Verne megcsinálta a Monte Cristo remake-jét. Jó lett. A cselekmény még James Bondosabb: bejárjuk a Földközi-tenger összes fotogén részét, köztük a legegzotikusabbat, az Osztrák-Magyar Monarchiát, ahol köztudottan a legtöbb olyan népcsoport él, ami egy átlag francia számára akár kínai is lehetne. Ezen népek közül pedig a legdaliásabb – erről ne nyissunk vitát – a magyar, aki úgy szereti a szabadságot, mint galamb a tiszta búzát, Verne pedig a lehető legnagyobb együttérzéssel figyeli harcukat a gonosz félnémetek ellen*. E magyarok között pedig akad egy igazi superhero: Sándor Mátyás, akinek a verne-i univerzumban tényleg csak ilyen pici hiányzott, hogy kivívja népünk szabadságát – ha sikerült volna neki, ő lenne ma a húszezresen, nem az asszertív Deák Ferenc. De nem sikerült, úgyhogy az osztrákok elkapták, bezárták a két barátjával, és megmondták neki, hogy 48 óra múlva kampec. No most ebből a 48 órából 36-ban ők hárman egymás vállát lapolgatják, hogy milyen jó is lesz meghalni a magyar szabadságért – amiből én azt a következtetést vontam le, hogy az összeesküvés részükről csak az öngyilkosság egy különösen bonyolult módozata volt. De aztán rájönnek, hogy árulás áldozatai lettek, és bosszút állni jobb, mint kivégezve lenni, úgyhogy fogják magukat, kimásznak az ablakon. Ilyen egyszerűen: ki az ablakon. Jó, hát kirángatják a vasrudat, pedig az nem könnyű (de, könnyű), és a pont ott lévő villámhárítón is veszélyes a lejutás, aztán meg ott van az a rohanó folyó is… de ezek a nehézségek csak arra valók, hogy lemorzsolódjanak Matyink mellől a statiszták. Aztán lepörög 15 év, és feltűnik egy bizonyos Antekirtt doktor, aki annyira rejtélyes, hogy az már baromira nem rejtélyes, és elkezd machinálni… stb, stb.
Jó, hát tényleg egyszerű gúnyolódni ezen a sztorin, pedig Isten engem úgy segéljen: élveztem. Nyilván Verne csak egy jó varacskos kalandregényt akart írni, és ez sikerült. Tulajdonképpen üdítő, mennyire hiányzik a szövegből minden erkölcsi kétértelműség: itt a jók nagyon jók, a rosszakért meg nem lesz kár, amikor kinyiffannak**. Itt léteznek olyan mágikus átkötések, hogy ha valaki arcra szimpatikus, akkor az biztos egyben a magyar szabadságharc titkos támogatója is, és az életét adná értünk, csak mer' rendes***. Aztán itt vannak még a csodás véletlenek is, amiket az író úgy irányít, mintha a hintója elé fogott lovak lennének: ha mondjuk épp sehogy se találnak meg egy Luigi nevezetű arcot, pedig mindenhol keresik (hát hogy a rákba találnák meg egy akkora tengeren, mint a Földközi?), akkor pont jön egy vihar, ami taccsra tenné a hajójukat, de pont arra jár egy halász, aki meg megmenti őket, és tudjátok, pont ki az a halász? Sosem jönnétek rá: Luigi****. Aztán még itt vannak azok a nagy érzelemkitörések, amik nyilván azért ekkorák, hogy még a hátsó sorokban ülők is jól lássák őket… Meg Verne imádnivaló vonzalma a titkosírások, titkos fegyverek, titkos találmányok és titkos miegyebek iránt… Komolyan, nagyon szeretetreméltó olvasmány ez a maga hebrencs módján. Azért a szülők, akik ifjúsági irodalomként csemetéjük kezébe adják majd, két dolgot ne feledjenek el tisztázni gyermekükkel az olvasás után:
1.) Az, amit Verne „első pillantásra jogos ellenszenv”-nek nevez, egy önellentmondás, és a való életben nem létezik. Gyerekek, pillantsatok másodszorra is, hátha mégse olyan jogos!
2.) Azért annyira ne vegyük készpénznek azt se, hogy a „magyar” és a „szabadságszerető” fogalompár ilyen magától értetődően van összenőve.
Különben meg jó szórakozást!
* Egy észrevétel: bár az összes magyar, aki a sógorok ellen harcol a szabadságért, hős, de az összes arab, aki a franciák ellen harcol a szabadságért, rabló meg kalóz. Érdekes…
** Az a slusszpoén (és most durva spoiler következik!!!), hogy a három főgonosszal is sikerül Verne-nek úgy végeznie, hogy abból a szereplőkre minél kevesebb morális árnyék vetüljön: épp indulnának ugyanis hőseink kivégezni a Rettentő Triászt, amikor azok tök véletlenül pont kivégzik magukat. Micsoda mák, sóhajtanak fel hőseink, nyugodt lesz az álmunk! Meg hát mindjárt esküvő, annak a hangulatát is hogy elrontotta volna egy ilyen koncolás.
*** Jó, hát a Sárkány nevezetű főgonosszal pont megszívják hőseink az elején, de szerintem ez csak a kivétel, ami erősíti a szabályt. Pláne, hogy Verne már eleve úgy írja le a csávót, hogy attól mindenki vágja, mekkora egy sudribunkó őkelme – hogy pont Sándor Mátyásnak nem esik ez le rögtön, az csak azért van, mert Verne meg őt írta meg úgy, hogy pont neki ne essen le.
**** És ezt meg azért nem raktam spoilerbe, mert tudom, úgyis rájöttetek. Mert ez az egész könyv eleve úgy van felépítve, hogy nem nagy kunszt rájönni, miféle hihetetlen és elképzelhetetlen csavar fog jönni a következő oldalon. Mert mindig az a csavar jön, ami ugye a realitás talaján a legvalószínűtlenebb, de az írói képzelet számára a legpraktikusabb.