„Maradunk mindig mozgásban, mint minden
mint az élet, mind Egy - mindegy milyen szinten,
nincs fizika, nincs idő -igazából nincs semmi sem
csak én vagyok és Te, lendülünk a semmiben”
[Akkezdet Phiai – Hisz Sztori (részlet)]
Arctalan, személytelen szereplők alkotják Baricco emmauszi világát, akik valahogy lebegnek egy szubjektív világnézet és a sebesen haladó objektív civilizáció világnézete között. A létra pedig egyetlen személyben összpontosul, Andreban, a nőben, akire a négy főszereplő tinédzser srác különös, plátói szemmel tekint az egész regény során.
Andre személye sorsdöntő, tragikus, – komikus, vagy döntse el mindenki maga, éppenséggel milyen – hatást gyakorol hőseink életére, akik – látszólag az ő hatása révén – teljesen letérnek arról az útról, melyre gyermekkorukban (valószínűleg a szüleik) helyezték őket. A történet mesélője – akinek nincs neve, ezzel is tovább általánosítva az esetet – teljesen kívülállónak tekinti saját magukat, vannak ők és van a világ, amely számukra totál idegen, rideg és megismerhetetlen.
Ők, akik templomban zenélnek, akik számára a szex bűn, akik idős emberek számára ürítik szabadidejükben egy gondozóházban a húggyal teli zacskókat; minden korábbi elvüket messzire hajítják, és más irányokba kormányozzák életüket. Ezt az irányváltást, ezt változást, melynek mesélőnk az okát keresi és azt a pontot, amikor minden félrecsúszott, Andre személyében definiálja. Talán tévesen? Mind a négyen úgy gondolják, hogy az ő személye hatott rájuk úgy, hogy drogossá, öngyilkossá, gyilkossá váltak… De megeshet, hogy az egyébként logikusnak tűnő ok-okozati következtetések vakvágányra vezetnek?
Sokszor van úgy, hogy az ember átgondol valamit, visszajelzést kap saját magától, már-már rögeszmésen hiszi, hogy annak úgy kell lennie, nem lehet másképp, mert ez és ez történt, láttam, hallottam, olvastam… aztán mégis másképp történik, akár a szöges ellentéte. Csak mert gyakran megtévesztenek minket érzékszerveink, melyek a világot velünk együtt értelmezik, amik mindig egy szubjektív nézőpontot kölcsönöznek a számunkra, és akaratlanul is azt fogjuk látni, amit a szemünk látni akar, meg azt fogjuk hallani, amit a fülünk hallani akar, és nem azt, ami valójában történik. De számít az, hogy mi történik valójában, ha ott van az, amit az egyén egyénileg láthat? Nem fontosabb inkább abból meríteni, mintsem a szubjektív képeket átkonvertálni objektív valósággá, és az alapján ítélni?
„Azt is mondja, hogy soha nem létezett egy „André előtt”, mert mi mindig is ilyenek voltunk. Ezért semmiféle nosztalgiának nincs helye, és semmiféle út nem áll a rendelkezésünkre, amin visszafordulhatnánk.”
Hangzik a ráeszmélés, és ezzel eleve elrendel mindent, ami történt, ami történik, és ami történni fog. De van olyan egyáltalán, hogy történés?
„Azt mondja, hogy semmi sem történt. Soha nem is történt semmi.”
Elgondolkodtató mű arról, hogy létezik-e pálfordulás, hogy a kiskorában mintatanuló, színötös, szinte angyalszerű Jancsika miképp válhatott egy erkölcsök nélküli földönfutó drogossá, hogy a nehéz sorssal megáldott, fiatal korában gyakran éhező, nem tanuló, állandóan a lányok után kajtató Karcsika hogyan lett felnőttként sikeres üzletember és két gyermekes apa. Hogy minden Énben benne van egyszerre Múlt, Jelen és Jövő. Hogy nem mi változunk meg, csak a környezetünk, amihez egyszerűen csak másképp alkalmazkodunk.