Nincs, és ne is legyen

by Edina Szvoren

Az utóbbi évek legnagyobb elismeréssel fogadott színrelépése volt a magyar prózában Szvoren Edináé. Első novelláskötete, a Pertu lelkes kritikákat és egy év leforgása alatt több irodalmi díjat is kapott. Izzó írói világ, ugyanakkor fanyar humor jellemzi, miközben föltárja a napi emberi kapcsolatok apró történéseinek mélyén lezajló drámákat. Kritikusai ezt a világot jellemezve nemhiába emlegettek egyszerre két, egymástól eltérő íróelődöt: az élveboncoló Nádas Pétert és a méltóságteljes groteszk óriását, Hajnóczy Pétert. Szvoren Edina érett, kiforrott szerzőként állt elénk, s újabb elbeszélései meggyőzhetik a közkeletű szólás híveit: a második kötet bizonyít igazán. Az írások középpontjában most is a család áll, amely életünk legfőbb terepe, modellje akkor is, amikor benne gyötrődünk, s akkor is, amikor kívülről vágyakozunk rá. (http://www.irokboltja.hu/?t=productov...)

Genres: Hungary, Fiction, Short Stories, Literature

162 pages, Paperback

First published January 1, 2012

Reviews

[fióka · Rating 4 out of 5]

Nagyon nehéz szövegei vannak Szvoren Edinának, a szereplői sokszor a semmiből tartanak a semmi fele, csupán egy villanást kapunk az életükből, amivel sokszor nem is lehet mit kezdeni. Furcsák, megdöbbentőek, nyomorultak és bárkivel megtörténhetőek ezek a történetek, nagyon jól megírva.

[Cipőfűző · Rating 4 out of 5]

Elképesztően bagatell, ugyanakkor különleges mondatok. Mint ez: „Egy copfos férfi citromot görgetett a pingpongasztalon.” Elképesztően kellemetlen történetek. A hétköznapiság bagatell és kellemetlen. Nincs benne semmi felemelő. Teljes apátiába fulladnak a főhősök történetei. A novellákban nincsenek pozitív szereplők, gonoszok sem, nincs gonoszság, apátia van, hétköznapiság. Ilyenek a hétköznapok Szvoren novelláiban. Küzdés sincs, csak töszmörgés, de mindig akad motiváció. Az ember van, a dolgok meg csak úgy történnek.
Egy biztos, Szvoren nagyon mélyre tud merülni az emberi pszichében, aztán felszínre kerülnek azt ott lappangó töredékek.

[Elianne van Elderen · Rating 5 out of 5]

In het begin moest ik even wennen, maar ik ben groot fan van Edina Szvoren geworden. Haar meesterlijke observatievermogen, met beschrijvingen van de kleinste, meest absurde details. De manier waarop ze alle ongewone verbanden die ze legt toch heel goed te volgen maakt, door altijd te zorgen voor een klein punt van overeenkomst tussen twee opvolgende zinnen, waardoor alles briljant aan elkaar geregen lijkt als een kunstwerk. Geen enkele zin was overbodig, ook al zouden de absurde, gedetailleerde beschrijvingen dat in andere werken misschien wel lijken, in dit boek kwam alles samen en zei alles weer wat over iets anders.
Ik heb nog geen andere schrijver gelezen met wie ik haar zou kunnen vergelijken. (De enige waar ik tijdens het lezen aan moest denken was Delphine Lecompte haar poëzie, vanwege de absurde, scherpe, rake details, maar waar Lecompte soms haast surrealistisch wordt, voelt het bij Szvoren toch allemaal heel nuchter en werkelijk aan, en bevatte het wat minder ‘shockelementen’, maar stond alles echt in dienst van het verhaal en de personages.) Bij Szvoren blijft elk verhaal ontzettend herkenbaar door haar stijl, maar is toch elk verhaal weer heel anders, geen enkel personage of geen enkele eigenschap lijkt te worden hergebruikt, iedereen en alles krijgt zijn hoogstpersoonlijke nuance en toch vormt het een eenheid.

