What do you think?
Rate this book
Akvárium
Ebben a regényben mindenki árva. A negyvenes évek végén örökbefogadott kislány, a nevelőszülei, a saját gyereke, a férje, az összes rokona és ismerőse: kivétel nélkül mindenki a szeretethiányt tekinti az elfogadott, az egyetlen megélhető állapotnak. Ezek az emberek egy lepusztult, málló vakolatú, főzelékszagú gangon tengetik küzdelmes életüket, karnyújtásnyira a nyomortól, fényévekre a normálisnak gondolt léttől. Mégis, az elfojtott érzelmek és indulatok olykor-olykor feltörnek, és ezek a kitörési pontok sorsfordító pillanatokat eredményeznek. Ez a nyomasztó és szűk, de egyben átlátszó világ maga az akvárium.
Tóth Krisztina kiváló arányérzékkel keveri a naturalizmust, az iróniát és a fekete humort, „hétköznapi katarzissal" tisztítja meg múltunknak ezt a nehezen feldolgozható, a kollektív tudattalant erősen befolyásoló szakaszát.
Tóth Krisztina kiváló arányérzékkel keveri a naturalizmust, az iróniát és a fekete humort, „hétköznapi katarzissal" tisztítja meg múltunknak ezt a nehezen feldolgozható, a kollektív tudattalant erősen befolyásoló szakaszát.
322 pages, Hardcover
First published January 1, 2013
4 people are currently reading
152 people want to read
About the author
Krisztina Tóth
71 books68 followersKrisztina Tóth is one of the most highly acclaimed Hungarian poets. She is the winner of several awards, including the Graves Prize (1996), Déry Tibor Prize (1996), József Attila Prize (2000), and her poetry has been translated into many languages. She lives in Budapest.
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 21 of 21 reviews
September 12, 2019
Ha az összes olyan kortárs magyar könyvet, ami az életalatti életről, a kisemmizettekről, a nyomorról szól (függetlenül attól, hogy macskahúgyszagú bérházakban vagy Isten háta mögötti tanyavidéken játszódik), szóval ha mindezen könyveket egymásra halmoznánk, akkor alighanem fel lehetne rajtuk mászni a sztratoszférába. Megmondom az őszintét, az ilyen könyvek nálam meglehetős hendikeppel indulnak, de néhány fejezet után fejet kellett hajtanom Tóth Krisztina előtt. Ennek a műfajnak számomra ő a koronázatlan királynője. Hirtelen felindultságból három plusz egy pontba szedtem, miért is emelkedik ki ő ebből a sűrű mezőnyből:
1.) Tóth Krisztina nem méri meg a szereplőit, nem alkot ítéletet, hanem együtt érez. Ez az empátia olyan, mint valami lakkozás, valahogy szebb fényben tündöklik tőle a lepusztult gang. Az például, ahogy Tóth Krisztina megformálja az értelmi fogyatékos Edut, tanítani való.
2.) Legnagyobb gondom a kortárs írókkal, hogy szükségét érzik bekenni a szereplőiket tetőtől talpig fekáliával (képletes értelemben, persze), nehogy az olvasó figyelmét elkerülje, mennyire szenvednek. Vér, sorstragédiák, nyomor, erőszak, gyilok, miegymás. Szerintem ez a magabiztosság hiányából fakad: nem érzik elég erősnek a saját írói eszközeiket, nem hiszik el, hogy enélkül is megy. Na, Tóth Kriszta nem ilyen író. Ő pontosan tudja, miből mibe mennyit illik keverni; a lépcsőházba beáramló ammóniaszagot úgy is képes érzékeltetni velem, hogy közben nem okvetlenül nyomja bele az orrom a pisibe.
3.) Ami talán a legkellemesebb meglepetésként ért, az a történelmi háttér finom, tolakodástól mentes ábrázolása volt. Az Akvárium az ötvenes évektől egészen a Kádár-korszak végéig kíséri végig szereplőit, lenne mód anekdotázni, adatokkal tömködni az olvasó fejét, de Tóth Kriszta okosan csak megvillant ezt-azt. Igaza van: értem, Benkő doktor miért tűnik el egyszeriben a kórházból, miért kell egy magánlakásban abortuszt elvégezni és miért álmodnak egyszeriben lángossütöde nyitásáról a ravaszok, és akkor is értem, ha az író nem bonyolódik bele egy történelmi esszébe, amit óhatatlanul a regény érzékeny szövedéke sínylene meg. Nehéz ám elbújtatni egy korszakot a mese mögé, sokkal nehezebb, mint az arcomba belegyömöszölni.
+1.) Bámulatra méltó, hogy egy novellista, aki most először vág bele a regényírásba, mennyire kézben tudja tartani a regény szétfoszló szálait. Mindennek célja van, semmi sem funkció nélküli, a dolgok végül mind jelentést nyernek. Bravúros.
