Márton ismerőseim, mindketten elismerően nyilatkoztak erről a könyvről. Ilyenkor fennáll a veszélye, hogy túl nagy elvárásokkal kezdek bele az olvasásba.
Akárhogy is, a kötet nem okozott csalódást. Épp a legjobbkor talált rám, mikor pont azt fontolgattam, hogy elhagyom a gyógyszereimet. Zsolt történetéből kiderül, ez nem lenne jó ötlet.
Olvasás közben sokszor eszembe jutott az a dal: „Fönn van az életem egy fa tetején, senkinek le nem hozom”… – hát ő lehozta nekünk egy részletét és ezért hálás vagyok neki és a kiadónak is.
Élvezetes játék volt a címek mássalhangzóiból kitalálni, melyik szóra utal és aztán örülni, mikor eltaláltam. Igaza van Zsoltnak: a betűkben és a számokban benne van minden. Mikor én mániás szakaszban vagyok, akkor pluszban még a színeknek is komoly jelentőséget tulajdonítok. Olyankor minden „üzenet”, semmi sem véletlen. (Borzasztóan fárasztó úgy a külvilág ingerei között élni, hogy az égvilágon minden "jel", minden mindennel összekombinálható).
Az öngyilkossághoz való komoly, elszánt és őszinte készülődés pedig teljesen olyan, ahogyan ő leírja. Ez szinte visszaadhatatlan, mert az ember olyankor más tudatállapotban van, de neki sikerült pontosan megfogalmaznia.
Spoiler nélkül muszáj elmondanom, nekem a lencse szimbólum és az áfonyás rész jelentett a legtöbbet – aki elolvassa, tudni fogja, mire gondolok.
Jó érzés, hogy nem vagyok egyedül a furcsaságommal, mélyen megértettem az író periódusait. Olyan ez, mintha folyamatosan egy medencében úsznád a hosszokat, csak nem vízszintesen, hanem függőlegesen. Alulról mindig el tudsz rugaszkodni, de felülről nagyon nehéz visszajönni középre és olyankor csinálod a legtöbb hülyeséget. Közben pedig éveket öregedsz, mert "fent" az agyad szuperszónikus üzemmódba kapcsol. Egy nap alatt annyi gondolat cikázik át a fejeden, mint másnak egy élet során.
Milyen sokszor ismétlődik a könyvben a kések, fegyverek és alapvetően a gondolatok által is, hogy ő csak magának tudna ártani, senki másnak. Ez az, amit a laikusok nem értenek. Azt hiszik, közveszélyesek vagyunk, pedig nem: ha olyan pillanatunk lenne, azonnal magunkban tennék kárt, de senki mást nem jutna eszünkbe bántani.
Végre valaki érthetően leírta ezt.
Végezetül hadd mondjam el, hogy érzésem szerint egyre kevesebben értenek az irodalomban a lezáráshoz. Ez nagy baj, mert egy könyvnek kell, hogy normális vége legyen.
Zsolt mesterien zárja a könyvet, ezért adtam öt csillagot.
Akárhogy is, a kötet nem okozott csalódást. Épp a legjobbkor talált rám, mikor pont azt fontolgattam, hogy elhagyom a gyógyszereimet. Zsolt történetéből kiderül, ez nem lenne jó ötlet.
Olvasás közben sokszor eszembe jutott az a dal: „Fönn van az életem egy fa tetején, senkinek le nem hozom”… – hát ő lehozta nekünk egy részletét és ezért hálás vagyok neki és a kiadónak is.
Élvezetes játék volt a címek mássalhangzóiból kitalálni, melyik szóra utal és aztán örülni, mikor eltaláltam. Igaza van Zsoltnak: a betűkben és a számokban benne van minden. Mikor én mániás szakaszban vagyok, akkor pluszban még a színeknek is komoly jelentőséget tulajdonítok. Olyankor minden „üzenet”, semmi sem véletlen. (Borzasztóan fárasztó úgy a külvilág ingerei között élni, hogy az égvilágon minden "jel", minden mindennel összekombinálható).
Az öngyilkossághoz való komoly, elszánt és őszinte készülődés pedig teljesen olyan, ahogyan ő leírja. Ez szinte visszaadhatatlan, mert az ember olyankor más tudatállapotban van, de neki sikerült pontosan megfogalmaznia.
Spoiler nélkül muszáj elmondanom, nekem a lencse szimbólum és az áfonyás rész jelentett a legtöbbet – aki elolvassa, tudni fogja, mire gondolok.
Jó érzés, hogy nem vagyok egyedül a furcsaságommal, mélyen megértettem az író periódusait. Olyan ez, mintha folyamatosan egy medencében úsznád a hosszokat, csak nem vízszintesen, hanem függőlegesen. Alulról mindig el tudsz rugaszkodni, de felülről nagyon nehéz visszajönni középre és olyankor csinálod a legtöbb hülyeséget. Közben pedig éveket öregedsz, mert "fent" az agyad szuperszónikus üzemmódba kapcsol. Egy nap alatt annyi gondolat cikázik át a fejeden, mint másnak egy élet során.
