Медея Мендес от стария гръцки род Синопли няма свои деца. Нейното семейство са многобройните и братя и сестри, племенници и племеннички, техните стари и нови жени и мъже, деца и внуци. Медея оцелява в Крим след всички чистки, изселвания и преселения, домът и на черноморския бряг е гостоприемно отворен за цялата рода. Тя още от дете става майка на осиротелите си братя и сестри, тя е праведница и магьосница, тя живее с мистериите на живота и смъртта, с хармонията и хаоса. Открива, че е била част от любовен триъгълник, в който е замесена сестра и Александра - по-късно ситуацията ще се повтори огледално и трагично в живота на племенничките и, лиричната Маша и чувствената Ника. Тя не спасява света, но подобно на майка е осиновила цял свой свят, за да го защити от житейските бури и ударите на съдбата: политически колизии, семейни драми, битови неуредици, загуби, предателства, страсти и страдания.
Lyudmila Ulitskaya is a critically acclaimed modern Russian novelist and short-story writer. She was born in the town of Davlekanovo in Bashkiria in 1943. She grew up in Moscow where she studied biology at the Moscow State University.
Having worked in the field of genetics and biochemistry, Ulitskaya began her literary career by joining the Jewish drama theatre as a literary consultant. She was the author of two movie scripts produced in the early 1990s — The Liberty Sisters (Сестрички Либерти, 1990) and A Woman for All (Женщина для всех, 1991).
Ulitskaya's first novel Sonechka (Сонечка) published in Novy Mir in 1992 almost immediately became extremely popular, and was shortlisted for the Russian Booker Award. Nowadays her works are much admired by the reading public and critics in Russia and many other countries. Her works have been translated into several languages and received several international and Russian literary awards, including the Russian Booker for Kukotsky's Case (2001). Lyudmila Ulitskaya currently resides in Moscow. Ulitskaya's works have been translated into many foreign languages. In Germany her novels have been added to bestseller list thanks to features of her works in a television program hosted by literary critic Elke Heidenreich.
Unlike the barbaric heroine of Euripide’s play, the Medea of this novel is the nourishing matriarch of a widespread family originally Greek. A tale that spans several decades with snapshots flashing back to the past where the reader is privy to the comings and goings of numerous relatives who visit Medea throughout one summer in the sixties at her parents’ house by the Crimean sea.
Adultery, politics and family issues are dexterously exposed with terse style, reminiscent of Ludmilla’s first novel “The funeral party”, with deftly sketched characters that revolve around a grand “dramatis personae”; this modern Medea, a childless widow who is confidante, guardian and caretaker and who becomes the epicenter of the novel.
During the last years, I have developed a taste for less adorned and more straightforward writing style, which both Nordic writers and Ludmilla’s prose fit into. One can find wisdom and poetry in the sparsity of their descriptions, which are emotional but not sentimental, and bear traces family sagas without being clichéd or overwritten.
In the end, I found in this Medea what I was looking for; the person we all hope to become, wise, graceful and respectful. Some questions might never be fully answered but authors like Ludmilla shows us in quiet, simple words that some events in life occur not because of unfairness but just because. Such is the nature of life and happiness depends on accepting instead of fighting against it.
Изключително много ми хареса първата среща С Людмила Улицка(я). За пореден път се убеждавам какво неповторимо удоволствие ми носят руските автори - има нещо уникално в начина, по който описват всякакви малки детайли и подробности от основната история, която тече. Огромен брой персонажи (изградени уникално добре и правдободобно без да са нахвърляни лековато), събрани в 250 страници и страшно интересни истории и съдби. Много близка ми стана Медея и съдбата и на “майка” на всички племенници и техните внуци. Една от най-симпатичните линии в книгата ми станаха летните гостувания на всички десетки роднини в къщата на Медея и необходимостта да се направи предварителен график, за да може това да се случи успешно.
Супер щастлива съм, че успях да намеря и купя книгата, която да е част от личната ми библиотека.
“Това е удивително приятно чувство - да си от рода на Медея, от това толкова голямо семейство, че дори не познаваш лично всичките му членове и те чезнат в далнините на било и не било и на бъдещето.”
Медея ми стана една от любимите литературни героини - живото доказателство, че не е нужно да си нечия биологична майка, за да обгрижваш майчински всички разклонения на голямата фамилия и да понасяш достойно живота. Страхотна Улицка, искам да чета още от нея.
Едвам издържам книги които те разпъват на кръст с лели, чичовци, братовчеди, лелинки, шуренайки, майки, деца, дедовци и баби ... Обаче ..., тая Улицка! Евала!
Разбира се, често забравях кой кой е... Налагаше се от време на време да връщам "лентата", за да проверявам, но това не беше толкова важно. От друга страна персонажите бяха изключително пищно описани и почти веднага те ориентираха в плетеницата на тази донякъде семейна сага. Сигурен съм, че някъде в интернет има качена схема за улеснение ( намерих я пустата схема: https://www.litres.ru/pub/t/122381.js... )
Вихрушката от образи и истории се въртеше около Медея. Повествованието се впускаше в нечий живот, някъде стигаше дори до самия край, след което отново се връщаше и се завърташе около Медея. Страхотен подход.