Szóval nem bánnám, ha Tóth Krisztina nem csak rövid kitérőt tett volna a hosszúprózába.
1.) Tóth Krisztina nem méri meg a szereplőit, nem alkot ítéletet, hanem együtt érez. Ez az empátia olyan, mint valami lakkozás, valahogy szebb fényben tündöklik tőle a lepusztult gang. Az például, ahogy Tóth Krisztina megformálja az értelmi fogyatékos Edut, tanítani való.
2.) Legnagyobb gondom a kortárs írókkal, hogy szükségét érzik bekenni a szereplőiket tetőtől talpig fekáliával (képletes értelemben, persze), nehogy az olvasó figyelmét elkerülje, mennyire szenvednek. Vér, sorstragédiák, nyomor, erőszak, gyilok, miegymás. Szerintem ez a magabiztosság hiányából fakad: nem érzik elég erősnek a saját írói eszközeiket, nem hiszik el, hogy enélkül is megy. Na, Tóth Kriszta nem ilyen író. Ő pontosan tudja, miből mibe mennyit illik keverni; a lépcsőházba beáramló ammóniaszagot úgy is képes érzékeltetni velem, hogy közben nem okvetlenül nyomja bele az orrom a pisibe.
3.) Ami talán a legkellemesebb meglepetésként ért, az a történelmi háttér finom, tolakodástól mentes ábrázolása volt. Az Akvárium az ötvenes évektől egészen a Kádár-korszak végéig kíséri végig szereplőit, lenne mód anekdotázni, adatokkal tömködni az olvasó fejét, de Tóth Kriszta okosan csak megvillant ezt-azt. Igaza van: értem, Benkő doktor miért tűnik el egyszeriben a kórházból, miért kell egy magánlakásban abortuszt elvégezni és miért álmodnak egyszeriben lángossütöde nyitásáról a ravaszok, és akkor is értem, ha az író nem bonyolódik bele egy történelmi esszébe, amit óhatatlanul a regény érzékeny szövedéke sínylene meg. Nehéz ám elbújtatni egy korszakot a mese mögé, sokkal nehezebb, mint az arcomba belegyömöszölni.
+1.) Bámulatra méltó, hogy egy novellista, aki most először vág bele a regényírásba, mennyire kézben tudja tartani a regény szétfoszló szálait. Mindennek célja van, semmi sem funkció nélküli, a dolgok végül mind jelentést nyernek. Bravúros.
Szóval nem bánnám, ha Tóth Krisztina nem csak rövid kitérőt tett volna a hosszúprózába.
July 7, 2020
Schauplatz ist das von lauter schrägen Figuren bevölkerte jüdische Armenviertel von Budapest während der Nachkriegszeit. Ungerührt und schonungslos, jedoch nicht ohne Witz schildert Krisztina Tóth die Verhältnisse, in denen Tante Edit, Onkel Jóska, die schwachsinnige Edu mit den tätowierten Zahlen am Arm und das Adoptivkind Vera hausen. In der Zimmer-Küche-Wohnung werden noch zwei Zirkusleute als Bettgeher einquartiert. Es riecht nach Schimmel, Feuchtigkeit, Kohlsuppe und Katzenpisse.
Der Text transportiert ausschließlich die Wahrnehmung seiner Protagonistinnen (sic!). Das Dasein ist beschissen, aber es ist wie es ist und wird nicht hinterfragt. Entscheidend ist das eigene Überleben, das von Tag zu Tag organisiert werden muss. Um in dieser Welt zu bestehen braucht es Schläue, wohldosierte Hintertriebenheit und vor allem größtes Misstrauen, sowohl den Nachbarn als auch jeglicher Obrigkeit gegenüber. Der Blick richtet sich aufs Kleine, auf die Details, auf die täglichen Bedürfnisse und Ärgernisse, auch große Gefühle haben keinen Platz, egal ob Freude oder Trauer.
"Nach der Revolution ging alles im alten Trott weiter."
So lakonisch wie hier der Ungarnaufstand 1956 werden zeitgeschichtliche Bezüge gerade einmal angedeutet. Politik existiert in dieser Welt der Armut nicht, Politik ist etwas für Wohlhabende. Ein andermal erfährt man ganz beiläufig, dass Jenö, der sich den ganzen Tag am Markt herumtreibt, damals als 17-jähriger von Uniformierten angeleitet wurde, eine Reihe Menschen im Nachthemd zu erschießen. Den Bezug zu den Massakern an Juden durch die Pfeilkreuzler am Ende der Belagerung Budapests 1945 muss der Leser selbst herstellen.
