Amiben Ambrose nagyon jó, az a partraszállás léptékének érzékeltetése. Hogy ez az egész micsoda képtelen erőkoncentráció volt. Hogy mikor nekilódultak (a több mint ötezer hajó, a durván tizenegyezer repülő), az micsoda hátborzongató látvány lehetett. És micsoda eszméletlen vállalkozás egyetlen nap alatt a hajók bendőjéből egy ellenséges partra bocsátani vagy százezer embert. Teljesen át tudtam érezni az egész vállalkozásnak a lenyűgöző és egyben pokoli voltát. Olyannyira, hogy még flesseim is voltak. A Nyugatiban a vonatra várakozók között arra gondoltam, ez maga az Omaha-part, ha meg felbukkant egy ordítóan gyenge verseskötet, úgy veselkedtem neki, mintha vasbeton ütegállás lenne 105 mm-es lövegekkel: fel a kaptatón a géppuskatűzben, és püff, pörköljünk oda a lángszóróval. Van ereje a kötetnek, ami nem kis részben annak köszönhető, hogy az angolszász történészek hagyományosan jobban támaszkodnak a szemtanúk emlékeire.
Amiben viszont valóban érheti szó a ház elejét, az az elfogultság. Számítani azért lehet rá – tudjuk, Ambrose Eisenhower elnök titkára is volt, no meg az Eisenhower Center igazgatója, és hát azért az öreg Ike szerintem is megérdemel minden dicséretet, hisz az adott pozícióhoz az ő képességei tökéletesek voltak*. Még azt is elfogadom, hogy a partraszállásból a szerző amerikai hőseposzt csinált, mert valóban az is volt. Gondoljunk bele, a szövetségesek megcsinálták, amit a hadtörténelemben előttük senki: a tengerről támadtak beásott szárazföldi ellenfelet, és közben elérték, hogy azok ne férjenek hozzá tartalékaikhoz, ellentétben a partraszállókkal, akik viszont folyamatosan kapták az utánpótlást. Szemére leginkább azt vetném, amikor ez a fajta elfogultság már szakmai hiányosságokhoz vezet – ilyen például a háborús hátországokról szóló fejezet, aminek uszkve 90%-a az amerikai hátországokról szól, a többiek meg kell elégedjenek pár bekezdéssel. Pedig hát – gondolom – a német hátországról is lehetett volna bővebben témázgatni.
De azért nem nagy dolgok ezek, mert közben meg Ambrose bravúrosan feledteti könyvének kimerítő aprólékosságát lendületes írásmódjával. Ha bele is megy némi hadtudományi péniszméregetésbe**, azért mégiscsak a partraszállás egyik megkerülhetetlen alapműve marad.
* Hogy közben meg tankhadosztályt Észak-Afrikában valószínűleg nem tudott volna vezetni úgy, mint Rommel, teljesen más kérdés. Rommel meg a statikus harcban vallott kudarcot, valószínűleg hiba is volt őt megbízni a partvédelemmel.
** Hogy kik voltak a legjobb katonák, a németek, az amerikaiak, esetleg az oroszok, amúgy is nagyjából értelmetlen kérdés. Ennek teszteléséhez gyakorlatilag steril körülmények között kellett volna egymásnak ereszteni őket, ugyanannyi embert, akik ugyanolyan tapasztalatokkal és parancsnoki lánccal rendelkeznek, egyiküket sem segítik kiépített erődítmények, és azonos méretű ipari teljesítmény áll a hátuk mögött. Ilyen körülmények a valódi háborúban természetesen nem léteznek.