Azt hiszem, Leonard Cohen maradandóbbat alkotott dalszerzőként, mint költőként. És ettől függetlenítve a szövegeket, a második verses kötete 1964-ből egy egész izgalmas gyűjtemény. Jónéhány fonál szövődik össze, hol tisztán egyik-másik motívum hol pedig mindenféle hibridizált darab: némi beat-befolyás, spontán asszociatív írás, biblikus és (ahogy a cím is erre rímel) poszt-holokauszt témák, kanadai és amerikai realitás és szürrealitás, humor, intenzív és lappangó szexualitás, abszurd és groteszk. Mindez nekem néha simán zagyva, máskor erős és titokzatos, és hol érthető, hol pedig kevéssé. Nyilván szeretem az érthetőséget is, de hajlandó vagyok egész sok engedményt tenni a másik irányba is, mert Cohen jól játszik a szavakkal, képekkel. Nem tudom, mennyire unikálisan eredeti amit csinál, gyanítom nem nagyon - de sokszor elkap a sodrása. Legjobban azt szeretem, amikor nem szónokol, nem mond nagyokat, csak szépen egymás mellé tesz amúgy másképp össze alig függő dolgokat, amiket megragad néhány figyelemreméltó sorban, vagy félsorban. Költészet, na.