Vera, das Adoptivkind, wächst in der Zeit des Gulaschkommunismus zur Frau heran, blondiert sich die Haare, heiratet unglücklich und führt ein erbärmliches Leben. Schläge und Demütigung erträgt sie ohne aufzubegehren oder sich zu wehren. Nur ganz versteckt in ihrem Bewußtsein träumt sie von Amerika, von Flucht, von irgendeinem guten Leben, das sie sich gar nicht vorstellen kann, weil ihr dazu schon die Worte fehlen.
Da wird klar, wie Sprachlosigkeit diese Verhältnisse befestigt, obwohl es einen gewissen materiellen Fortschritt gibt. Vera ist unfähig, ihr Unglück und seine Ursachen zu benennen und deshalb außerstande, irgendetwas daran zu ändern. Die neue Zentralheizung und die hygienischen Resopalplatten ändern nichts am Elend, das sich im Geist seit der Kindheit festgefressen hat. Die rein formale Gleichstellung von Geschlechtern, Ständen oder Ethnien reicht nicht, um Haltungen zu ändern. Ganz allgemein hat mein Verständnis manch sozialer Phänomene der Gegenwart, nicht nur in Ungarn, durch diese Erzählung einige wichtige Anregungen bekommen.
Krisztina Tóth, eine mir bis dato unbekannte Autorin aus Ungarn, ein Blurb auf der Verlagsseite, der ganz interessant klang, da dachte ich, das ist einen Versuch wert, und dieser hat sich gelohnt. Aquarium ist ein zutiefst politisches Buch, indem es soziale Verhältnisse einfach beschreibt ohne klug zu erklären, aber durch minimale Interventionen den Leser zur Reflexion (und/oder Recherche) herausfordert.
Die glasklare und schnörkellose Schilderung macht betroffen, ist aber dank der vielen skurrilen Figuren und originellen Einfälle zugleich auch witzig, was die Tragik der Lektüre wieder ins Komische kehrt. Die episodische Form wird durch das Aquarium gekonnt geklammert, mit dem alles beginnt und das am Ende noch als Requisite für eine parabelhafte Schlußszene herhalten muss: die Prinzessin, die nicht vom Prinzen erlöst wird - mehr sei nicht verraten ...
Ich bin überrascht und begeistert - unbedingte Empfehlung!
Der Text transportiert ausschließlich die Wahrnehmung seiner Protagonistinnen (sic!). Das Dasein ist beschissen, aber es ist wie es ist und wird nicht hinterfragt. Entscheidend ist das eigene Überleben, das von Tag zu Tag organisiert werden muss. Um in dieser Welt zu bestehen braucht es Schläue, wohldosierte Hintertriebenheit und vor allem größtes Misstrauen, sowohl den Nachbarn als auch jeglicher Obrigkeit gegenüber. Der Blick richtet sich aufs Kleine, auf die Details, auf die täglichen Bedürfnisse und Ärgernisse, auch große Gefühle haben keinen Platz, egal ob Freude oder Trauer.
"Nach der Revolution ging alles im alten Trott weiter."
So lakonisch wie hier der Ungarnaufstand 1956 werden zeitgeschichtliche Bezüge gerade einmal angedeutet. Politik existiert in dieser Welt der Armut nicht, Politik ist etwas für Wohlhabende. Ein andermal erfährt man ganz beiläufig, dass Jenö, der sich den ganzen Tag am Markt herumtreibt, damals als 17-jähriger von Uniformierten angeleitet wurde, eine Reihe Menschen im Nachthemd zu erschießen. Den Bezug zu den Massakern an Juden durch die Pfeilkreuzler am Ende der Belagerung Budapests 1945 muss der Leser selbst herstellen.
Vera, das Adoptivkind, wächst in der Zeit des Gulaschkommunismus zur Frau heran, blondiert sich die Haare, heiratet unglücklich und führt ein erbärmliches Leben. Schläge und Demütigung erträgt sie ohne aufzubegehren oder sich zu wehren. Nur ganz versteckt in ihrem Bewußtsein träumt sie von Amerika, von Flucht, von irgendeinem guten Leben, das sie sich gar nicht vorstellen kann, weil ihr dazu schon die Worte fehlen.
Da wird klar, wie Sprachlosigkeit diese Verhältnisse befestigt, obwohl es einen gewissen materiellen Fortschritt gibt. Vera ist unfähig, ihr Unglück und seine Ursachen zu benennen und deshalb außerstande, irgendetwas daran zu ändern. Die neue Zentralheizung und die hygienischen Resopalplatten ändern nichts am Elend, das sich im Geist seit der Kindheit festgefressen hat. Die rein formale Gleichstellung von Geschlechtern, Ständen oder Ethnien reicht nicht, um Haltungen zu ändern. Ganz allgemein hat mein Verständnis manch sozialer Phänomene der Gegenwart, nicht nur in Ungarn, durch diese Erzählung einige wichtige Anregungen bekommen.