И сега ..., ако си представим, че книгата е скъпоценен камък затворил в себе си съдбите на това голямо семейство и ако завъртим този камък срещу светлината под определен ъгъл, знаете ли какво се вижда? Вижда се "Сто години самота"! И Как се повтаря всичко… !
Освен това, книгата направи пълен и съвършен кръг, ето пак "Сто години самота"! Бааам! И изведнъж краят те връща в самото начало, ама така те връща, че се налага отново да го прочетеш това начало :)
Браво, Людмила Маркес-Улицка!
Ето и малко улицко-маркески плетени изречения:
Тъмносини сенки се шареха по синкавите платнища на кърпените чаршафи, чаршафите бавно се издуваха като ветрила на платноходи, сякаш щяха да отплават в грубосиньото небе.
Всички слязоха до морето, нахвърляха багажа и едновременно млъкнаха. Това беше неизменната минута почтително мълчание пред относителната вечност, която меко се плискаше пред краката им.
Сандрочка подскачаше, размахваше лакти и издължени пищялки с високо захванати към сухожилията мускули на прасците, изпускаше топката, възкликваше и се смееше в такъв захлас, че се виждаше чак розовият й гръклян.
Сергей Иларионович дремеше старчески на стола, от време на време се събуждаше благодарение на вродената си любезност, кимаше сънено в знак на съгласие, смънкваше нещо одобрително и отново се унасяше.
Тя се усмихна на себе си, успокоена: в световния ред въпреки нарасналото многолюдие и суетливост нещата си бяха постарому и разбираеми за нея: ставаха малки чудеса, хората се събираха и разделяха и всичко заедно образуваше красива шарка…
Има бракове, които се укрепват в леглото, има бракове, които разцъфват в кухнята под звуците на потрепващия нож и телта за разбиване на яйца; има съпрузи зидари, които издирват евтини строителни материали за вилното си място, пирони, безир и стъклена вата; някои се поддържат от вдъхновените скандали…
Отдавна отлагам тази книга. Може би заради руската атмосфера, която очаквах да е по- тегава и изискваща определена настройка. Това, което открих в " Медея и нейните деца" обаче беше една топла и сърдечна история, изпъстрена с живи и интересни персонажи. Стилът на Улицка ми се понрави много. За сравнително малкия обем, тя е успяла да сътвори нещо красиво, завършено и автентично. Книгата се чете с лекота, въпреки предизвикателствата, пред които са изправени героите. А Медея, тя е олицетворение на безусловната любов. При все нелекия й житейски път, нейният борбен дух я движи достойно напред и й дава сили да отвори сърцето си за всички. Тя носи всеотдайното майчино чувство в себе си, въпреки че съдбата й е отредила участта да не бъде биологична майка. Любовта обаче е много повече от преки гени и Медея я отразява с цялата си същина. Тя е спойката в голямата й рода, онова чудо, което сплотява семейството и разпръсква светлина. Отчасти " Медея и нейните деца" ми напомня донякъде на " Сто години самота" на Маркес, има някаква бегла аналогия в идейно отношение, но тук нямах трудност да следя цялото родословно дърво, не буксувах в отделните епизоди, напротив- беше ми интересно и леко да проследявам цялата семейна история. А Улицка, тя просто пише впечатляващо- хем простичко, хем с дълбочина. Харесва ми нейната метафоричност, взискателност към детайлите и балансирана описателност. Разказът тече праволинейно, въпреки множеството образни разклонения. И това допълнително придава някаква приятна приемственост на историята. Улицка има способността да украсява рутинното сиво ежедневие в цветни краски и да го прави интригуващо.
ميديا وابناؤها.....لودميلا اوليتسكايا ت/ تحسين رزاق عزيز
هذه رواية روسية جميلة، مكتوبة بعصرية ومن عمق المجتمع الروسي، والاهم فيها كان تصوير فاتن للطبيعة، كأنك ترى روسيا جديدة، بعيدة عن المعتقلات والسجون، والشوارع القديمة.
نحن هنا امام حكاءة قديرة، فالكاتبة تتقن الحكي واساليبه، وتعرف جيدا كيف تربطك بما تقول وتحكي، فتندمج مع سردها ولا تنشغل بأي شيء آخر، تقابل معها الاقرباء وتستقبل الضيوف وتسافر للجزر، وتنسج حكايات جديدة تستمد من الاسطورة الكثير، وكل ذلك بسلاسة وتمكن.
الرواية مكتوبة باتقان واحترافية شديدة، كتابة خام، لا وجود فيها لهموم خاصة بقدر مافيها من عرض الحياة بتفاصيلها وشخوصها، بنفس ممتع قليل ما نقابله عند الروس.
ترجمة هذا العمل ممتازة وواضحة، وهذا ليس غريب على مترجم قدير مثل تحسين عزيز .
