Ül a krimiíró a kocsmaasztalnál, és hullik a könnye, mint a záporeső. Odamegy hozzá a kollégája:
- Hát veled meg mi van?
- Ne is kérdezd...
- Jó, nem kérdezem - elindul a pult felé.
- Jól van, jól van, kérdezd meg inkább.
- Oké. Hát veled meg mi van?
- Semmi.
- Ne idegesíts.
- Bocs. Szóval egy recenzió...
- Aha. Lehúzták.
- Rosszabb. Azt írták, "aranyos".
- Huh. Durva. Vendégem vagy, mit iszol?
- Mindent. Krimiíró vagyok, nem?
Akunyin krimijei érzésem szerint nem is annyira bűntörténetek, hanem a krimik zsánerelemeivel felturbózott stílusgyakorlatok. Ezzel pedig nincs az ég adta egy világon semmi baj, főleg mert szövegileg remek produktumok, árad belőlük az orosz XIX. század franciás illata, amit kellemes mellékízekkel gazdagít, hogy közben van egy zseniális Eraszt Fandorinunk is, aki ebben a pszeudotolsztoji közegben üldözi a bűnt.
Az se gond, hogy ebben a kötetben Eraszt még nem annyira zseni - inkább a hebehurgya kifejezés illene rá. Végtére is minden detektív volt pelyhes kiskacsa, még a nagy Sherlock is biztos sután botorkált az élet ösvényén, mielőtt elméje teljes vértezetbe öltözött. Az eredettörténeteknek amúgy is nagy divatja van, az olvasót (mozirajongót) érdekli, hőse hogy lett az, aki, mert ez emberibbé teszi. Fandorin is letett már annyit az asztalra, hogy kapjon egy ilyet.
Csak az a krimiszál. Az ne lenne ennyire harmatos.
Van olyan, amikor az olvasó rájön, ki a tettes, párhuzamosan a detektívvel, vagy akár őt megelőzve. Ilyenkor általában jogos büszkeséget érez. Én rájöttem (előbb), de a büszkeségnek még a nyomát sem találtam magamban. Ez a "rejtély" ugyanis annyira egyosztatú, olyan kevés potenciális gyanúsítottal dolgozik a szerző, hogy inkább kihívás rosszul megtippelni az elkövetőt, mint jól. Aláírom, Fandorin még naiv és tapasztalatlan, de hát amit művel, túlmegy minden határon. Bántóan kevéssé támaszkodik sokat dicsért intuícióira és elemzőkészségére, nyomozati munkája kimerül abban, hogy "Nézd, itt egy feneketlen szakadék! Leugrom, hátha kimegy a bokám." És tényleg leugrik, és tényleg kimegy a bokája, de valahogy mégis megússza - logikai apparátus helyett a rohadt nagy mákjára támaszkodik*, ami engem mindig idegesít.
Ha az elkövető személye nem is annyira titok, a motivációja még lehet érdekes, és igaz is, hogy ebben az aspektusban Akunyin tudott újat mutatni. De hiába vetett fel érdekes dilemmákat, itt meg azt éreztem, hogy kényszeresen valami hatalmas nagyot akar markolni. James Bond betegsége ez, ő se elégszik meg kevesebbel: ha nem a világuralom megszerzése az ellenség célja, fel se kel reggel az ágyból**. Túl grandiózus az egész, ami ordító ellentétbe kerül azzal, hogy Fandorinunk egyszerűen még nincs kész. Gigantomán összeesküvés vs. tojásból éppen kikelt kiscsirke... valahogy nem passzol ez a két elem. Talán praktikusabb lett volna valami emberi léptékű bűntettel nyitni. Pedig mint szöveg, az Azazel helyenként kiemelkedő irodalmi minőség, ám mint történet, összeroppan saját nagyravágyása alatt.
Megjegyz.: Bár a fülszöveg szerint ez a legelső Fandorin-sztori, nekem inkább olyasfajta munkának tűnt, amit a kiégett krimiírók szoktak letenni az asztalra, amikor nyomozójuk már baromi népszerű lett, ők meg viszonylag kevés fáradtsággal szeretnének lehúzni róla még egy bőrt. Igen, így belegondolva: ez is az "eredettörténet" egyik lehetséges definíciója.
* Enyhe spoilerjel alatt mondom: azért a végkifejlet árnyalja kissé mindazt, amit Fandorin mákjáról mondtam. Ez mondjuk érdekes volt, meglepett, mint ahogy az is, hogy Akunyin mennyi nyitott kérdést hagyott a végén. De ez az összképen alig változtatott.
** Jó, hát ez amúgy nem James Bond találmánya. Doyle óta tudjuk, hogy minél zseniálisabbra van megírva a nyomozó, annál zseniálisabb bűnözőt kell mellé teremteni - Sherlock nem elégedhet meg holmi tyúklopásokkal, neki minimum a "bűn Napóleonjával" kell szembenéznie. Minden hőstörténetet némiképp a drogfüggés logikája mozgat: folyton emelni kell a dózist. Ha a protagonista szintet lép, az ellenfeleknek is így kell tenniük, különben unatkozni fogunk. És velük párhuzamosan az olvasó (néző) ingerküszöbe is csak nő és nő, a határ a csillagos ég.