Krisztina Tóth, eine mir bis dato unbekannte Autorin aus Ungarn, ein Blurb auf der Verlagsseite, der ganz interessant klang, da dachte ich, das ist einen Versuch wert, und dieser hat sich gelohnt. Aquarium ist ein zutiefst politisches Buch, indem es soziale Verhältnisse einfach beschreibt ohne klug zu erklären, aber durch minimale Interventionen den Leser zur Reflexion (und/oder Recherche) herausfordert.
Die glasklare und schnörkellose Schilderung macht betroffen, ist aber dank der vielen skurrilen Figuren und originellen Einfälle zugleich auch witzig, was die Tragik der Lektüre wieder ins Komische kehrt. Die episodische Form wird durch das Aquarium gekonnt geklammert, mit dem alles beginnt und das am Ende noch als Requisite für eine parabelhafte Schlußszene herhalten muss: die Prinzessin, die nicht vom Prinzen erlöst wird - mehr sei nicht verraten ...
Ich bin überrascht und begeistert - unbedingte Empfehlung!
July 19, 2023
This had an interesting, funny start, but then it just got too mundane and boring. It is not plot driven, rather focused on the characters all throughout and I wouldn’t have minded it if the writing was better and the kind that just pulls you in.
November 17, 2019
(2016-os értékelés)
Hogy én mennyire nem szeretek belemerülni azokba a magyar regényekbe, amiknek az az alaptételezése, hogy vannak benne emberek, és szar nekik az élet.
Fojtogató, nyomorszagú pöcegödrök ezek, és miután előjövök, mindig úgy érzem, én is bemocskolódtam. De muszáj.
Látnunk kell, mi lett emberekből a nem is olyan távoli múltban a magyar viszonyok között.
Köztünk élnek, velünk utaznak a BKV-n. A múlt nincs lezárva.
Az Akváriumot a hasonlókkal összehasonlítva… hát… csúnya ilyet írni, de… nagyon is élveztem. A nyomorúság, a fájdalom itt is megvolt, azonban érdekeltek a szereplők, kíváncsi voltam, mit tartogat még a történet, hogyan alakul a sorsuk, egyáltalán nem éreztem kötelességnek a visszatérést a lapok közé.
Jó könyv. Nagyon jó könyv.
Hogy én mennyire nem szeretek belemerülni azokba a magyar regényekbe, amiknek az az alaptételezése, hogy vannak benne emberek, és szar nekik az élet.
Fojtogató, nyomorszagú pöcegödrök ezek, és miután előjövök, mindig úgy érzem, én is bemocskolódtam. De muszáj.
Látnunk kell, mi lett emberekből a nem is olyan távoli múltban a magyar viszonyok között.
Köztünk élnek, velünk utaznak a BKV-n. A múlt nincs lezárva.
Az Akváriumot a hasonlókkal összehasonlítva… hát… csúnya ilyet írni, de… nagyon is élveztem. A nyomorúság, a fájdalom itt is megvolt, azonban érdekeltek a szereplők, kíváncsi voltam, mit tartogat még a történet, hogyan alakul a sorsuk, egyáltalán nem éreztem kötelességnek a visszatérést a lapok közé.
Jó könyv. Nagyon jó könyv.
August 28, 2017
Tóth Krisztina Akvárium c. regénye sajnos nagy csalódás volt számomra. Nem tudom ez azért történt-e, mert több, mint 1 évig ott állt a polcomon, és mire végre belekezdtem már nagyok voltak az elvárásaim, vagy azért, mert előtte már olvastam egy másik Tóth Krisztina regényt, ami sokkal jobban tetszett (Pixel), de tény és való, hogy ez a könyv kb. akkora nyomot hagyott bennem, mint mielőtt elkezdtem volna olvasni – mély és csendes várakozás.
Először vártam, hogy kifejlődjön a történet, miről és kiről is szól, hova is vezet az egész? Utána pedig már arra vártam, hogy történjen valami – itt pontosítani kell, hogy a könyvben igen is sok minden történik, de mind hétköznapi, általános történet – Jóska bácsi elmegy a piacra, Jenőke kap egy pulcsit, a cipész bácsi ad Verának egy nyakláncot. Mind szép és jó, de miután az egész könyv csak hasonló történetek összeállításából áll, elég hamar céltalanná és lapossá válik az elbeszélés. Nem is beszélve a logikai hibákról, amelyek a vége fele merülnek fel – egyik pillanatban ott egy baba, másik pillanatban meg még meg se született. A végén meg arra vártam, hogy hogy fog véget érni, hogyan fognak összetalálkozni a szállak. Hát sehogyan. Ugyanolyan csendesen, nyugodtan, és fáradtan ért véget, ahogy elkezdett.
