Csúcskategóriás párhuzamos életrajz, ami a felfedezések történetének talán legdrámaibb végkifejletébe torkollik. Amundsen és Scott sarkvidéki küzdelmeit Huntford képes úgy tálalni, hogy még a júniusi hőségben is megcsap tőle az Antarktisz jéghideg szele. Igazi mítosztalanító szöveg: lépésről lépésre bontja le a Scott köré épített hőskultuszt, míg végül szerencsétlen angol ott áll előttünk csupaszon. Közben pedig – természetesen – visszahelyezi jogaiba a méltatlanul hanyagolt Amundsent. Van ugye az a mondás, hogy halottról jót, vagy semmit – nos, Scott talán ennek is köszönheti, hogy heroikus pusztulása a jégmezőn igazi brit nemzeti szimbólumot csinált belőle, és senki sem firtatta, hogy ha annyira jó felfedező volt, akkor ugyan miért is előzte meg őt végül norvég vetélytársa. Huntford viszont úgy van vele, hogy azóta a felek kábé egyformán halottak, úgyhogy ideje tiszta vizet önteni a pohárba.
Erről a könyvről az előttem értékelők szinte minden érdemlegeset elmondtak, magam csak azt emelném ki, ami engem megragadott: hogy ez a könyv legalább annyira vezetéselméleti kézikönyv, mint amennyire felfedező-életrajz. Amundsen bemutatásakor feltűnő, hogy Huntford milyen lelkesedéssel formálja meg a „jó vezető” szobrát: a demokratikus, nyitott és innovatív irányítóért, aki felelősnek érzi magát az embereiért, szorgalmasan tanulmányozza elődei és a saját hibáit, lelkiismeretesen átgondolja újra és újra az előtte álló lehetőségeket, és erőn felül törekszik a veszély minimalizálására. Tökéletesen ismeri a sarkvidéket, öltözködésre, táplálkozásra, szállítóeszközökre rigorózus figyelmet fordít, ellátmányát nagy biztonsági ráhagyással állítja össze – ha nem is hibátlan vezető, de mindenképpen arra törekszik, hogy az legyen. Számára a sarkvidéki út nem kaland, hanem feladat, amit zökkenőmentesen (és a szükségesnél nagyobb áldozatok nélkül) kell megoldani.
Ezzel szemben Scott jellemének felrajzolásakor az író már-már kényszeresen szedi össze mindazon rossztulajdonságokat, amikkel az Isten megverhet egy irányítót. Labilis személyiség, aki informális tekintélyének hiányát merev, formális szabályok mögé rejti. Szinte tükörképe a brit birodalmi mentalitásnak: annak, hogy mi angolok vagyunk a föld krémje, mi úgyis megoldunk minden felmerülő problémát, elég rögtönöznünk a válságos pillanatokban. Nem hajlandó tanulni senkitől, felületesen vizsgálja meg a problémákat, arra számít, hogy úgyis szerencséje lesz – és ha nem lesz, hát panaszkodik a sorsra. Huntford dühe helyenként tapintható, hisz kimondva-kimondatlanul gyilkossággal vádolja Scott-ot, aki nem pusztán önmagát, de társait is felelőtlenül halálba vitte. Leginkább pedig az a mentalitás piszkálja a csőrét, hogy az angolnak szemmel láthatóan fontosabb volt az, hogy tetteit a hősiesség mázával vonja be, mint hogy szakszerűen végrehajtson egy feladatot. Sőt: erre még büszke is volt.
Amúgy meg Scott többet kapott, mint szimpla hősiességet: mártír lett belőle, és ezzel aratott posztumusz diadalt szegény Amundsenen. Visszaemlékezései az önigazolás mesterművei, és mellesleg lángoló, kalandoktól hemzsegő*, irodalmilag is izgalmas szövegek – ellentétben a norvég irományaival, amik száraz és szerény művek. Azt sugallják, hogy a sarkot meghódítani nem volt nagy ügy mondjuk ahhoz képest, hogy milyen agybaj Budakesziről hétköznap reggel nyolckor bejutni a Moszkváig. Ugyan miért is érdekelné ez az olvasókat? Ám szerencsére itt van nekünk Huntford, aki közbeveti magát, ha kell, és helyre teszi a dolgokat. Úgyhogy: gia, gia, Norvégia. Hajrá Amundsen!
(Megj.: azért a kutyák lelövéséért haragudtam. De hát nyilván nem lenne ilyen nagy a pofám, ha én kínlódtam volna ott az Antarktiszon.)
* „A kaland – mint Vilhjalmur Stefansson amerikai felfedező szokta mondogatni – csupán a hozzá nem értés jele.”