What do you think?
Rate this book
Keserű víz
Milbacher Róbert új regénye egy mára nyomtalanul eltűnt szlavóniai telepes falu krónikája, amely egyben az elbeszélő itt született nagyanyjának küzdelmes élettörténetét is megörökíti.
Miközben nyomon követjük a falu 19. századi alapítását és elnéptelenedését, az asszonyt a halálos ágyától gyerekkorának mágikus világáig kísérhetjük vissza az időben. Korokon és tereken át lépkedve oda-vissza párhuzamos emberi történetekkel találkozunk: a jobb életre vágyó kisközösség mindennapjai mellett egy otthontalanságból a hazátlanságba vándorló sváb-magyar család kálváriájával szembesülünk. A mesteri elbeszélői erényeket felmutató írót a részvétlen idővel küszködő ember egyéni és kollektív megküzdési stratégiái érdeklik. Orvosi jelentésekből, levéltári forrásokból, családi anekdotákból, szemérmesen őrzött titkokból és szájról szájra terjedő hiedelmekből épül a könyv világa, s az olvasó ráébred, hogy semmi más nem köthet össze egy elgyötört testet és egy mostoha körülmények között boldogulni próbáló közösséget, csak az emlékezés és a történetmesélés vágya. A Keserű víz a szerző eddigi legszemélyesebb és legkatartikusabb könyve.
Miközben nyomon követjük a falu 19. századi alapítását és elnéptelenedését, az asszonyt a halálos ágyától gyerekkorának mágikus világáig kísérhetjük vissza az időben. Korokon és tereken át lépkedve oda-vissza párhuzamos emberi történetekkel találkozunk: a jobb életre vágyó kisközösség mindennapjai mellett egy otthontalanságból a hazátlanságba vándorló sváb-magyar család kálváriájával szembesülünk. A mesteri elbeszélői erényeket felmutató írót a részvétlen idővel küszködő ember egyéni és kollektív megküzdési stratégiái érdeklik. Orvosi jelentésekből, levéltári forrásokból, családi anekdotákból, szemérmesen őrzött titkokból és szájról szájra terjedő hiedelmekből épül a könyv világa, s az olvasó ráébred, hogy semmi más nem köthet össze egy elgyötört testet és egy mostoha körülmények között boldogulni próbáló közösséget, csak az emlékezés és a történetmesélés vágya. A Keserű víz a szerző eddigi legszemélyesebb és legkatartikusabb könyve.
464 pages, ebook
Published January 1, 2023
24 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 2 of 2 reviews
July 2, 2023
Bizonyos tekintetben ez a kötet kísérlet az irodalmár és a történész módszereinek kibékítésére. Milbacher kiindulópontja az elbeszélő nagymamájának halála, innen bontja ki egyfelől a nagymama életét, másfelől pedig tesz egy kitérőt a régmúltba, hogy megvizsgálja egy XIX. századi szlavóniai telepes falu életritmusát. No most az első szál személyes, elsősorban családi elbeszéléseken és némi saját tapasztalaton alapul, a második viszont még ennél is bizonytalanabb alapokon nyugszik: sporadikusan fennmaradt dokumentumokból igyekszik kisajtolni azt a nem sokat, amiből építkezhet. Mindkét blokkra igaz azonban egyfajta "lebegős" narráció, ami a fenn említett módszertani feszültségből fakad - az elbeszélő ugyanis egyszerre igyekszik a történész objektivitásával és az irodalmár szubjektivitásával dolgozni. De amíg az első dokumentál, addig a második spekulál, és bizony nem ritkán ellentmondásba kerülnek egymással. Hisz a tényanyag karcsú, ha regénnyé akarjuk rekonstruálni, akkor a képzelet gyeplőjét is el kell engedni néha.