Lapos és egysíkú, talán így tudnám a legjobban leírni az Akvárium c. regényt. Bár nagyon sok történet van benne, egy sem emelkedik ki, a regény narrációjából hiányzik bármilyen tetőpont vagy izgalom. A karakterek csak úgy elvannak, mindegyikkel történik valami, de egy történet sem emelkedik ki és nem vezet sehova. Sőt, néhányan közülük csak úgy "fellépnek a színpadra", csinálnak valamit, és meghalnak, anélkül is bármit is hozzá tennének a regény fejlődéséhez vagy történetéhez (Jenőke?). Nem is beszélve, hogy az egyik központi karakter története még el se lett mesélve (Klárimama). Egy kicsit úgy éreztem, mintha mindennapi emberek mindennapi teendőiről olvasnék – jönnek, mennek, bevásárolnak, libazsíron főznek, és vége. A „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” egy kicsit kevésbé boldog változatban.
Először vártam, hogy kifejlődjön a történet, miről és kiről is szól, hova is vezet az egész? Utána pedig már arra vártam, hogy történjen valami – itt pontosítani kell, hogy a könyvben igen is sok minden történik, de mind hétköznapi, általános történet – Jóska bácsi elmegy a piacra, Jenőke kap egy pulcsit, a cipész bácsi ad Verának egy nyakláncot. Mind szép és jó, de miután az egész könyv csak hasonló történetek összeállításából áll, elég hamar céltalanná és lapossá válik az elbeszélés. Nem is beszélve a logikai hibákról, amelyek a vége fele merülnek fel – egyik pillanatban ott egy baba, másik pillanatban meg még meg se született. A végén meg arra vártam, hogy hogy fog véget érni, hogyan fognak összetalálkozni a szállak. Hát sehogyan. Ugyanolyan csendesen, nyugodtan, és fáradtan ért véget, ahogy elkezdett.
Lapos és egysíkú, talán így tudnám a legjobban leírni az Akvárium c. regényt. Bár nagyon sok történet van benne, egy sem emelkedik ki, a regény narrációjából hiányzik bármilyen tetőpont vagy izgalom. A karakterek csak úgy elvannak, mindegyikkel történik valami, de egy történet sem emelkedik ki és nem vezet sehova. Sőt, néhányan közülük csak úgy "fellépnek a színpadra", csinálnak valamit, és meghalnak, anélkül is bármit is hozzá tennének a regény fejlődéséhez vagy történetéhez (Jenőke?). Nem is beszélve, hogy az egyik központi karakter története még el se lett mesélve (Klárimama). Egy kicsit úgy éreztem, mintha mindennapi emberek mindennapi teendőiről olvasnék – jönnek, mennek, bevásárolnak, libazsíron főznek, és vége. A „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” egy kicsit kevésbé boldog változatban.
July 23, 2020
Po polském, argentinském, brazilském, rakouském, marockém a francouzském překladu od fra jsem si řádně pochutnal i na další světové lahůdce.
Takhle by měl být dle mého koncipován historický román - politické dění je na pozadí, ale nijak zásadně neproniká do samotného děje a ten není protkán klišoidními tématy (známe od nás nejmenované bestsellery o holocaustu). A upřímně, kdo ví, jak to vypadalo v chudinských čtvrtích v Maďarsku po čtyřicátémosmém?
Špína, chudoba, pokřivené rodinné vztahy. Celou dobu mi přišlo, že Tóthová popisuje prostředí jaksi esteticky, troufalé bych řekl, že zevrubně žensky. Na rovinu - tohle je ošklivý, hnusný. A tím vyjádřila i postoj protagonistů, kteří v tom sice žijí, ale vůči svému obydlí cítí odpor. Atmosféra a prostředí je líčena s detaily, které podporují autenticitu prostředí - jako by tam autorka občas seděla na pavlači a sama čichala kouř z kuchyně. Chvílemi popis spíše odbočuje a pomáhá dokreslení prostředí, což je odpustilné, neboť i tyto mikropříběhy jsou fascinující.
Neskutečně zarážející je ta osamělost postav, které se přitom pořád drží u sebe, což působí dosti depresivně.
Už dlouho jsem si nějakou postavu neoblíbil tak jako Edu. Ta přitom postrádá jakékoliv morální ctnosti. Ale svou pasivitou a drobnými projevy (učení se názvů rostlinek v akváriu, průpovídky v závorkách na konci knihy) si vydobyla mé sympatie. Kor když se u každé druhé zmínky líčí jako "chudák Eda". A vy ani nevíte proč. Protože to je Eda, domyslíte si.
A i přes znepokojivou atmosféru se v ději nacházejí úsměvné chvíle. Kupříkladu útěk husy či pobyt artistů.
Historickej román jak má být. Víc maďarských překladů, prosím!
