A Fiókregény főhőse, Sóri Mici egyszerre átlagos és különc. Az ő felnőtté válásának lehetünk tanúi a történetben, amely furcsa-varázslatos családjában és a nekünk, kívülállóknak eleve izgalmas színházi világban játszódik. Végigkövethetjük Mici útját, amelyen eljut a zabolátlan csikószertelenségtől a megfontolt, érett döntésig, s végre megtalálhatja a kulcsot az élhető szerelmi és szakmai élethez.
Színházbajáró vagyok, talán épp ezért idegesít, hogy ezek a bennfentes színházregények milyen izgalmasnak gondolják magukat, de nekem nem feltétlenül azok (mondjuk a Káli holtak azért tetszett). Sándor Erzsi regénye után ez is csalódás volt, csak kevésbé. Bíró Kriszta azért jobban ír. Ennek a történetnek a családi részei tetszettek, a színházas szenvedés viszont nem annyira. Jajj, kezdő színésznő vagyok, senki vagyok, keresztülnéznek rajtam, majd jajj, fejlődök, jó vagyok, de én a legjobb akarok lenni, jajj, szerelmes vagyok a kis színészbe, majd a nagy színészbe, jajj-jajj, mind megcsalnak. Nekem ez nem izgalmas. Ha sosem olvastam volna színházi interjúkat vagy pletykákat, akkor is kitalálnám, hogy ez megy. A főszereplő lány felnövésének, fejlődésének íve szép azért, csak kár, hogy olyan távoli, nem fészkeli be magát az olvasóba (belém). Az írónő végig annyira távol tartja őt, hogy egy elmosódott árny csupán. Hiába vannak E/1-ben elbeszélt részek, nem éreztem Sóri Micit - valami hiányzott ahhoz, hogy igazinak véljem.
Nehezen értékelem ezt a regényt, mert nagyon kedvelem Bíró Krisztát a színpadon. Egyharmadáig, amíg Mici cseperedett, imádtam a regényt is. Aztán nem éreztem már a savanyú cukor édességét. Nem lett rosszabb, csak valahogy más lett, persze az alkoholizmus terhe is súlyosan ránehezedett. Bár sokat járok színházba, a színházi „berkek” nem állnak hozzám közel, így a kulisszák mögött történő fejezetek kicsit túlírtnak tűntek. Nem vagyok tökéletesen elégedett egyes szereplők kidolgozottságával, meg a végkifejlettel sem, de alapvetően tetszett. Hamarosan olvasok mást is, hogy árnyalja a képet a szerzőről.