Ik kan niet wachten tot meer werk van haar naar het Nederlands vertaald wordt. ❤️

[Archibald Tatum · Rating 5 out of 5]

Nemrég a könyvtárban említettem, hogy „Szvoren ma a legjobb novellistánk”, hozzátettem, „szerintem”, súlyos állítás, és különös, hogy a nevetségessége is a súly részét képezi, felállítottam egy sorrendet és győztest is hirdettem műszerek nélkül, félek végiggondolni, milyen szempontjaim lehetnek a relatíve objektíveken túl, meg mi ez a tsz. első személy, ki az a ¿ mi, csak remélem, hogy tréfás fejedelmi többes volt, nem pedig a madanszébe szorultak önmagába tekeredett nyelvi s ¿ kulturális nézőpontisága bukott ki fogam kerítésin s rekedt mintegy szimbolikusan a maszkban, pedig, pedig, pedig nem is szeretem Szvoren írásait, bodorság lenne olyat mondani, hogy szeretem, amikor nem szeretem, mert mit lehet szeretni ezekben a ¿ szövegekben, csodálom, de nem is csodálom, csak nagyra tartom őket, ennyi a műszerem, de nem szeretem, az ziher,

minden olvasó önmagát olvassa, mondta Proust, vagy hasonlót, ezért nem olvasok kalandregényeket, ezért nem szeretem Szvoren szövegeit, itt az alakok észreveszik a függöny mintázatát, belebámulnak, én anno a szőnyeg mintáiba vesztem, nem léptem a kerítés tartóoszlopainak az árnyékára, lehetőleg semmiféle árnyékra, a macskakövek szegélyére, az intarziákra, ha olyan adódott, a repedésekre stb., Szvorent olvasva mindez visszajön, a gyerekkor minden kis félelme és a felnőttkor minden nagy szorongása, leleplez önmagam előtt, jobban belegondolva, itt minden alak, de tényleg minden alak én vagyok, na jó, talán nem mind, vannak eredendően rossz alakok, akiket mintha a korlátoltságuk tenne rosszá, ezek nem én vagyok, a többi mind, és akkor már előjön az a zagyvaság, hogy az irodalom tükör, legyen az, tükör, amelyben itt saját ¿ ösztönvilágom olvasom,

csapdák persze vannak, hogy például van-e intellektuális megingás, nincs, ez félelmetes, annyira képesek írók egyszerre szellemileg infantizálódni, elég egy rosszul megválasztott jelző, de itt semmi ilyen, a gyerekhang, amit annyira, de annyira nem szeretek, már a gyermeki stílus utánzása is viszolygással telít, ha nem is tölt ¿ fel, csalás, olcsó dolog, az a trükk, hogy a gyermek tabula rasa, különösen a bűn tekintetében, merthogy annyira ártatlan, az olvasó meg elhiszi, hogy ő az a nagy ártatlanság, vagyis ilyen volt, és a gonosz világ mivé tette, csak itt, a kislámpa fénykávájában, mert az van neki, élheti újra ártatlanságát, ami azt illeti, nem biztos, hogy Szvoren gyermekeiben nincs meg az ártatlanság illúziója, mégsincs annyira kihegyzeve ez, nincs elmérve, nem szalad meg a toll, csúszik meg az ecset, ragad be a billentyű, még ha tanulságként ? e gyermekek aztán mégis az ún. rendszer részévé is válnak nála, a gyermek rendszer szintű probléma, vagyis az ember, a kunsztok, most kunsztnak mondom a nagy konstrukciós fogásokat, mármint ez is lehet csapda, végül is most mi ¿ van, a címadó elbeszélénél érzem azt, hogy a szerkezetben kissé messze ment, messzi van-e még a ¿ messzi, elkezdhettem volna gyűjteni apróságokat, ahogyan ezt egy lelkiismeretes kritikusnak kötelessége lenne megtenni, nem vagyok az, szerencsére, egyik sem, lehet, hogy vannak egészen matematikai összefüggések, lehet, hogy nincsnek, lehet, ezek hiánya is tudatos, a hiány geometriája, azt hiszem, az, hogy legyen egy érzet, minden mindennel összefügg, de nem tudjuk, hogyan, vagy talán nem az alakok, a tettek, az események képezik a háló lényegét, itt a határig ment, érzésem szerint, persze, minden az érzésem szerint az, amit mondok, a határig ment, hogy valamit még egységnek lehessen tekinteni, és hát a kunsztok a nevekkel, nevek elhagyásával, hogy ezt most ki mondja, figyelni ¿ kell, mi történik, homály, likak, elhallgatások, mikro- és makroszinten, eszembe jut a szó, elidegenedés, amúgy nem is tudom, létezik-e ilyen, nem megint feltételezünk valamit, ami soha nem is ¿ volt, aki nem elidegenedett, az elidegenerált, hoppá, egy ¿ szóvicc,

különben meg, ami az érzetet illeti, és mert éppen olvasom őt is, Bruno Schulz rajzaiban érzem ezt a világot, érdekes, groteszk, van benne valami vicces is, de nem olyan ez, amit szeretni lehet, nagyon nem olyan, hanem ¿ mit lehet, nem tudom, olvasni, azt igen, így.