Když na dvoře trénovali artisti, létaly občas kruhy a kužele až do prvního patra a točily se ve vzduchu. Za nimi bylo vidět jenom velké šedé nebe. Vynořovaly se v pravidelnému rytmu a poté zas tiše mizely, jako by sem vylétaly samy od sebe, jako by dole nebyly žádné ruce, které je vyhazují.
(s. 65)
Takhle by měl být dle mého koncipován historický román - politické dění je na pozadí, ale nijak zásadně neproniká do samotného děje a ten není protkán klišoidními tématy (známe od nás nejmenované bestsellery o holocaustu). A upřímně, kdo ví, jak to vypadalo v chudinských čtvrtích v Maďarsku po čtyřicátémosmém?
Špína, chudoba, pokřivené rodinné vztahy. Celou dobu mi přišlo, že Tóthová popisuje prostředí jaksi esteticky, troufalé bych řekl, že zevrubně žensky. Na rovinu - tohle je ošklivý, hnusný. A tím vyjádřila i postoj protagonistů, kteří v tom sice žijí, ale vůči svému obydlí cítí odpor. Atmosféra a prostředí je líčena s detaily, které podporují autenticitu prostředí - jako by tam autorka občas seděla na pavlači a sama čichala kouř z kuchyně. Chvílemi popis spíše odbočuje a pomáhá dokreslení prostředí, což je odpustilné, neboť i tyto mikropříběhy jsou fascinující.
Neskutečně zarážející je ta osamělost postav, které se přitom pořád drží u sebe, což působí dosti depresivně.
Už dlouho jsem si nějakou postavu neoblíbil tak jako Edu. Ta přitom postrádá jakékoliv morální ctnosti. Ale svou pasivitou a drobnými projevy (učení se názvů rostlinek v akváriu, průpovídky v závorkách na konci knihy) si vydobyla mé sympatie. Kor když se u každé druhé zmínky líčí jako "chudák Eda". A vy ani nevíte proč. Protože to je Eda, domyslíte si.
A i přes znepokojivou atmosféru se v ději nacházejí úsměvné chvíle. Kupříkladu útěk husy či pobyt artistů.
Historickej román jak má být. Víc maďarských překladů, prosím!
Když na dvoře trénovali artisti, létaly občas kruhy a kužele až do prvního patra a točily se ve vzduchu. Za nimi bylo vidět jenom velké šedé nebe. Vynořovaly se v pravidelnému rytmu a poté zas tiše mizely, jako by sem vylétaly samy od sebe, jako by dole nebyly žádné ruce, které je vyhazují.
(s. 65)
August 5, 2013
Abban a majdnem egy hétben, amíg ezt a könyvet olvastam, valami undorodott rosszkedv uralkodott el rajtam. Utáltam az összes utcán ténfergő, nem dolgozó, büdös, kéregető, húgyszagú, izzadságszagú, szotyizó, szemetelő, szórólapot osztogató, böfögő, póló nélkül mászkáló, bagózó embert. Máskor is utálom őket, de ez a hét kiborító volt.
Mindennek ellenére a könyv nagyon tetszett, ahogy szinte minden, amit Tóth Krisztina írt. Visszaköszöntek benne a korábbi novelláiból és verseiből ismerős motívumok, pl. a vidékre leutazó feleség, aki házasságtörésen kapja a férjét, a szereplőkben pedig kivétel nélkül volt valami elviselhetetlen, valami zsigeri idegesítő. Klárimama ripacskodásában, Edit néni kényszeres rendezkedésében, Jóska bácsi ízléstelen élcelődésében, Edu értetlenkedésében, Vera fásultságában, Gabi bácsi szentimentalizmusában is volt valami elemi taszítóerő, de mindegyikükben ott volt a halvány vágyakozás is, vagy a múlt, vagy egy jobb jövő után. A költeményként megfestett képek a végletekig részletesek és teljesen valóságosnak hatnak. Kedvencem a lángossütő első felbukkanása a lánc végén oszladozó döglött kutyával. Ilyet csak egy költőből lett író tud ilyen érzékletesen megidézni. Szívesen áldoznék újabb heteket újabb, hasonlóan nyomasztó történetek olvasására. Az egyik legjobb könyv, amivel az utóbbi időben találkoztam.
