"A halál a testtől való kényszerű elszakadás. Az orgazmus a testtel való azonosulás. Tehát az orgazmus pillanatában bekövetkező halál maga a testet öltött halál."
Picassóról hallottam az anekdotát, miszerint valaki a szemére vetette, nem tud rajzolni, mire rittyentett róla egy olyan élethű portrét, hogy majd leugrott a papírról. Tanulság: nem elég a dekonstrukció. Előbb létre kell hozni egy érvényes konstrukciót, amit aztán dekonstruálhatunk.
Burroughs tudja ezt. Először teremt, mégpedig rögtön két regényt is. Az egyik egy határozottan Joseph Conradot idéző történet tengerészekkel, eldugott trópusi szegletekkel, vitorlákkal, amelyekbe belekap a sós szél. A másik meg egy virtigli noir krimi magánnyomozóval, eltűnt személlyel, vészjósló rejtélyekkel. Mindkét szint - úgy fest - tartja magát a műfaj törvényeihez, ráadásul magunk közt szólva bitang jól vannak megírva. Kicsit akartam is, hogy maradjanak azok, aminek indultak.
De nem maradnak, persze.
Előbb csak finoman szűrődnek be a disszonáns elemek, amelyek kezdetben nem feszítik ugyan szét a műfaj kereteit, de azért alaposan megbirizgálják. A detektív például erotikus mágiával kíván közelebb kerülni a megoldáshoz, a tengerészek meg valami gyanúsan pszeudotörténelmi utópiába navigálják magukat. Aztán elkezdődik a trip, a totális széthullás eksztázisa. Az események egyre abszurdabbak, egyre több sperma, egyre több vér fröccsen, az idő elveszti lineáris jellegét, a szálak összegabalyodnak, a szereplők átrándulnak a párhuzamos történetekbe, alakot és személyiséget váltanak, a határokat előbb megsértik, majd felszámolják - és már meg is érkeztünk a villódzó hallucinációk honába, abba az irodalomba, ahol a szabály az, hogy köpjünk a szabályokra. Igen, ez a totális dekonstrukció: a Vörös Éjszaka birodalma, maga a Téboly és maga a Káosz.
Elfáradtam a végére. A korlátok nélküli irodalom marha megterhelő valami - a "korlát" ugyanis nem feltétlenül rossz, nem csak "korlátoz", hanem mellesleg kapaszkodni is lehet bele. Ami azt illeti, a szakadék elé is azért szokták odarakni, hogy ne zuhanjunk le, nem pőre kekeckedésből. De még a legnagyobb szövegkásában fuldokolva is emlékeztem rá, hogy honnan indultunk. Hogy milyen piszok jó szöveget épített fel Burroughs, csak hogy szétszedhesse. Mert nem arról van szó, hogy hagyja szétesni, hanem ő szedi szét a két kezével. Azzal a két bámulatosan ügyes kezével.