Eléggé lenyűgöző könyv ez, nem utolsósorban mivel kiderül számomra ebből, hogy amit saját privát életproblémámnak nem-ismerek, vagyis amivel ismerkedem egy ideje, mondjuk: egész életemben, az másoknak (na jó, fiktív embereknek, de hát ki nem az ugye) is nemhogy ismerős terepe, de szinte kultúrája, vagy annál valami több, netán kevesebb. Így megírni az életnek az ő problémáját, problematikáját, vagyis így elolvasni, azzal is jár, hogy ennek a könyvnek nem lehet (és ezt már az elején éreztem) eleje, és a véget érését sem igazán lehet végének tekinteni, mert ez az egész ahhoz túlmozgásos és amúgy sem lineáris szerkezetű, hogy csak úgy elkezdődjön vagy véget érjen. (Nyugalom, ez a könyvértékelés nem ilyen.)
A könyvnek a – mondjuk így – tartalmáról nem is tudom mit írjak, talán hogy egy nagyon közeli és romantikus történetnek olvastam a cselekményt és ahhoz kötődő bonyodalmat, és ijesztően, ugyanakkor megnyugtatóan ismerős az egész úgy ahogy van, ától cettig, túl sok minden van a helyén vagy került a helyére (vagy nyilván oda fog kerülni, vagy hely kerül majd a mindenek fennmaradó, viszonylag mellékesnek ható halmazára) ahhoz, hogy ne a magaménak tekintsem, döbbenetes, lehetetlen módon.
A szerkezete a címhez mérhetően nem is olvasói mint inkább használati szövegnek hat, körkörös, refrénekkel és halmozásokkal, ismétlődő és variálódó, mint az invokált Kaddis vagy bármilyen hasonló rituális szöveg, ami spirálisan nyílik kifelé, minduntalan visszatér a már elhangzottakhoz és minduntalan átrendezi magát az ismétlődésében annyira, hogy valami mást, valami változást, valami kibomlót sejtessen fel. Komponált egy szerkezet, és egyáltalán nem úgy működik, ahogyan mondjuk egy jól megírt sztoritól várhatnánk. Ez egy másik állatfajta. Rokonok vagyunk, azt hiszem.
Újra lesz olvasva (vagyis már most olyan, mintha már újra lett volna olvasva, vagyis fölösleges ilyen értelemben újraolvasni, de ez nem kizáró ok, csak eléggé különös.) Gondolta volna a fene, hogy a Kertész Imre ennyire érdekes lesz nekem, azt hittem a Sorstalanság oké az a mesterműve és akkor téma letudva, közben nem dehogy, sőt.
Végezetül de ezt tényleg csak úgy mondom : milyen bizarr lenne, ha ezt a könyvet mindenki elolvasná és azt képzelné, hogy érti, vagy legalábbis többnyire érti, ahogy én is ezt képzelem – azt hiszem teljesen más lenne a világ amiben élek; mondhatnánk ezt bármilyen nagy benyomást tett könyvről, de itt tényleg egyáltalában nem ezt mondom.
2021, újraolvasás.
Idén épp az utolsó Knausgaard kötet, a Harcok előtt olvastam el újra a Kaddist. Nem kevésbé mesteri szövegélmény, és váratlanul (?) újraélette velem, legaláb helyenként, az első olvasáskori élethelyzetem. Ezen kívül, vagyis ezzel együtt, pedig perspektívába került, szinte éreztette, vagyis én magammal az olvasásom által, hogy mennyire - hogy valamennyire - túl vagyok azon. Klasszikusokat muszáj újraolvasni, néha.