Mindennek ellenére a könyv nagyon tetszett, ahogy szinte minden, amit Tóth Krisztina írt. Visszaköszöntek benne a korábbi novelláiból és verseiből ismerős motívumok, pl. a vidékre leutazó feleség, aki házasságtörésen kapja a férjét, a szereplőkben pedig kivétel nélkül volt valami elviselhetetlen, valami zsigeri idegesítő. Klárimama ripacskodásában, Edit néni kényszeres rendezkedésében, Jóska bácsi ízléstelen élcelődésében, Edu értetlenkedésében, Vera fásultságában, Gabi bácsi szentimentalizmusában is volt valami elemi taszítóerő, de mindegyikükben ott volt a halvány vágyakozás is, vagy a múlt, vagy egy jobb jövő után. A költeményként megfestett képek a végletekig részletesek és teljesen valóságosnak hatnak. Kedvencem a lángossütő első felbukkanása a lánc végén oszladozó döglött kutyával. Ilyet csak egy költőből lett író tud ilyen érzékletesen megidézni. Szívesen áldoznék újabb heteket újabb, hasonlóan nyomasztó történetek olvasására. Az egyik legjobb könyv, amivel az utóbbi időben találkoztam.
January 24, 2016
Ennél jellegtelenebb és üresebb kortársmagyart én még sosem olvastam.
October 22, 2020
Elnézést, de ez egyszerűen borzalmas volt. Hát én nem emlékszem, hogy mikor szenvedtem utoljára könyvolvasás közben, de ezt nem fogom egykönnyen elfelejteni.
Számomra ennek a történetnek se eleje, se vége. Lóg a levegőben. A karakterek számomra nem valósághűek. Unalmasak. Üresek. Jellemtelenek. És nem történik velük semmi. Értem én, hogy a nyomort próbálta bemutatni az író, de még a nyomorban is történik valami, még ott is van mozgás, ott is gondolkodnak az emberek, de ezek az emberek, mintha robotok lennének vagy bekötött lárvák, mert egyszerűen nincsenek mély gondolataik és emiatt teljesen valósághűtlenek, mint azt az elején is említettem.
Nem is tudok igazán semmit sem megfogni vagy megemlíteni, mert tényleg nem mozgatott meg. És ez a legnagyobb probléma: hogy semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem.
Ezek tipikusan azok a történetek, amelyek fejben jól néznek ki, de papírra vetve egy teljesen amorf dimenzió kerül megfestésre. Nagyon sajnálom, hogy ezért a könyvért én konkrétan pénzt adtam ki. Illetve azt is, hogy életem első Tóth Krisztina műve ilyen hatalmas csalódás a számomra.
Számomra ennek a történetnek se eleje, se vége. Lóg a levegőben. A karakterek számomra nem valósághűek. Unalmasak. Üresek. Jellemtelenek. És nem történik velük semmi. Értem én, hogy a nyomort próbálta bemutatni az író, de még a nyomorban is történik valami, még ott is van mozgás, ott is gondolkodnak az emberek, de ezek az emberek, mintha robotok lennének vagy bekötött lárvák, mert egyszerűen nincsenek mély gondolataik és emiatt teljesen valósághűtlenek, mint azt az elején is említettem.
Nem is tudok igazán semmit sem megfogni vagy megemlíteni, mert tényleg nem mozgatott meg. És ez a legnagyobb probléma: hogy semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem.
Ezek tipikusan azok a történetek, amelyek fejben jól néznek ki, de papírra vetve egy teljesen amorf dimenzió kerül megfestésre. Nagyon sajnálom, hogy ezért a könyvért én konkrétan pénzt adtam ki. Illetve azt is, hogy életem első Tóth Krisztina műve ilyen hatalmas csalódás a számomra.
January 3, 2024
Very mixed opinions on this book. I didn't necessarily like the plot, since at times it seemed a bit boring and I didn't exactly know my reason for reading it. What I did like was the depth of the characters and the way the author was able to create some reality into this book. In addition I also like the metaphor of the books title or at least what I understood of it . All these people in the book live in poverty and have quite unfortunate lives unable to escape out of it but leaving this life seems quite attainable (ie Vera leaving Lali for Toni in America) similar to how fish are prisoners in an aquarium which is technically a glass window where you see the outside world but can never get there
This entire review has been hidden because of spoilers.
September 18, 2017
Nem is tudok mit írni. Talán túl intenzív. A könyv hangulata borús. Kissé tőmondat, de tény. Elrontott életek (vagy elromlott), szegénység, őrület.
Ha valaki szereti az ilyet.. Márpedig én igen.
Ahogy a magvetős könyveket is.
Sajnálom, hogy hamarabb nem olvastam Tóth Krisztinától, mert fantasztikus.
Néha abszurdan humoros, de közben mégis nagyon reális.
Az utolsó előtti mondat pedig szívbemarkoló. Ezt soha senkinek nem szabadna hallani.
Ha valaki szereti az ilyet.. Márpedig én igen.
Ahogy a magvetős könyveket is.
Sajnálom, hogy hamarabb nem olvastam Tóth Krisztinától, mert fantasztikus.
Néha abszurdan humoros, de közben mégis nagyon reális.
Az utolsó előtti mondat pedig szívbemarkoló. Ezt soha senkinek nem szabadna hallani.
