Talán egy félreolvasott sorszám, vagy egy elhibázott levél okozhatta azt, hogy a minap divatkönyvet kaptam kézhez az Alexandra Kiadótól. A „Párizsi Sikk” címmel, „Szórakoztató stíluskalauz a francia divat nagyasszonyától” alcímmel ellátott vérvörös, kerekített sarkú, arany-gravírozott, dísz-graffitis műbőrkötet, a SIKK kifejezést olyan különös diszharmóniában sugározta felém, hogy kénytelen-kelletlen, lecsaptam a témára. Miért is ne éppen egy férfi írjon véleményt egy divatkönyvről?
Hogy pontosan ki is a „divat nagyasszonya”, az a két szerzős, Inès de La Fressange és Sophie Gachet által dedikált könyvben elsőre nehéz lenne megválaszolni. A kötet hátoldalán olvasható New York Times bestseller fejléccel ellátott beharangozóban szerencsére ez is tisztázódik. Inès de La Fressange a francia sikk ikonikus alakjaként bemutatott szerző, aki kötetében a sok évtizedes tapasztalatait kívánja megosztani a szépségápolással kapcsolatban, amit az Elle divatrovat szerkesztőjének Sophie Gachet segítségével vetett papírra.
A könyvet alaposan körbeforgatva, „felajzott szűzként” téptem le a fóliát és vetettem bele magam egy olyan világba, amit azelőtt talán sohasem láttam. A pogány módon közép tájt felcsapott oldalakat azonban rögtön átlapoztam... Ez egy könyvolvasói reflex, ami egyfajta automatikus tartalomkereső funkció nálam. A reklámokat ugyanis önkéntelenül átlapozom. Miközben vadul lapozgattam, rá kellett ébrednem egy szörnyűségre: egy sikkes katalógust kell kiolvasnom.
NEM feltétlenül kell Párizsban születnünk ahhoz, hogy hamisítatlan párizsi stílusunk legyen.
hangzik el az első szívbemarkoló, egyben gyomorgörcsberántó gondolat az ugyancsak sikkesnek hangzó „Született párizsi nő” c. fejezetben. Ekkor már tudtam, hogy izzasztó munka vár rám, ugyanakkor nem gondolhattam még arra, hogy milyen „stílusosan” is ki tudok jönni a nehéz helyzetből…
E hosszas, alig öt mondatos, talán 30-as betűméretnél is nagyobb bevezető gondolat zárásaként a szerzők hozzáteszik: „a divat arra való, hogy szórakoztasson bennünket”. Bravó.
Hát, ha ezt az első mondatukkal összevetem, akkor vélhetően Kínában szórakoznak a legtöbbet, az iparosított másolás királyai számára ez a munka valódi öröm lehet. Ők azonban legalább elmondhatják magukról azt, hogy csak megrendelésre másolnak, mint ahogyan ezt a könyvet is megrendelésre nyomtatták, stílust szerencséjükre koppintaniuk nem kell és nem is tennének ilyen ostobaságot. Miért? Azért, mert van nekik saját.
A könyv 350 színes illusztrációt tartalmaz, többségében egy rajzolt, idomtalan (értsd idomok nélküli) anorexiás női torzóval. A fecsegőtipegők szatirikus rajzfilmkaraktereinek és az LSD túladagolást követően talán rémálmából felriadt Picasso kubista emberalakjainak különös fúziója bizarr hangulatot ad a stíluskalauznak. Egészen új értelmet kapnak a kötetben rendszeresen visszatérő rózsaszín szövegdobozos instrukciók is e furcsa beteges alakok mellett.
"Jobb egy szalmatáska, mint egy márkás táska utánzata. Az utánzat divatellenes!" - mondja ezt egy 93-as lábméretű, pálcikalábú, arctalan, kosztümös nő, egy SZTK-s műanyagcsatos szatyrot cipelve…
"Ne gondoljuk, hogy a párizsi nő minden idejét az avenue Montaigne-en tölti! Még ha Dior, Chanel, Louis Vuitton, Yves Saint Laurent, Harmés, Céline és a francia szaktudás összes ékköve divatörökségének részét képezi, szeret a luxus ösvényein kívül vásárolni." - hangzik el a „Divatos címek” c. fejezet bevezetőjében. És közben azon gondolkodom, hogy még mit ne gondoljak a párizsi nőkről? Hogy sznobok? Vagy hogy totál idióták? Vagy mik nem ők...?
A könyv a vége felé már nem köntörfalaz: címek, webhelyek, ajánlók olvashatók, és a „torz kísérőink” is - talán alultápláltságban, de - meghaltak már. Megtudhatjuk, hogy hova menj, mit csinálj ahhoz, hogy párizsi nő légy, holott ez elsőre nagyon egyszerű: költözz Párizsba! Minek ehhez könyv?