Olyan ez a könyv, mint egy kert: süt a nap, a fák alatti árnyékos asztalon kockás terítő és hideg ital, no meg persze az elmaradhatatlan madárdal – tovább nem is részletezném, mert már így is giccsbe hajlok. Közben meg a kerten kívül zajlik a történelem, a dolgok és értékek és emberek pusztulása, a kerítés pedig sosem olyan magas, hogy eltakarja előlünk ezt a látványt. A kert egyetlen hibája tehát a kerítés alacsony volta – viszont egyben alighanem ez a könyv legnagyobb értéke is, ettől érezzük úgy, hogy amit olvasunk, az finom és örömteli, ugyanakkor ezzel egy időben fájdalmas és vészterhes is. Talán ez Ulickaja titka. Amúgy meg ezt a könyvet nem is nevezném regénynek, inkább számos különálló történetnek emberekről, akiket csak Médea személye fűz össze, meg a káprázatos krími kert, ami fűszeres háttérként feszül az események mögött. Ezekben a rövid sorstörténetekben nyilvánul meg legjobban Ulickaja páratlan érzékenysége, és az a ritka erénye, hogy kortárs irodalomban talán ő képes a jó embereket, az igazán jó embereket úgy ábrázolni, hogy azok közben érdekesek és összetettek is maradnak. Nem könnyű ám az.
Nem mindig voltam jóban a könyvvel. Néha szétesőnek éreztem, amire nyilván ráerősített az orosz prózákra jellemző zűr a személynevekkel* is, így nagyjából végig a szép és jó, de nem katartikus 4,5 csillag körül mozgott a viszonyulás. De a vége az annyira össze van rakva, annyira szép, ahogy az író odadöf az olvasónak, hogy sajogjon, de aztán meg is simogatja a sajgást, hogy csituljon… Becsukva a könyvet csak a hála érzete maradt meg bennem, hogy bejárhattam ezt a kertet.
* Ti. hogy mindenkinek minimum három neve van, plusz a becenév, amiből gyakran szintén több van, egy bensőséges családi használatra, és egy kevésbé bensőséges baráti társaságok részére, és ezeket felváltva használják az olvasó összezavarása érdekében.
رحلة إنسانية مليئة بالتجارب مع ميدييا وأبناؤها... كمية كبيرة من القصص تكشف عن موهبة لودميلا أوليتسكايا في الحكي بسهولة استثنائية. لا تشغل لودميلا بالها كثيرًا بالقضايا الأخلاقية الكبرى، ولا بالتقلبات السياسية المريعة التي عصفت ببلادها، بل إننا نشعر أن كل هذه التقلبات ربما لم تؤثر على شخصياتها بشكل حاسم. لكن لودميلا مشغولة جدًا بالحكي عن شخصياتها بتنوع مشاربهم ومذاهبهم وأمزجتهم وجنسياتهم وحكاياتهم بشكل عميق وبسيط وممتع. لودميلا حكاءة من الدرجة الأولى، ومع كل هذا القدر من الحكايات التي تناولتها في الرواية عن عدد كبير من أفراد عائلة واحدة، لا بد أن يلتقي القاريء ببعض الحكايات التي تجذبه أكثر من غيرها، ويجد فيها ضالته. بشكل شخصي أعجبت بكل ما يتعلق بميدييا نفسها، وهالني كذلك ذلك المزاج المادي المفرط الذي لبعض شخصيات الرواية، مقابل مزاج ميدييا الديني البسيط الذي يذكرنا بتصوير شخصية الجدة الروسية المحبب إلى القلب... الجدة التي نلتقيها مثلا في قصص فالنتين راسبوتين وغيره من الكتَّاب. الترجمة ممتازة، ولست انا بالطبع الذي سيحكم على ترجمة مترجم قدير مثل د. تحسين رزاق، لكن وجب الشكر على ترجمته لهذا العمل. لودميلا أوليتسكايا صوت مميز جدًا في الحكي... أظن إنها لا تنتمي إلى التقاليد الروسية الأصيلة التي شق طريقها تولستوي ودوستويفسكي. تحافظ على مساحة كبيرة بينها وبين شخصياتها، حتى أنك لا تلمس تعاطف أو نفور إطلاقًا من الكاتبة.. تحاول استشفاف موقفها بلا جدوى... إنها مغرمة بالحكي عن شخصياتها كما هي. وإن كان تشيخوف هو أكثر من فعل ذلك بمهارة في الأدب الروسي الكلاسيكي لكن ما يفصله عن لودميلا هو اهتمامه بالنقد الاجتماعي وتشريح المجتمع من الناحية الاجتماعية، الأمر الذي تبعد عنه بعض الشيء لودميلا حيث نلمس في شخصياتها ملامح خاصة جدًا لا يلوح فيها تأثير النظام الاجتماعي بقوة. هذا لا يمنع أن الرواية تعرضت بالطبع إلى قضايا اجتماعية كثيرة على مدار أحداثها. باختصار لودميلا متفردة... تكتب أدبًا مختلفًا في بنائه وتقاليده عن الأدب الروسي الكلاسيكي. لا يزال في جعبة الأدب الروسي المعاصر الكثير والكثير، خاصة مع بلد يضم كمية هائلة من الأجناس والقوميات والثقافات، وكمية هائلة من الأحداث التاريخية الغنية... كل هذا يضمن لنا أن نطمئن على وصول المزيد والمزيد من الأعمال الروسية المعاصرة لنا بلغتنا العربية في الفترة القادمة.