June 21, 2018
Különös egy könyv. Az a nagy furcsasága, hogy nagyon olvastatja magát, tényleg sokszor alig tudtam letenni, annyira kíváncsi voltam, hogy mi fog történni, mégis nagyon nyomasztó az egész. Jó formán semmi pozitív dolog nem történik, kb úgy áll a helyzet, hogy van hollywood , ahol "lived happily ever after" és van ez a könyv, ahol pont hogy nem. Lehetne mondani, hogy "hétköznapi emberi sorsok", de azért azokban is kéne legyen egy szemernyi boldogság, nem?
September 27, 2020
Tóth Krisztinától ez az első olvasásom, ezelőtt csak a margó fesztiválról és a szüleim nők lapjáiból ismertem őt és valamiért azt hittem, ő olyan Schaffer Erzsébetes, "régen minden szép volt" jellegű író. Hát, igencsak távol áll ez a valóságtól, ebben a könyvében minden olyan ronda amilyen csak egy lelakott, légypiszokkal és csórósággal teli lakás lehet. Ettől függetlenül valahogy annyira szép ez a regény, hogy furcsa módon többet mosolyogtam mint viszolyogtam az olvasása közben. Tetszett, amilyen intim közelségbe kerülnek ezek a karakterek hozzám. Még Jenőke és Géza bácsi is kerek, kidolgozott történetet kaptak, sőt, Géza bácsi székei is. Az jutott eszembe még a történetről, hogy az élet közelről tragédia, messziről komédia. Itt valahogy közelről is komikus még a legrettenetesebb esemény is, és csak úgy lehet túlélni, ahogyan Edunak sikerült: se a halál se az élet nem renget meg ha nem gondolkodsz rajta túl sokat és csak felhangosítod a rádiót.
July 14, 2025
Mindenki árva. Minden oldal fejbevág, de leginkább a legvége. Pedig nincs is vége rendesen. Félelmetesen pontos kézzel kontúrozott korrajz, jellemrajz, családi dinamikarajz, de a végén nem tudom túltenni magam :((((((
January 2, 2021
At first I gobbled every page, I was greedy for this kind of realism. But, this porridge is damn vivid. I couldn’t finish the plate.
July 16, 2023
Roman zamereny na osudy adoptovane Very a dalsich zen v jejim okoli.
Z cyklu #ctuknizkytamkdejsoudoma, Maďarsko 2023.
Z cyklu #ctuknizkytamkdejsoudoma, Maďarsko 2023.
October 28, 2014
Már megint fel kellett fedeznem, mennyi mindent adhat egy ilyen könyv, amit a fukar történelemkönyvek nem adnak. Életet. Még ha áporodott, ecetszagú, megfonnyadt életet is, belénk lehelve a Lehel piac bűzét, reszketeg, még magát a sütésre el nem szánt fénnyel hatol belénk. Mind akváriumban élünk. Kapargatjuk a magunk mohás, hínáros üvegét, kergetőzünk a megsárgult apró Titanic roncsaink körül…
Nem éltem volna akkor, és mégis alig bírtam elszakadni tőle. Még nem is sikerült. Ott ülök a sarokban, Klárimamánál, és szedegetem a törpék sapkáját. Azt kívántam, bárcsak bele se kezdtem volna, és azt, hogy ne múljon még el a ború…
Bővebben: http://miamonakonyveldeje.blogspot.hu...
Nem éltem volna akkor, és mégis alig bírtam elszakadni tőle. Még nem is sikerült. Ott ülök a sarokban, Klárimamánál, és szedegetem a törpék sapkáját. Azt kívántam, bárcsak bele se kezdtem volna, és azt, hogy ne múljon még el a ború…
Bővebben: http://miamonakonyveldeje.blogspot.hu...
January 10, 2014
A könyvet a tartalma alapján választottam, amire a barátnőm azt mondta: „Hát nem fogsz megszakadni a nevetéstől.” Ezt magamtól is sejtettem, de azt már nem, hogy a folyamatosan egymásba fűzött, sokszor érzelemmentesen tálalt mondatok iróniája időről időre megmosolyogtat.
http://napifalat.blogspot.hu/search/l...
http://napifalat.blogspot.hu/search/l...
May 20, 2016
the author is a genius although selfish as well in some ways cause she let's the reader drown in hopelessness, without giving the smallest chance or hope. but brilliant piece of hungarian literature, really.
September 25, 2014
Kegyetlen...
September 29, 2015
brilantní, kompaktní a mnohokrát i překvapivý.
zbožňuju její ženský postavy, plíseň na vlhký zdi a osamocený duše toho i onoho světa.
zbožňuju její ženský postavy, plíseň na vlhký zdi a osamocený duše toho i onoho světa.
Displaying 1 - 21 of 21 reviews