Na most ezekkel az ellentmondásokkal az van, hogy irodalmi értelemben hol kreatívak, hol meg nem. És néha nehéz eldönteni, hogy éppen melyiket látjuk. Különösen a XIX. századi szálnál éreztem valami elemi szétesettséget. Az alaphelyzet vitathatatlanul érdekes, pláne mert emigráns-regényt láttunk eleget, de olyat, ami konkrétan a belső emigrációról szól, ritkán. Pedig az is megér egy regényt, bizony*. Ugyanakkor nagyon sokáig nem tudtam eldönteni, hogy az egymás mellé tett történetek összeállnak-e valamivé, vagy megmaradnak lazán összekapcsolódó anekdotáknak, amelyek (valljuk meg) csak áttételesen érintkeznek a nagymama személyével. Aztán végül itt is körvonalazódik egy babonákkal és árulásokkal tarkított ív, ami gondoskodik a végső katarzisról - de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez a katarzis egyfajta engedmény, amit a dokumentarista elme tett a spekulatív elmének, annak elismerése, hogy a történész vereséget szenvedett az irodalmártól egy mindkettejüket kimerítő szkanderezés után. (Hogy ez a vereség szükségszerű volt-e, arról lehet vitatkozni. Talán igen. Mindenesetre az irodalom, regényről lévén szó, hazai pályán játszott, neki lejtett a gyep.)
Milbacher becsületére legyen mondva, ezt a vereséget egy percig sem próbálja eltagadni, sőt: igyekszik beledolgozni a szövegbe. A kötet pedig a maga szétesettségében is hatásos, az erős karakterek és az erős jelenetek keménységet kölcsönöznek neki - ami pedig a szétesettséget illeti, valahogy még hitelesebbé is teszi az egészet. Mintha azt mondaná: "Oké, oké, ez most muszájból regény lett. De azért a magja: az az, ami velünk történt. A történelem."
* Amikor a vállalkozó szelleműek a Monarchia határain belül keresték meg a maguk "vadnyugatját", az gyakran nem kevésbé volt merész kaland, mint átkelni az óceánon. Száz kilométerrel arrébb vándorolni, ez akkoriban majdnem annyira véglegesen vágta el a köldökzsinórt a szülőhelyhez, a saját közösséghez, mintha Amerikába mentek volna. És a közeg, ahová kerültek (rácok, svábok, crnagorácok közé), sokszor épp annyira idegen kultúrának látszott, mintha az indiánok világába csöppentek volna.
Na most ezekkel az ellentmondásokkal az van, hogy irodalmi értelemben hol kreatívak, hol meg nem. És néha nehéz eldönteni, hogy éppen melyiket látjuk. Különösen a XIX. századi szálnál éreztem valami elemi szétesettséget. Az alaphelyzet vitathatatlanul érdekes, pláne mert emigráns-regényt láttunk eleget, de olyat, ami konkrétan a belső emigrációról szól, ritkán. Pedig az is megér egy regényt, bizony*. Ugyanakkor nagyon sokáig nem tudtam eldönteni, hogy az egymás mellé tett történetek összeállnak-e valamivé, vagy megmaradnak lazán összekapcsolódó anekdotáknak, amelyek (valljuk meg) csak áttételesen érintkeznek a nagymama személyével. Aztán végül itt is körvonalazódik egy babonákkal és árulásokkal tarkított ív, ami gondoskodik a végső katarzisról - de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez a katarzis egyfajta engedmény, amit a dokumentarista elme tett a spekulatív elmének, annak elismerése, hogy a történész vereséget szenvedett az irodalmártól egy mindkettejüket kimerítő szkanderezés után. (Hogy ez a vereség szükségszerű volt-e, arról lehet vitatkozni. Talán igen. Mindenesetre az irodalom, regényről lévén szó, hazai pályán játszott, neki lejtett a gyep.)
Milbacher becsületére legyen mondva, ezt a vereséget egy percig sem próbálja eltagadni, sőt: igyekszik beledolgozni a szövegbe. A kötet pedig a maga szétesettségében is hatásos, az erős karakterek és az erős jelenetek keménységet kölcsönöznek neki - ami pedig a szétesettséget illeti, valahogy még hitelesebbé is teszi az egészet. Mintha azt mondaná: "Oké, oké, ez most muszájból regény lett. De azért a magja: az az, ami velünk történt. A történelem."