Καλογραμμένα οικογενειακά χρονικά, που υποψιάζομαι ότι στη ρωσική γλώσσα θα τα απολαύσει κάποιος περισσότερο. Ενδιαφέρουσες αναφορές στην ιστορία και τη φύση της Κριμαίας, που σε κάνουν να θες να ψάξεις περισσότερα για τον τόπο αυτό. Όμως αυτό το βιβλίο είχε ένα ελάττωμα που πάντα με πειράζει ιδιαίτερα : μου άφησε αναπάντητα ερωτήματα και κενά. Σαφώς και δεν περίμενα μια γραμμική αφήγηση ή περιγραφές του κάθε γεγονότος, αλλά υπήρξαν αρκετά σημεία που η συγγραφέας έκανε μια αναφορά ή έναν υπαινιγμό που περίμενα ότι αργότερα θα επανέλθει να το αποσαφηνίσει, αλλά μάταια. Επίσης την ίδια τη Μήδεια σε όλη την ιστορία την έχασα. Μπορεί να παρουσιάζεται ως απλός παρατηρητής της ζωής των υπόλοιπων μελών της οικογένειας, αλλά ακόμη κι έτσι ήθελα να έχει μεγαλύτερο βάρος ως χαρακτήρας. Εξάλλου με τον τίτλο που έδωσε η συγγραφέας την κατέστησε το κεντρικό πρόσωπο. Τέλος, βρήκα περίεργη και υπερβολική τη συμπεριφορά των χαρακτήρων από ηθικής άποψης. Δεν θα κάνω σπόιλερ, αλλά όποιος το διαβάσει, θα καταλάβει τι εννοώ. Είναι δυνατόν όλοι, μα όλοι; (εκτός της Μήδειας!) Γενικά είχα περισσότερες προσδοκίες για το βιβλίο αυτό, αλλά μέρες που είναι θα το δω σαν ένα βιβλίο για τη συγχώρεση, για την αγάπη, για αίμα που νερό δε γίνεται...
Medeya ve Çocukları, 1970lerde SSCB’de geçen geniş bir ailenin hikayesi. Kırım kıyılarında yüzyıllarca yaşamış Rum bir ailenin, o topraklarda yaşamaya devam eden son üyesi olan Medeya, her yıl yeğenlerini buradaki büyük aile evinde ağırlar. Adaşı olan mitolojinin ünlü simalarından Medeya’ya benzer şekilde ikonik ve biraz tanrısal bir havası vardır ancak onun tersine ailesini parçalamaz, bir arada tutar, ilişkilerini kuvvetlendirir.
Medeya ve Çocukları roman olarak tanımlansa da, aslında daha çok Medeya’nın da ailedeki diğerlerinin de hayatından kısa kısa hikayelerin ileri-geri sıçramalarla toplamından oluşuyor. Bu geniş ailenin içindeki çok sayıda kişiyi ve birbirine dolaşan, karışan hikayelerini takip etmek bazen güçleşebiliyor. Bu noktada kitabın başında verilen soyağacı, okuma süreci boyunca gerçekten en büyük dostunuz oluyor.
Ulitskaya’nın okuduğum iki kitabına benzer şekilde tarihi olayların ön planda yer aldığı bir anlatı değil bu. Evet savaşlar, soykırımlar, ölümler, parçalanmalar oluyor ve biz bunları yine bir arka plan, karakterlerin hayatlarında bir yansıma olarak okuyoruz. Bu olayların etkilerini gözlemlemek ve noktaları birleştirmek okura kalıyor.
Ulitskaya kahramanlarına empatiyle yaklaşan, bizi küçük ama derin ayrıntılarla beslerken dili de tutumlu kullanan bir yazar. Bu kitabını da çok beğendim. Umarım daha fazla kitabı dilimize kazandırılır, daha önce çevrilenler de yeniden yayımlanır. 4/5
O poveste cu aromă de mere coapte şi baclavale turceşti prin care bate briza sărată a mării şi se aud pescăruşi şi râsete de copii ca într-o amintire de bunică nostalgică.
Medea, pontische Griechin geboren 1900, ist kinderlose Witwe und wohnt in einem Haus auf der Krim. Dort treffen sich im Sommer 1976, wie in anderen Jahren auch, die Nichten und Neffen mit oder ohne Partner und Kinder, die über die ganze Sowjetunion verstreut leben. Sie genießen den Sommer und ein Gefühl von Freiheit weit weg von zu Hause. Medea ist der Mittelpunkt des Hauses, sie hütet die Kinder und bildet einen Ruhepol inmitten der ausbrechenden Liebeleien und Leidenschaften.
