Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy kupacnyi remeterák. Mindegyiknek megvolt a maga kis csigaháza, amit úgy csinosított ki, ahogy ereje és vagyoni helyzete megengedte. Az egyik nett kis mahagónibútorokkal pakolta tele, a falakra meg kortárs festményeket aggatott A másik ezzel szemben lelakta a csigaházat, hagyta, hogy a doh meg a penész megtelepedjen a csigavonal mélyedéseiben. De akár így, akár úgy, mindannyian hitték, hogy csak a maguk saját csigaháza az, amiben egyáltalán lehetséges élni. Aztán egy szép napon hatalmas vihar kerekedett, és huss!, az összes csigaházat elsodorta a szél, a remeterákok pedig ott álltak csórén, a biztonságot adó házikójuk nélkül. Kénytelenek voltak hát összébb húzódni, védtelen potrohukat egymáshoz tolni. Pedig hát mit tudhatták ők, hogy bízhatnak-e a másikban. Mert hát mi is a remeterák a csigaháza nélkül? Remeterák egyáltalán? Vagy valami egészen más? És ha valami más - rájönnek-e, kik is ők, még mielőtt bajuk esik?
(Szeretem, ahogy Ragde ír. Szereplői hosszú oldalakon keresztül, körülményeskedőn foglalkoznak olyan dolgokkal, amelyek látszólag nem kapcsolódnak a cselekményhez - mondjuk hidegtálat készítenek a szilveszteri bulira, vagy kutyakölyköket tanítanak jó modorra -, az olvasó meg tűkön ül, mert arra gondol, hogy na most, na majd most csap be a villám, és végre beindul a dráma. De a dráma elmarad, a szereplő lefekszik, mi pedig megyünk tovább. Vagy a dráma bekövetkezik - mert ez is elképzelhető. Ez felesleges időhúzásnak tetszhet, játéknak az olvasó idegeivel, de valójában ez teremti meg a szereplők életterét. Ezért hisszük el, hogy nem csak azért van az a szereplő, hogy az író belehajíthassa valami drámainak a közepébe, hanem vannak szereplők, akik élik a maguk kis szuverén életét, és egyszer csak - meglepetésszerűen - egy drámában találják magukat. A kettő ég és föld.)