A bosszús hangulatom elmúltával úgy döntöttem, hogy teljeskörű leszek és független hölgyektől kérek tanácsot a könyvvel kapcsolatban. Ha kiderül, hogy a stílus mérgezett papírdárdája az én gerincembe lett beleverve, hát legyen, vállalom, mucsai stílustalanságomat…
Sikkes barna lány a pultnál
Két metaxa elég ahhoz, hogy „lehozzon” és felpörögjek annyira, hogy értelmetlen dolgokkal zavarjak olyan lányokat, akiknek félve szoktam még tüzet is adni. Még erre is csak akkor van esély, ha épp nincs tüzük, cigizni akarnak, és sehol sincs senki. Perverz cukrosbácsiként, egy MLM ügynök rafináltságával lecsaptam egy pultnál üldögélő barna hajú, számomra stílusos megjelenésű hölgyre. Rövid beszélgetés után elővettem vaskos kötetemet, és szakértői szemrebbengetéssel jeleztem felé abbéli meggyőződésemet, hogy ha más nem, hát Ő biztosan segíthet nekem…
A hiúságot meglovagolva tollat és papírt is ragadtam, az édes szavakat ugyanis nem ártott feljegyeznem. A nagyjából 25 esztendős nő, könnyedén átlapozva a sikk-kötetet, csak annyit mondott: „akinek nincs ízlése az ne mások tanácsait keresse”, majd a tartalomra vonatkozóan hozzáteszi hogy: „ez a könyv mintha az újságostól éppen megvásárolt Joy, Cosmo, Galamour és Elle magazinok összekaparása lenne…”.Hát igen az utóbbi telitalálat.
Szende szőke, sikkes dekoltázzsal
Két metaxánál már csak a három a jobb, amire azonban szinte azonnal rá is kell gyújtanom. Nem túl sikkes a bagószag, de itt a balkánon ez már csak így megy. A kellemes nyári koraestben a pöfékelős párizsi kávéházak helyett azonban muszáj beérni a bejárat előtt tolongó, pöfögő tömeg látványával. Ez se sikkes na… hát igen, a stílus nemcsak emberről szól, hanem társadalomról is, itt „Spártában” azonban csak a buksza vastagsága és ahogy a Tankcsapda is megénekelte „a kocsiban a hangerő” számít igazán.
Egy bárgyú buflák utcai „súlylökőt” látok és hallok, „kalapácsvető” haverjaival egy genitáliákat nem hanyagoló 100 éves viccen röhögni. A társasághoz egy szőke leány is tartozik, aki fásultan mosolyog és maga sem tudja eldönteni, hogy csak úgy szó nélkül lelépjen-e, vagy mielőtt halálra unja magát, még igyon-e valamit? Sikkesnek sikkes, igaz a bőre arányokat tekintve lényegesen nagyobb felületen látszik a testén, mint bármiféle ruha, de ettől még nagyon is sikkesnek tűnik. Valami történik bent a tévében, a fiúk berohannak, nekem hagyva a szőke leányt… megtántorodom és pöfékelés közben odavetődöm hozzá. Ismerős vagyok neki, ő is nekem, ami megkönnyíti a dolgom és még inni sem kér semmit, szóval "sirály".
Akár egy másik posztban is leközölhető beszélgetésünket követően neki is megmutatom… átveszi, belelapoz, az arca tüsszentősre torzul, majd tüsszent. "Allergia" - mondja, de maga sem tudja mi ellen, én azonban sejtem... A tüsszentés utáni szánakozó tekintet megmarad: „ez a semmilyenek bibliája”, mondja, majd hozzáteszi, hogy egy „újabb bestseller, azoknak akik csak akarnak valamit, de sohasem tudnak...”
Az unokahúg...
Már épp készültem írni valamit a kötetről, amikor a fenti beszélgetések után pár nappal véletlenül az unokahúgomba futottam. Hatodikos, pont abban a korosztályban van, amit amúgy is nehezen viselek el, és ekkor megvilágosodtam... Azon kívül ugyanis, hogy olyanok amilyenek, hülyén is öltözködnek… A kislány szedett-vedett – állítása szerint saját válogatású – ruhákban, giccses nyak és kardíszekkel felvértezve terrorizálja az ízlést, sőt rendszerint ezt nagyobb rajban a barátnői társaságban is képes fokozni. Már most kezdenek köztük kirajzolódni azok az emberi alfajok, amelyek hamarosan nemcsak idegesítenek majd, hanem egyenesen kerülni fogom őket.
A könyvben a bizarr kubista kézrajzok mellett fel-felbukkanó fotók is kislányok. Hölgyeim és uraim, a stíluskalauz a divat nagyasszonyától stílustalan gyerekeknek szól, akiken akár segíthet is a könyv. Már csak azt nem értem, hogy a szerzőpáros, miért nem ezzel kezdi? Jelen formában ugyanis a kötet címválasztása félrevezetheti a vásárlókat. A könyvet unokahúgomnak adom, nem idegeskedem tovább…