So weit ist es ein in wunderbarer Sprache geschriebener Unterhaltungsroman, aber es steckt wohl deutlich mehr dahinter, nur sind die Bedeutungsebenen nicht immer leicht auszumachen. Mit den Sommergästen, den Geschwistern und anderen Verwandten von Medea sowie den Nachbarn erfährt man die Lebensgeschichten von ganz unterschiedlichen Personen, die in den verschiedensten Sowjetrepubliken leben, kennen und erkennt, wie sehr sich Nationalitäten bzw. Volksgruppen in den Teilrepubliken der Sowjetunion vermischten, dass sich keine spezifischen nationalen Eigenschaften ausfindig machen lassen und dass es sich trotz aller Unterschiede wie in einer Familie gemeinsam leben lässt. Selbst im Ausland leben Familienmitglieder, die eine andere Hautfarbe haben und eine andere Sprache sprechen. Auch Sie gehören dazu, genauso wie Menschen mit Behinderungen oder psychischen Krankheiten.
Viele Familienmitglieder leben eine sexuelle Freizügigkeit, die wie eine verzweifelte Suche nach Liebe und Anerkennung anmutet und die auch eine Art von Freiheit in einer Welt mit vielen Einschränkungen darstellt. Kuckuckskinder scheinen immer dazu zu gehören.
Auffällig ist die Intertextualität, von der ich mit Sicherheit vieles nicht bemerkt habe. Anspielungen auf bedeutende Werke, zeitgenössische Dichter und Sänger und politische Ereignisse lassen sich an vielen Stellen finden.
Ich habe nach einem Zusammenhang mit der Medea der griechischen Sage gesucht, der, wenn überhaupt vorhanden, schwer zu erkennen ist. Die Medea des Romans ist eine starke Frau, ein Bindeglied einer großen Familie, keine Furie, keine Verzweifelte oder Hassende, die in ihrer Hilflosigkeit und Wut ihre Kinder umbringt. Sie wohnt am schwarzen Meer, wie die mythische Medea auch, muss aber die Heimat nicht verlassen wie Freunde und Nachbarn.
Etwas verwirrt hat mich der Epilog, der zwar manche Handlungsfäden zu Ende führt, aber der auch die Deutung zulässt, das die ganze Geschichte um eine starke Medea mit einer großen Familie, deren Mitglieder völlig verschieden sind und die mehr oder weniger harmonisch miteinander leben, nur ein Mythos ist.
Es ist auf alle Fälle ein ungewöhnliches Buch, das ich gerne las und empfehlen kann.
Több dolog miatt is tetszett. Az egyik természetesen Médea. Ki ne szeretne olyan lenni, mint ő? És remélem, nem csak illúzió, hogy sok dologban hasonlónak érzem magam hozzá. Különösen azt értem, ahogy a történelem csak háttér, a mikrokozmoszban van a saját élet, és mindenki egyéni tulajdonságai számítanak. Gondolkodtam, mik Médea negatívumai, de ebben a csendes, szívós, senki terhére nem lévő életben nehéz ilyet találni – ennek ellenére mégsem idealizált jellem. Azt gondolom, léteznek ilyen emberek, csak nagyon, nagyon kevés van belőlük. Médea mondását megőrzöm magamnak, ezzel is nagyon egyetértek: „Az ész bármilyen fogyatékosságot elfed.”
A másik a család. Mert szerintem is ilyen, ha a kiterjedt rokonságot nézzük, lehet benne híres tudós és gyengeelméjű, nyughatatlan és békés természet, zűrös sorsú és és egyszerű életet élő egyaránt. Néha szinte érthetetlen, hogyan is lehet egyik ágnak köze a másikhoz, annyira nagy a különbség. És az egésznek az alapja, amitől mégis működőképes lesz – és szerintem ezért tér vissza évről évre a rokonság Médeához –, hogy bármi történjék is, nincs ítélkezés. A család nem opcionális, éppen ezért csak akkor jó, ha elfogadás van benne, mindenki önmaga lehet, ami mégsem csorbítja az összetartozást. Épp ettől a heterogenitástól érdekes. És épp ettől vonzó a kívülálló számára (például Nórának), mert a szomorú az, hogy a családok általában mégsem ilyenek, és a legtöbb ember nem ezt tapasztalja otthon. Médea meghallgat, ha kell, vagy még inkább csak megfigyel és csendben, magában megállapít dolgokat, de soha nem szól bele semmibe. Mindenki önmaga lehet a saját döntései szerint, szégyenkezés nélkül, és persze viselve ezeknek a döntéseknek a következményét.
A harmadik, a táj. Soha előtte jutott eszembe, hogy elmenjek erre a vidékre, de most mégis szívesen megnézném. És nagyon jó az, amikor úgy érzem, hogy sosem jártam még ott, mégis kicsit mélyebben ismerem a szövegből, mint amit egy útikönyv nyújtani tudna.
És végül, a történetszövés. Biztosan volt benne koncepció, hogy mikor hogyan kanyarodnak a szálak, kire irányul a figyelem – ezt a koncepciót nem fedeztem fel. :) És lehetett volna koherensebben, kevésbé csapongóan megírni – de azt hiszem, ez az ide-oda kanyarodás is egy eszköz, ami illik ehhez a regényhez, ahogyan az otthoni beszélgetésekben is fel-felbukkan egy-egy családtag története, legyen az a múltból vagy a jelenből. Ki mit hallott épp, kiről mi jut eszünkbe.
