Lehet, hogy ez paradoxonnak tetszik, de az Élet és sors-ot a hibái teszik tökéletessé. Grosszman megkísérli azt, ami eleve lehetetlen: teljességében mutatni meg a keleti frontot a hátországtól a frontvonalakon át a táborokig. Világos, hogy ez nem sikerülhet, de maga a próbálkozás is ámulattal tölt el. Az biztos, hogy Grosszmannál többet kevesen láttak a háborúból: haditudósítóként a Barbarossa-hadművelettől Berlinig nemegyszer a közvetlen frontvonalból követte az eseményeket, nem véletlen, hogy emlékezései megkerülhetetlenek a második világháborúval foglalkozó történészek (Beevor, Ferguson, Hastings) számára. Ennyi „élményt” még 1100 oldal szövegbe sem lehet belesűríteni – de ez nem Grosszman hibája.
Az Élet és sors történelmi, filozófiai és vallásfilozófiai regény egyben, rokonsága a Háború és béké-vel leginkább ebben az univerzalitásra törekvésben keresendő. Egyvalami biztos: nem szocreál regény. (Grosszman ugyanakkor jelentős szocreál író, Sztyepan Kolcsugin c. könyve Németh László fordításában jelent meg az átkosban – na az szocreál nagyregény volt.) Grosszmant ugyanis marhára nem érdekli az ember a társadalomban – őt az egyén érdekli a történelemben, az esendő, tehetetlen egyén, ahogy a gázkamrák felé halad, ahogy a sztálingrádi romok között fekszik, ahogy a sztálini gyanú rávetül. Ezek az egyéni sorsok némiképp kollázsszerű egymásra épülése adja a regény testét.
És azok a fantasztikus jelenetek! Sztálin telefonbeszélgetése a tudóssal, vagy az öreg komisszár ideológiai vitája az SS táborparancsnokkal: egyedülállóak az irodalomban. Huszadik századi kötelező.