Milyen sokszor ismétlődik a könyvben a kések, fegyverek és alapvetően a gondolatok által is, hogy ő csak magának tudna ártani, senki másnak. Ez az, amit a laikusok nem értenek. Azt hiszik, közveszélyesek vagyunk, pedig nem: ha olyan pillanatunk lenne, azonnal magunkban tennék kárt, de senki mást nem jutna eszünkbe bántani.
Végre valaki érthetően leírta ezt.
Végezetül hadd mondjam el, hogy érzésem szerint egyre kevesebben értenek az irodalomban a lezáráshoz. Ez nagy baj, mert egy könyvnek kell, hogy normális vége legyen.
Zsolt mesterien zárja a könyvet, ezért adtam öt csillagot.
June 18, 2023
Az az igazság, hogy írtam erről a kötetről egy recenziót a Narancsba, nem keverném ide. Nekem ebben a kötetben még mindig az tetszik a legjobban, hogy most értettem meg -- pedig az évtizedek alatt adódott alkalmam érintettel találkozni, többször is, megesett, hogy erőteljes csattanással --, Bipolária ténylegesen hely, színes alakzat a térképen, és aki ott lakik, annak más színű az útlevele. Sem érteni, sem nem érteni nem megoldás. Körülbelül megszokhatatlan az önreflexió, a folytonos és nagyon pontos elemzése helyzetnek, akciónak, reakciónak, reakcióra adott reakciónak. Minden bipoláris úgy beszél az érintettségéről, hogy arról a szókimondó, hirtelen természetű józan ész (biztos Kos) azonnal elkezdi feltenni a kérdéseit ("De hát ha ennyire... akkor miért nem...?). Kérdezni persze nem jó semmire, csúszunk is vissza az első kockára a Kígyók és Létrák társasjátékban, pedig még abban sem lehetünk biztosak, hogy a bipol leült velünk játszani. Végtelenül furcsa állapot, nagyon, nagyon furcsa könyv. Intenzív _olvasmányélmény_ -- abszolút nyitott szemmel tettem összetett szóvá, nem az olvasmányról beszélek, hanem azokról az órákról, amikor ketten maradunk a szöveggel. Intenzív, mint az agyonfűszerezett vegán taco, minden falat pumpálja a mohóságot (úgynevezett letehetetlen könyv), és egyre gyorsabban, egyre koncentráltabban zabálunk, de közben el nem hallgat az a kis hang ott belül, ne vágjuk már át magunkat, ez katasztrófaturizmus, annyira is etikus. Gloating, ahogy helyeken mondják. Intelligens káröröm. Ami, hát, fáj az olvasónak, mert az olvasó majd megőrül, hogy segíthessen ennek a szimpátikus kalapos fiatalembernek. (Amúgy tényleg.)
Senki nem jut eszembe, akinek ne ajánlanám, olvassa el.
Senki nem jut eszembe, akinek ne ajánlanám, olvassa el.
June 16, 2024
4.5🌟
“Nahát, talán kifelé jövök a spirálból? Talán elindultam fölfelé abból a tudati szennyvizsatornából, ahol élek?”
Egyszerre megrázó és fantasztikus erről a betegségről olvasni. Főleg hogy teljesen közvetlenül, szűrők nélkül ír a traumákról, a fent és lent közti mély szakadék tapasztalásáról, és a gyógyszerek elvonási tüneteiről is.
A Fabrikban akadtam rá erre a könyvre, és először a fejezet címek ragadták meg a figyelmem, majd azon kaptam magam, hogy olvasom, és visz magával, nem igazán tudtam letenni, amikor kézbe vettem. Mostanában ritkán tapasztaltam ilyet egy könyvnél, örülök újra ennek az érzésnek.
“Nahát, talán kifelé jövök a spirálból? Talán elindultam fölfelé abból a tudati szennyvizsatornából, ahol élek?”
Egyszerre megrázó és fantasztikus erről a betegségről olvasni. Főleg hogy teljesen közvetlenül, szűrők nélkül ír a traumákról, a fent és lent közti mély szakadék tapasztalásáról, és a gyógyszerek elvonási tüneteiről is.
A Fabrikban akadtam rá erre a könyvre, és először a fejezet címek ragadták meg a figyelmem, majd azon kaptam magam, hogy olvasom, és visz magával, nem igazán tudtam letenni, amikor kézbe vettem. Mostanában ritkán tapasztaltam ilyet egy könyvnél, örülök újra ennek az érzésnek.
September 10, 2024
What an absolute roller coaster of emotions, it's a page turner but you must stop yourself time to time to process everything you have read.
[HU - Kindle]
[HU - Kindle]
Displaying 1 - 9 of 9 reviews