Egy dolgot hiányoltam, hogy megtudjuk, hogyan érinti ezt a nagy családot Médea elvesztése. Mert nem mindig sikerül továbbvinni családon belül egy ilyen összetartó szerepet. De azért szerencsére van erre utalás, és ennek a nagy családnak talán sikerül is. Ami nagyon jó, mert minden nagy családnak szüksége lenne egy Médeára.
Ulická napísala rodinnú ságu, v ktorej sa ľahko môžete stratiť tak ako v labyrinte postáv Marquézovho románu Sto rokov samoty :) Ide o fascinujúce čítanie, napriek tomu, že je "iba o rodinných vzťahoch." Nájdete tam všetko, čo v dobrom románe nesmie chýbať. Nechýbajú náznaky, prekvapenia a nečakané zvraty, čo veľmi oceňujem a určite sa nechám Ulickou prekvapiť i v nejakej ďalšej knihe.
PS: Knihu by som si rada prečítala znova v nejakom kvalitnejšom vydaní s normálnym písmom. Mám pocit, že som si pokazila zrak :)) Pokojne by sa hodila do MMkovej edície.
Образът на Медея ми стана близък от първия момент. Ненатрапваща се икона, тежаща и влияеща с всичките си десетилетия на загуби, изпитания, отдаване, обрати в държавата и огромния род...
Войната не присъства активно, но отражението й е осезаемо. Тук е най-любимото ми описание на (след)война.
"И едва на петдесет и толкова години за първи път, и то доброволно, се бе откъснала от скъпоценния уседнал живот и с изумление наблюдаваше какви несметни хорски пълчища се движат по огромната ничия земя, затрупана с болно желязо и натрошен камънак. Край железопътните насипи под тънката пролетна трева лежеше войната, свършила преди осем години – загладени ями с тъмна вода, враснали в пръстта руини и кости, които пълнеха земята от Ростов до Салск, от Салск до Сталинград."
Харесва ми, че в тази книга на Улицка отново, въпреки типично руското, има герои от различни националности/етноси. Многобройни са, но не са механично представени и несвързани. Всичко е подредено добре, не е низ от различни събития и хора, а е навързано в една драматична логичност, с един център - Медея. Едновременно реалистично и очарователно нереалистично, леко приказно, носталгично.
Май за пръв път срещам в такъв не особено голям обем толкова голям брой герои, при това добре обрисувани. Този роман съчетава интимна проникновеност (колко добре прониква в психиката на героите!) и епически размах. Уж между другото, като щрихи покрай съдбите на героите, се споменават големите събития от историята на Русия през 20 век. А историята е толкова увлекателна - и историята на семейството като цяло, и на всеки един от членовете му поотделно.
Майстор е Улицкая,майстор на словото!След "Искрено Ваш Шурик" и "Медея и нейните деца", мога определено да потвърдя,че има в мое лице още един почитател!
My first read from Lyudmila Ulitskaya, and I loved it. Iskrenne vash Shurik will be next, as I understand it makes a good pair for Medea.
Besides being essentially very Russian (the references to the athletics culture in the Soviet space, poetry, and mathematics and so on), I liked that the atmosphere throughout the book is also highly multi-cultural. It's not just that the family described has Greek roots, but also the Crimean community that blends Armenians with Tatars and Turks, etc.
The story is convincing, dense and poignant, though it reads fast. I grew attached to Medea and to some of her metaphorical children, and I like the fact that not all characters are likable but you can sympathize with them anyway. That's the mark of a credible writing style, for me.
Minunat. Ludmila Ulițkaia dovedește că o istorie familială care, deși întortocheată, pare plasată sub auspiciile tihnei imuabile, dacă este relatată cu gingășia și tandrețea necesare, are toate atributele pentru a deveni de neuitat. 4,8/5
Jedna z kníh, ktorá ma prekvapila. Napísať o rodinnej histórii bez pátosu nie je jednoduché. V tejto knihe sa to naozaj podarilo bravúrne. Aj s vykreslením dobovej reality dokázala autorka narábať tak akurát.
