Sean O'Callaghan: To Hell or Barbados
The Ethnic Cleansing of Ireland
Emlékszem egy társasjátékra, amivel kiskoromban legjobban szerettem játszani: kalózos játék, ahol kis hajócskákkal kellett tengerre szállni, lépkedni a végtelen óceánon át és kincset keresni, találni, mindenféle veszélyeket kerülve és legyűrve összegyűjteni. A győztesnél volt a legtöbb arany, kincs és rum. Gyönyörűek voltak a kis gyémánt, rubint és smaragd darabkák, mintha igazi csiszolt drágakövek volnának. A játékot úgy hívták, hogy Buccaneer. Egyáltalán nem voltak benne emberi szereplők.
A To Hell or Barbados nagyon kemény könyv. Nekilát a huszadik században fellelhető történelmi források és dokumentumok alapján összerakni egy európai népirtás történetét, szakszerűen, részletesen. A történet az 1600-as években játszódik, amikor az angol birodalom leigázta Írország zömében katolikus lakosságát, évtizedekig háborút vívott ellenük sikeresen. A lakosságnak nagyjából egyharmada pusztult el. Az Oliver Cromwell, majd később II. Charles uralkodása alatt működő angol hatóságok embertömegeket telepített ki otthonukból. Az ürügy általában az eretnek katolikus vallás, a vagyoni helyzet (ha volt elkobozni való birtok), valós vagy állítólagos ellenállás a hatósággal szemben, illetve az ellenállás támogatásának felmerülő gyanúja, mi utóbbinak elsődleges és nyilvánvaló körülménye, hogyha az illető ír.
A tizenhetedik század elején Angliában nagyon erős ír- és katolikusellenes propagandakampányt folytatott a kormány, elsősorban az Írországot leigázó háború terhének igazolása okán. A protestantizmus rezsimje alatt mai szemmel legalábbis egyáltalán nem volt szempont az állam és egyház szátválasztása, tehát az akkori meghatározó vallási vezetők teljes gőzzel nyomták az íreket démonizáló kormánypropagandát. A kampány abszolút hatásossága mérhető volt. nagyságrendileg 50,000 ír lakos, férfi, nő és gyerek, került kényszerűen rabszolgahajókra, mármint konkrétan ugyanazokra a rabszolgahajókra, amik máskor Bristolból indultak ki Afrika felé, hogy kényszermunkaerőt raboljanak az ültetvényekre.
Akkoriban az angol gyarmatok gazdasági zászlóshajója Barbados szigete volt, és az ültetvényezés elsősorban dohányt jelentett, bár ekkoriban lépésenként átálltak a cukornádra. Az ültetvényeken rabszolgák dolgoztak, és egyre inkább a nagy ültetvények felé fordult a gazdaság. Ezek fenntartásához egész ipar alakult ki, és óriási hasznot hozott a tulajdonosoknak, valamint a kormánynak. Talán legrosszabbul az önként vagy kényszerűen szerződtetett munkaerő járt: ők mind rabszolgasorba kerültek, ám a született rabszolgákkal ellentétben, mivel nekik elvileg volt hat-nyolc év után szabadulási joguk, lehetőleg még azelőtt agyondolgoztatták őket. Az önkéntesek toborzásánál ellenben virágzó gyarmatokról, és páratlan boldogulási lehetőségekről regéltek a nincsteleneknek, akik sorban jelentkeztek szép új életet kezdeni telepesként.*
A fekete rabszolgák mellett a fehér rabszolgák elsősorban azért voltak értékesebbek, mert a kereskedők kisebb utánajárással és afrikai kitérő nélkül juthattak hozzájuk, illetve nagyobb haszonnal adhatták el őket Barbadosban az európai ültetvényeseknek. A fehér rabszolgáért többet fizettek, hiszen gyakran magasan képzett munkaerőről volt szó, az ültetvényeken pedig a rabszolgahajcsáron kívül gyakorlatilag minden más hiányszakma volt. De főleg a fiatal, nemzőképes nőkért fizettek sokat, mivel már igencsak ráuntak a fekete és mulatt szexrabszolgákra, ezért a legkeresettebb áru a 12-14 éves fiatal nő volt. Ezen kívül a rabszolgák tenyésztésében is használtak fehér rabszolganőket. Nyilván mindenki más is gazdára talált, hiszen maximális anyagi haszon mellett halálra lehetett dolgoztatni. Nagyon nagy arányban haltak meg eleve a hajókon, mindenféle betegségben, majd a rabszolgatartás rutinos, módszeres kegyetlenségétől. Lényegében mindig bármiért korbácsverés járt, és bármilyen ellenállásért kínhalál, ami alapból lassú tüzet jelentett, de voltak kreatívabb és unalmasabb megvalósítások. A rabszolgaiparnak saját brutális logikája és múködése van, a kímélet nem bizonyult fenntartható vagy megtűrt megvalósításnak, mondhatjuk, hogy a hagyományt sikertelenül próbálták egyébként számosan humanizálni.
Sírhelyek nincsenek.
Aki pedig ellenállt, és túlélte, az megszökött, és sokszor kalózkodásra, bucanneerségre adta a fejét. A szabadon életveszélyes brutalitás még mindig messze jobb volt a halálos kényszermunkánál.
Nagyon tanulságos végigolvasni a rengeteg bonyodalmat a háttérben, ahogy ezekről a dolgokról rendelkeznek a döntéshozók, az érdekeltek, a vallási vezetők. És ahogy leírják, gyakran elrettenve, a pokoli körülményeket. Külön szó volt angolul erre a büntetésre, az embert „megbarbadózták” (to barbado'), és akit elvittek a hajókra, annak soha nem tért vissza a híre sem. Csekély emlékezete volt eddig a könyvig az írországi utókorban is, a történelmüknek épp erről a fejezetéről. Ma is él Barbados szigetén egy 3-400 fős büszke és feh��r közösség, a legnagyobb elképzelhető nyomorban, az úgynevezett "Red Legs"** emberek, akik az odahurcolt skót és ír kelta rabszolgák belterjesen fennmaradt utódai. Nem szívesen érintkeznek senkivel a külvilágból, gyakorlatilag mindenki alkoholista. A szerző két darab család nyomára bukkant, akik integrálódni tudtak a többségi társadalomba.
Nekem is sokkoló volt ez a könyv, annyira mai problémák ezek, máig élő traumák, máig alkalmazott módszerek, a rasszizmus és a még azon is túl emelkedő profitéhség. Ha létezik kétségbevonhatatlan kritikája a fejlett nyugatnak, akkor az ez. Egy csomó kényszermunka, halál, és égbekiáltó igazságtalan horror árán épültek meg a szép nyugati fővárosok. Konkrétan ezek a vagyonok alapozták meg a későbbi ipari forradalmat is. A szisztematikus elnyomás, terror és népességtelepítés módszerei sokszor visszaköszönnek még az európai államok hátralevő, akár egészen újkori történelmében, a tengeren innen és túl. Mindez teljesen törvényes volt, államilag kifejezetten szankcionált, és igen nagy fejlődést hozott a világgazdaságnak.
*A börtönből elszállított rabok és a toborzott önkéntesek mellett az Írországban és Angliában (!) kényszerűen elrabolt emberek, gyerekek is rabszolgaáruként kerültek a hajókra, százával, hatósági tudomásulvétellel.
**Állítólag a rabok amellett, hogy nem tudtak angolul, gyakran kilt-et vagyis szoknya-szerűséget viselve érkeztek meg a hajógyomorból a gyarmatokra, ahol rövid úton vörösre égett a lábukon a bőr.