* Amikor a vállalkozó szelleműek a Monarchia határain belül keresték meg a maguk "vadnyugatját", az gyakran nem kevésbé volt merész kaland, mint átkelni az óceánon. Száz kilométerrel arrébb vándorolni, ez akkoriban majdnem annyira véglegesen vágta el a köldökzsinórt a szülőhelyhez, a saját közösséghez, mintha Amerikába mentek volna. És a közeg, ahová kerültek (rácok, svábok, crnagorácok közé), sokszor épp annyira idegen kultúrának látszott, mintha az indiánok világába csöppentek volna.
July 30, 2024
Anamnesis, Status, Epicrisis. Egy haldokló nagyanyáé, egy családé és egy 19. századi szlavóniai telepes falué, Szlánavodáé.
A múlt megismerésére tett kísérlet, újabb és újabb felbukkanó dokumentumok és információk, homályos sejtetések és bizonytalan mendemondák hatására folyamatosan átírt-újraértelmezett történet. Elszánt szélmalomharc az idővel, a források és az elbeszélés megbízhatatlanságával és elégtelenségével vagy épp a fantáziára való hagyatkozás kényszerével.
A vég felől indulunk, a halál és egy végére ért élet megragadásának kísérlete felől. Közben meg egyre szélesebben hömpölyög a keserű áradás. Merthogy a sors, a nagymama sorsa újabb és újabb sorsok és történetek bonyolult szövedékének részeként rajzolódik ki, amint időben vissza és előre ugrálva két (sőt több) idősíkban küvetjük az eseményeket.
Ismerős ez a szövedék, mintázata ősi mintákat követ, miközben a narrátor a partikulárist, az egyedit is kutatja, ennek lehetőségére kérdez rá. Van-e saját történet és saját emlékezés? Van-e valami az egyén életében, ami elidegeníthetetlenül a sajátja? Bele szabad-e szólni mások életébe bármilyen módon, legyen az ígéret földjével való kecsegtetés, illúziónak bizonyuló reménykeltés, eretnek prédikáció vagy a kutatás, elbeszélés és az ezáltal való értelmezés kisajátító gesztusa. Mennyire saját sors az, amit dokumentumok, elbeszélések, szavak befolyásolnak-közvetítenek? Ki, milyen indíttatásból és hogyan mesél – végül is ez határozza meg személyes emlékeinket, végeredményben önmagunkat.
Az elbeszélő tudatában van annak, hogy vállalkozása eleve kudarcra van ítélve, hogy színtiszta spekuláció a múlt rekonstrukciójára tett minden kísérlet. Talán, sőt biztosan nem lehet elégtételt szolgáltatni a nagymama szenvedéssel teli életéért, messze járunk a fájdalmat feloldó kiengeszteléstől. Feltevődik a kérdés, hogy egyáltalán van-e értelme az egésznek, mikor ennyire ingoványos talajon járunk.
Mégis, ez az egyetlen lehetőség az emlékezésre. Az emlékezés pedig kategorikus imperatívusz.
Nemcsak az egyénre való emlékezés, hanem a hozzá kapcsolódó közösség emlékének őrzése is. Azé a biblikus-mitikus utat megjárt közösségé, amely végigjárta a közösségek annyira hasonló útját. A vándorlások, menekülések, repatriálások, háborúk, betegségek és járványok útját. Az otthon- és hazakeresését. Megtapasztalta a remény kecsegtető szépségét, a csalódás fájdalmát, a magányt és a nyomtalan elmúlást.
Milbacher remekül rajzolja meg a szlavóniai-szlánavodai száz év magányt, annak minden érdekes és egyben tipikus figuráját, a kisember hiszékenységét, kiszolgáltatottságát, a hatalom apparátusának fokozatos kiépülését és működési mechanizmusát. Meg persze az egyénre és társadalomra kiható következményeit is. Mindezt a halál felfoghatatlan, mégis kiábrándítóan józan realitásának fényében.