In "Medea" von Lyudmila Ulitskaya geht es nicht um den antiken Mythos, sondern eher um den Bruch mit dessen Essenz, wie sie vielleicht im sog. "Medea- Syndrom" ihren Ausdruck findet. Die Tötung der eigenen Kinder, um den Partner zu strafen, kann symbolisch (oder allegorisch- wie man will) ausgelegt werden: Wir sind alle Kinder der Mutter Erde, die uns gleichwohl den Launen der Götter von Vater Zeus bis hin zum Kriegsgott Mars ausliefert, was regelmäßig auch die Trauer der Väter - meist um die verlorenen Söhne - nach sich zieht. Die betonte Heimatverbundenheit und Sesshaftigkeit der Medea in Ulitskayas Buch steht ebenfalls im Kontrast zur Schuld der antiken Medea, die darin bestand, Heimat und Vaterhaus verraten und verlassen zu haben. Das meint, dass die multiethnisch angelegte Viel- Völker- Metaphorik bei Ulitskaya, Medeas Verwandtschaft kommt aus allen Teilen der ehemaligen Sowjetunion und in persona einer schwarzen angeheirateten Frau noch von weit darüber hinaus, konsequent zur symbolischen "Völkerfamilie" führt. Eine solche Familie braucht notwendig eine Mutterfigur im Zentrum, zumal bei den slawischen Völkern die Mutter auch "Heimat" bedeutet. Aber es braucht eben nicht die Figur der antiken Medea, sondern eine ihr radikal entgegengesetzte. Warum also trotzdem "Medea" als Titelfigur? Gibt es nur negative Bezüge auf das Griechentum als "Wiege der (modernen) Menschheit" im Guten wie im Schlechten? Vielleicht kann man sich über die Bedeutung des Namens dem Problem nähern. "Medea" bedeutet auf altgriechisch Μήδεια "die Ratwissende". In dieser Funktion hilft sie dem Iason mit dem Heimatverlust und später mit der Eingliederung in der Fremde klar zu kommen. Das ist auch eine Funktion der Krim- Medea, die den Ausgezogenen in ihrem einfachen Haus auf der Krim einen (Sommer-)Rückzugsraum und damit einen festen Punkt als Heimatbezug gibt. Und wenn jemand nicht kommen kann, fährt sie eben nach Taschkent oder Moskau, um das Heimatliche in die Fremde zu tragen und dort sogar dann noch zu trösten, wenn sie selbst am meisten des Trostes bedürftig ist. Darüber hinaus eröffnet die geschilderte Religiosität der pontischen Griechin einen noch anderen Griechenland- Bezug: Erbe der Antike ist ja zunächst Byzanz, das zugleich zur Wiege des orthodox- griechischen Christentums wird, das hier seines Vielvölkerbezugs wegen für Medea zur gleichzeitig toleranten wie einigenden Kraft wird. In diesem Sinne ist sie ortho - dox und erscheint im Epilog als die einzig wahre Gerechte. Orthodoxie und Toleranz, wie Medea sie lebt, scheinen einander zunächst auszuschließen. Aber liest man Medea als Symbol für die "reine Magd", sie ist immerhin kinderlos, muss man sich fragen, wessen Gegenbild sie eigentlich ist. Und ich meine, es ist nicht ganz abwegig, den Katalog der sieben christlichen Todsünden als Folie dafür zu nehmen: Halte dich fern von der Macht, ist ein Motto der Familie, was meint, halte dich fern von der superbia, dem Hochmut, dem Stolz und der Eitelkeit und sei stattdessen einfach, schicksalsergeben wie Medea. Auch die avaritia hat im Leben Medeas nichts zu suchen. Wie ihre Freundin Lena ist sie sparsam, ohne je geizig zu sein. Wenn Gäste kommen, gibt sie bereitwillig. Während um sie herum die luxuria als ungebundene sexuelle Freizügigkeit grassiert, betrachtet Medea das gleich- und eben nicht überlegen hochmütig. Doch hat keinen Anteil daran und billigt es auch nicht. Zur ira, dem Zorn, lässt sie sich nicht einmal angesichts des Verrats ihres geliebten Ehemannes und der "Kuckuckskinder" in der Familie hinreißen. Selbst die Enttäuschung darüber kann sie überwinden. Die gula, also die Völlerei, ist der Entbehrungen wie Hunger gewöhnten Medea völlig fremd. Wie ihre Freundin Lena tischt sie auf, bedient sich selbst aber nur mäßig an Speisen und Getränken, ohne beidem abhold zu sein. Sie ist also mäßig und trifft in allem das antike Ideal der "goldenen Mitte" (Aristoteles). Völlig ab geht ihr die invidia; Medea ist wirklich auf niemanden und nichts neidisch. Und natürlich ist ihr die acedia, die Faulheit, gänzlich fremd. Nicht nur, dass sie rastlos tätig ist, accedia meint im christlichen Verständnis auch die geistige Faulheit, sich mit dem Sinn des Daseins und der Frage nach dem richtigen (gottgefälligen) Leben auseinanderzusetzen. In dieser Hinsicht ist Medeas Leben eine immerwährende Reflexion, die darin ihren Höhepunkt findet, nicht zu zweifeln, sondern Ungeklärtes als Frage an Gott zu richten. Nicht sie, nicht der Mensch, entscheidet über Wert oder Unwert der Lebensentwürfe oder Taten der anderen, richten kann nur der Herr allein. Man sieht Ulitzkajas Idee, die etwas Märchenhaftes hat, aber doch über das bloß Märchenhafte hinaus geht: Medea ist IN ALLEM der aus der Vergangenheit aufscheinende und dabei in die Zukunft weisende GEGENENTWURF ZUR MODERNE! Das Archaische der Figur ist gleichsam der Poesie gewordene Antikapitalismus, dessen Romantik beim Lesen rührt und angenehm unterhält. Ein bisschen Wehmut steigt auf, weil wir lesen, was uns alles verloren gegangen ist. Wer wäre nicht gerne, wie die Autorin im Epilog