[Julita · Rating 3 out of 5]

Zrobie kiedyś reread, żeby lepiej zrozumieć niektóre fragmenty

[Dani Dányi · Rating 4 out of 5]

Lassan, kínlódva, leginkább mazochisztikusan olvastam végig ezt a rövid könyvet. Szvoren Edina valóban remek író, de azt hiszem nekem ennyi elég is lesz. Nem egy vidám gyűjtemény, és bár tudom, ahogy a világ, úgy az irodalom sem habostorta, akkor sem kell minden átélhető rettenetbe beleolvasnom magam. Ezek az elbeszélők mind válogatott módokon beszűkült, sérült, talán vagy biztosan fogyatékos, depressziós stb hangok, sajnos. Még az működött legjobban, amikor a Papírsárkány című, tényleg remek írás elbeszélője valóban valamilyen mentális zavarban szenved, és erre reflektál is a szöveg. Máskor egyáltalán nem bírtam követni, hogy mi ez az egész, hogy honnan jön és hova megy, mi ez a rengeteg ide-oda türemkedő részlet. Nagyrészt inkompetens érzés volt kapaszkodók után tapogatózni a komponált, kíméletlenül elzárkózó káoszban. Ha van is ilyen valóság (és miért ne lenne?), azért remélem, nem kell sokat szenvednem azzal a nyomasztó tehetetlenséggel, amivel szembesít.
Míg a fülszöveg „abszurd terheket” emleget, nekem valahogy pont az abszurditás irgalmatlan hiánya tűnt fel, ahogy minden olyan prózaian és naturalisztikusan rémes. Ez olyan bravúr, aminek őszintén nem tudok örülni, bármilyen erős is a sodrása.

[Roos · Rating 2 out of 5]

DNFed after two stories.
I'm not someone who usually reads short stories, and if I do, I need them to have a plot. This book seemed to give the reader snippets of everyday life, but as I didn't know anything about the characters, it was difficult to get into the stories, or to understand what Szvoren was trying to do. For example, the first story is about a young boy (I think?) who gets yelled at by a random man at a busstop. And then he goes home.
I just don't get it, I guess.

[Gergely · Rating 2 out of 5]

Mint amikor egy autista kisgyerek történetet akar írni egy Kispál-szövegből, semmi erő, csak az erőlködés.

[Annipanni · Rating 5 out of 5]

"Jó volt a jövőről ábrándozni, kár, hogy hamar elfogyott."

[Nora · Rating 4 out of 5]

Pestiek.

Mondjuk ezt az erőltetett prolizmust nem értem.

[D. Dorka · Rating 3 out of 5]

Szvoren Edina szövegeivel most kezdtem el ismerkedni, ha már az évtized könyve kapcsán felfigyeltem a nevére. Utólag rájöttem, hogy az És boldogan éltek? gyűjteményben olvastam már írását. Nem soroltam fel a kedvenceim között, de ezekre a típusú mondatokra emlékszem.

Nem tudom, hogy nevezzem ezt a stílust. Realista gondolatfolyam – én így fogalmaznék. Minden nagyon sötét, csak és kizárólag egy ember gondolatiba látunk bele (néha egyébként nem, de az sem segít a helyzeten), és ott is néha már szinte asszociációhalmaznak tűnik a végeredmény. Pedig egyébként mindig megvan az a pár motívum és téma, ami köré szerveződik egy-egy novella. És mégis az marad meg leginkább az egészből, hogy minek is élni?! És az érzésbe, meg aztán a stílusba bele lehet fáradni, ami részemről megtörtént. Amikor az első novellát olvastam, még az újdonság erejével hatott. Aztán fakult minden. És egy idő után már egyszerűen csak alig érdekelt. Elszórakoztattam magam, hogy az információadagolását kövessem a történeteknek. Az például nagyon érdekes, hogy milyen emberek nézőpontjából íródtak az egyes novellák, és hogy ez meddig nem egyértelmű például.