Nagyon szerettem a regényben ezt a józanságot, az objektivitásra való törekvést, az önreflexív és metanarratív részeket. A személyes családtörténet keretei ezáltal, na meg a számos irodalmi-bibliai utalás révén is, kitágulnak, lehetőséget adnak egy aktívabb befogadói munkára. És ez így nagyon rendben van.
A fenti értékelés írója a Merítés-díj próza zsűrijének tagja.
A múlt megismerésére tett kísérlet, újabb és újabb felbukkanó dokumentumok és információk, homályos sejtetések és bizonytalan mendemondák hatására folyamatosan átírt-újraértelmezett történet. Elszánt szélmalomharc az idővel, a források és az elbeszélés megbízhatatlanságával és elégtelenségével vagy épp a fantáziára való hagyatkozás kényszerével.
A vég felől indulunk, a halál és egy végére ért élet megragadásának kísérlete felől. Közben meg egyre szélesebben hömpölyög a keserű áradás. Merthogy a sors, a nagymama sorsa újabb és újabb sorsok és történetek bonyolult szövedékének részeként rajzolódik ki, amint időben vissza és előre ugrálva két (sőt több) idősíkban küvetjük az eseményeket.
Ismerős ez a szövedék, mintázata ősi mintákat követ, miközben a narrátor a partikulárist, az egyedit is kutatja, ennek lehetőségére kérdez rá. Van-e saját történet és saját emlékezés? Van-e valami az egyén életében, ami elidegeníthetetlenül a sajátja? Bele szabad-e szólni mások életébe bármilyen módon, legyen az ígéret földjével való kecsegtetés, illúziónak bizonyuló reménykeltés, eretnek prédikáció vagy a kutatás, elbeszélés és az ezáltal való értelmezés kisajátító gesztusa. Mennyire saját sors az, amit dokumentumok, elbeszélések, szavak befolyásolnak-közvetítenek? Ki, milyen indíttatásból és hogyan mesél – végül is ez határozza meg személyes emlékeinket, végeredményben önmagunkat.
Az elbeszélő tudatában van annak, hogy vállalkozása eleve kudarcra van ítélve, hogy színtiszta spekuláció a múlt rekonstrukciójára tett minden kísérlet. Talán, sőt biztosan nem lehet elégtételt szolgáltatni a nagymama szenvedéssel teli életéért, messze járunk a fájdalmat feloldó kiengeszteléstől. Feltevődik a kérdés, hogy egyáltalán van-e értelme az egésznek, mikor ennyire ingoványos talajon járunk.
Mégis, ez az egyetlen lehetőség az emlékezésre. Az emlékezés pedig kategorikus imperatívusz.
Nemcsak az egyénre való emlékezés, hanem a hozzá kapcsolódó közösség emlékének őrzése is. Azé a biblikus-mitikus utat megjárt közösségé, amely végigjárta a közösségek annyira hasonló útját. A vándorlások, menekülések, repatriálások, háborúk, betegségek és járványok útját. Az otthon- és hazakeresését. Megtapasztalta a remény kecsegtető szépségét, a csalódás fájdalmát, a magányt és a nyomtalan elmúlást.
Milbacher remekül rajzolja meg a szlavóniai-szlánavodai száz év magányt, annak minden érdekes és egyben tipikus figuráját, a kisember hiszékenységét, kiszolgáltatottságát, a hatalom apparátusának fokozatos kiépülését és működési mechanizmusát. Meg persze az egyénre és társadalomra kiható következményeit is. Mindezt a halál felfoghatatlan, mégis kiábrándítóan józan realitásának fényében.
Nagyon szerettem a regényben ezt a józanságot, az objektivitásra való törekvést, az önreflexív és metanarratív részeket. A személyes családtörténet keretei ezáltal, na meg a számos irodalmi-bibliai utalás révén is, kitágulnak, lehetőséget adnak egy aktívabb befogadói munkára. És ez így nagyon rendben van.
A fenti értékelés írója a Merítés-díj próza zsűrijének tagja.
Displaying 1 - 2 of 2 reviews