Moldova György Kádár János című könyve nem történészi munka, inkább hosszú riport – sőt, helyenként egyfajta személyes vallomás arról a korról, amelyben a szerző maga is élt és hitt. A hangnem egyszerre közvetlen és elfogult: Moldova nem akar leleplezni, inkább megérteni. Csakhogy közben néha túlságosan is közel megy a tárgyához.
A könyv Kádárt nem ideológiai szimbólumként, hanem emberként mutatja: egy fáradt, bonyolult figurát, aki a hatalom csúcsán is inkább magányos ember volt, mint „pártvezér.” Moldova nem kerüli a nehéz kérdéseket, de a válaszai gyakran megbocsátóbbak, mint amit a történelem ma indokoltnak látna.
A stílus olvasmányos, lendületes, sok helyen riportízű – néha nosztalgikus, máskor ironikus. A legerősebb részek azok, ahol Moldova nem elemzi, hanem megmutatja Kádárt: ahogy hallgat, ahogy kerülőutakon kommunikál, vagy ahogy próbálja megérteni a népét, miközben elszakad tőle.
Ez a könyv nem ítélet, hanem reflexió. Olyan, mint egy tükör, amelyen át nemcsak Kádárt, hanem az egész korszakot látjuk – torzítva, de nagyon is ismerősen.