bekennt, Mitglied dieser Familie? Wer wäre nicht gerne Mitglied einer Völkerfamilie voller Toleranz und ohne Neid, Missgunst, Karrieren und Konkurrenz? Freilich zeigt der Roman keinen Ausweg. Aber die Tragik am Ende regt doch zum Nachdenken an. Maschas Scheitern zeigt, dass sich die luxuria, oberflächlich praktiziert und dem modernen kapitalistischen Hedonismus in der Struktur nicht unähnlich, nicht ins Ernsthafte wenden lässt. Mit den Butonows dieser Welt, die sich nur für sich selbst interessieren und sonst wenig begreifen, kann frau nicht leben. Mit karrierebewussten Aliks, die sich für die Gesellschaft (Samisdat!), die sie verbessern und für die sie sich einsetzen müssten, nicht interessieren, und die sie einfach verlassen, auch nicht. Mascha scheint mit Alik ein Herz und eine Seele zu sein, aber der Schein trügt. Das kommt wie nebenbei am Schicksal des kleinen Alik, beider Sohn, zum Ausdruck, der, zunächst nicht gläubig, sich ausgerechnet in den USA und also im Zusammenleben mit dem nobelpreisverdächtigen Vater zum gläubig- traditionellen Juden wandelt. Nun ja: Der Weg zurück zu den Traditionen ist kein Weg für mich. Nachdenklich stimmt Ulitskayas Vision trotzdem. Und so ist ein gut lesbares Buch, das mich am Ende nachdenklich zurück lässt, für mich ein gutes Buch, das ich gerne gelesen habe.
This book is missing something. I don't know if it's the lack of a deeper meaning of the stories presented, or the fact that it doesn't really have a novel structure (it's more of a short stories collection), or the fact that it starts nicely like a multicultural-multi faith family saga throughout the years, revolved around Meddea, but then looses that perspective and focuses only on a very sick love triangle in the last 1/3 of the book....I mean Meddea isn't even mentioned in that part, until the last pages. I don't know, maybe I just really enjoyed reading it, but expected something else, something more, especially about the ending: it had the most unsatisfying ending I have ever read! And the characters in these book (especially the women)...is infidelity and acting upon ones primary sexual instincts, no matter who you hurt, really that of a everyday thing in Russia (Crimea)?
Прекрасен скок в Новата година с това красиво, самобитно и колоритно повествование. Сагата за житейските приключения и изпитания в рода на Медея дава на читателя повече конкретика за руската народопсихология , светоусещането и начина на живот през различните периоди на сътресения в руската политическа система. Страхотно развита история.
масштабная семейная история, позволяющая понаблюдать за тем, какие мы, люди, неоднозначные, непредсказуемые и непростые. и как же хорошо от того, что Улицкая смотрит и пишет с щедрым душевным принятием.
Mi-a plăcut mult acest roman. Îl începusem de mai multe ori, dar trebuie să ai starea potrivită pentru a îl parcurge. Mă bucur că i-am mai dat o șansă și de data aceasta l-am citit cu sufletul la gură. Capacitatea Ludmilei Ulițkaia de a creiona în doar câteva pagini câte un personaj care prinde realitate cu fiecare rând citit nu e egalată decât de Heinrich Böll. În acest roman, poate mai mult decât în altele, acest lucru e pe deplin evident, dată fiind aglomerarea de personaje.
Most of the way through this book I mildly enjoyed it, although I was not strongly drawn in. The stories of various family members of the sprawling Sinolpy family are told in separate chapters, almost like separate vignettes or short stories. There is good detail and I felt that I could picture the lives of these people in Russia, so different from my own. However, I really did not like the ending of the book. As the book progressed, it became more and more focused on one character and her involvement in a love triangle. The book seemed to switch from a general depiction of these people's lives to an exclusive focus on one woman's love madness. I did not like the way the characters in the love triangle behaved, as it seemed quite thoughtless and even irrational. Perhaps this was the intent of the author - to convey the sense of these people completely swept up in their passions and emotions, but to me it felt overdone and so completely different from my own experience of life that I could not relate to it at all. It was not the direction I expected the book to go and overall I can't say that I really liked the book.
Prima dezamăgire la cărțile Ulițkaiei. Personaje de-a valma, slab conturate, un prezent dezlânat, un trecut care se bagă sincopat și strică și mai mult firul acela dezlânat. Până și autoarea își încurcă personajele: in decurs de câteva paragrafe, soțul Aleksandrei e când Piotr, când Ivan Isaievici. E drept ca este una dintre primele ei proze, dar nu mă așteptam deloc să dau peste ceva atât de slab la cea care mi se pare o scriitoare sclipitoare în Scara lui Iakov, Imago, chiar si Al dumneavoastră sincer, Șurik.
Writing of Ludmila Uliţkaia from Medeea si copiii ei, is remembering of great saga family from soth -american literature: House of spirits by Isabelle Allende or One hundred years of solitude by Gabriel Garcia Marquez.