„Kedves Mikes Kelemen! Tegnapelőtt találtam egy félhalottat. Fürdés közben. Átúsztam a Tiszát este, félig részegen, és a túlsó parton hasra estem egy nőben. Eszméletlen volt. Felcipeltem az útra, bevittem a klinikára, de másnap hajnalban meghalt. Egy nappal előbb kellett volna átúsznom a Tiszát. Most éppen délelőtt van. A koleszban (26) vagyok. Ambrus fekszik, alszik. Tegnap óta lázas. Influenzás. Sajnálom. Állandóan izzad, de jól áll neki, hogy beteg. Eszembe jutott a beszélgetés, amikor nekem támadt. Miért vagyok olyan, amilyen? És ő most miért beteg? Lehet, hogy ő, Ambrus Béla lesz a legklasszabb orvos, a főtudós, a többszörös családapa, de hát ez is egy forma, a másik is egy forma. Mi lenne a világból, ha mindenki Ambrus lenne? Kettőkor biológiagyakorlat. De nem megyek. Majd azt mondom, ápoltam az Ambrust, azért hiányoztam. (Lehet, hogy akkor fázott meg, amikor átúsztam a Tiszát, hehe.) Holnap folytatom a levelet, most unlak, Kelemen. Hol tartottam, itt tartottam. Tegnap felmentem Beához. Otthon volt. Az anyja sehol. Szeretkeztünk. „Finom vagy”, mondta Bea, ez a szavajárása. Felültünk, cigiztünk. És egy pillanatra – isten bizony! – az jutott az eszembe, hogy mi a túrót keresek én itt.”
Novellányi terjedelme miatt gyorsan végigolvasható, de nem emiatt érdemes kézbe venni. Az egyetemista-kollégista lét tökéletes leképzése, szocialista-realista trip a hatvanas-hetvenes évekből, ami semmit nem vesztett az aktualitásából. A Bereczek és Trenkek azóta köztünk élnek és nem értjük, mért nem találják a helyüket. Talán csak az változott, hogy ha ma íródik, a veréb nem lépi át a saját árnyékát. Nem is éreztem reálisnak a végkicsengését.
Rémlett Bólya Péter neve a hetvenes évekből, fiatalon elvesztettük. Nem csinált nagy karriert íróként, talán méltatlanul. Kedvem támadt tesztelni, még olvasok tőle, ha sikerül.
Egy budapesti lépkedő „veréb” első szárnycsapásairól olvashatunk a szegedi orvosi egyetemen. Rövid kis történet volt, egy kicsit sok tragédiával és alkoholizmussal.