De összességében nem könnyű olvasni, és nem is jó élmény. Talán túl egysíkú nekem, akkor is, ha egyébként nagyon sok erő van ebben a prózában. Nem tudom, nekikezdek-e a Verseimnek.

[Judit · Rating 1 out of 5]

Nem tudom eldönteni, hogy ez korunk legjobban sikerült magyar nyelvű dadaista műje, vagy csak nem sikerült jól kommunikálni a történeteket.
Nem is inkább az alapvetően szomorú hangulat, vagy a szöveg rettenetes sivársága zavart, mert ezek lehetnek akár szándékosak is, hanem sokkal inkább az, hogy nem igazán mondtak semmit. Mintha a semmit sem kommunikáló, egymást pattogva követő tőmondatok célja az lett volna, hogy valami sziszifuszi tennivalót adjon az olvasónak. Vagy húzza az időt a cseppenként adagolt lényeg előtt. Nem értem, miért gondolják egyes modern írók, hogy az olvasó az ellenség, és ilyen módon kell büntetni. Azt meg főleg nem, hogy az ilyesmit miért adják ki.
De talán még akár ez is elviselhető lenne, ha maguk a történetek tartalmaztak volna valami megfontolásra érdemes gondolatot. Itt azonban semmi ilyet nem találni. Mondanivaló nincs, és ne is legyen, mert amúgy sincs értelme semminek. (mert dadaizmus, na)

[Zsófia · Rating 2 out of 5]

A kötet olvasása közben sokszor eszembe jutott A pusztítás könyve - ez a két olvasmányélmény volt életemben olyan, hogy nyilvánvaló volt az első oldaltól az író tehetsége, viszont egyik esetben sem igazán élveztem magát a könyvet. A Nincs, és ne is legyen esetében mondjuk azért volt a kötetben két novella, ami kivételt képez (főleg A térre, le című), viszont a többi meg olyan szintű viszolygást váltott ki, hogy sokszor erőfeszítésbe telt egyáltalán folytatni az olvasást. Szóval erősek a szövegek, nagyon ütnek, de ez a beteg realitás, ahová elvisznek, nehezen elviselhető számomra, pedig biztosan létezik...

[Ina Pal · Rating 3 out of 5]

Nem értem, hogy ha valamit szeretne mondani, akkor miért nem mondja? Kriptikus félmondatok, körülírások, belső viccek, az ember találgatja, hogy most akkor pontosan mi történt. Mert az biztos, hogy szörnyű, de hadd ne kelljen nekem megírni ezt a könyvet. Nagyobb hatása lenne szerintem, ha érteni lehetne a történetet, mert igazából miután elolvastam egy fejezetet, nem tudnám összefoglalni és elmondani történet szerűen, hogy mi is történt valójában.

[Vera · Rating 4 out of 5]

Kevés ennyire stresszelő olvasmányélményem volt eddig. Három olyan novella is volt, ahol közben be kellett csuknom a könyvet, mert nem bírtam feldolgozni a történteket. A gyerkszemszögből írtak nagyon tetszettek, a balladai homály ellenére is.
Tényleg nem olvastam még ehhez fogható könyvet, de örülök, hogy eljutottam ide.

[Michaela · Rating 2 out of 5]

Hmm, tieto poviedky sa mi zdali dosť neurčité... také otvorené, že čokoľvek mohlo byť hocičo a ktokoľvek akýkoľvek. Veľa z nich by som nedokázala prerozprávať, niekedy ani načrtnúť dej. Páčil sa mi iba neobyčajný jazyk, ktorým boli napísané.

[Agata · Rating 2 out of 5]

Nie odbieram tej książce niczego, po prostu totalnie do mnie nie trafiła.

[Anna Egervölgyi · Rating 4 out of 5]

4.5*

[Jácinta · Rating 3 out of 5]

"A szívét egyébként egy hosszúkás, vékony járatnak képzelem."

[Kitti Kapás · Rating 2 out of 5]

Nagyon nyomasztó, nehéz olvasmány az összes novella, nem élveztem őket.

[Adrijana Bulevska · Rating 3 out of 5]

Unfortunately, I could not read this collection of short stories easily. It represents a sum of stories, from different viewpoints, on what it is like to live in the wnd of comunism in Hungary. The stories are set in a kind of grim, grey undertone, reflecting a life without hope in a transitional society. For me personally, it had reflected too much on my own childhood in a post-socialistic transition-ridden country, and it brought back feelings of hopelessness. I would not recommend or even try to reread it at this point.