El Camino: az út, ami hazavisz

by Sándor Anikó

Akik túlélték a halál pillanatát, azt mondják, pár másodperc alatt lepereg a szemük előtt az életük. De csak ott, az utolsó pillanatban kristályosodik ki a lényeg – akkor általában már késő.
Én negyven napot kaptam a sorstól, hogy végignézzem életem filmjét – még időben. Mint amikor a sötétben váratlanul felkapcsolják a villanyt… Megismerhettem a lényeget… Zarándoklatra indultam, fájdalmas vezeklés lett belőle. Egy olyan „bűnért”, amiről nem is tudtam, hogy elkövettem. Amit itt leírtam, nem a képzelet szüleménye. Legyalogoltam a nyolcszáz kilométert, és átéltem minden pillanatát. Remegtem a döbbenettől, amikor kézzel foghatóvá vált a csoda, és sírtam a zavarodottságtól, amikor nem értettem, mi történik velem. Ha más meséli, amit ott átéltem, azt mondom, túl színes a fantáziája.

214 pages, Paperback

First published January 1, 2011

Reviews

[Ppeva · Rating 3 out of 5]

Ez itt a saját véleményem, senkinek sem szeretném befolyásolni vele saját hitét vagy élményét.
Eddig egyetlen Camino könyvet olvastam, jó régen, előtte nem sokat találkoztam ezzel a zarándokúttal. Abban a könyvben több zarándoklatot éreztem, mint ebben, bár az írónő betegsége miatt az út nagy részét nem gyalog tette meg.
Most, hogy az elmúlt tizensok évben többektől is hallottam rövidebb-hosszabb beszámolót a Camino végigjárásáról, valamint elolvastam ezt a könyvet, még inkább úgy éreztem, hogy ez ma már nem az, ami bármiféle vonzást gyakorolna rám. Mert kezd ez a Camino túlságosan divatossá válni (erről volt is említés egy-két helyen a könyvben). Mert legtöbbször nem az Útról, hanem magáról az Úton Járóról szól (egy Zarándoklat legyen már kevésbé én-központú). Mert sokan büszkébbek a fizikai teljesítményre, és több helyet kapnak a történetekben az út közbeni haverok, bulizások, ismerkedések (meg az, hogy milyen jókat lehet szerelmeskedni út közben, újonnan megismert szerelmesünkkel – na de vajon mi erről Szent Jakab véleménye?). Mert sokszor jobban hasonlít egy fapados hosszú turista nyaraláshoz, mint zarándoklathoz. Mert nincs mögötte az, ami megkülönbözteti a Zarándoklatot a nyaralástól. Mert az, hogy mindenki elvár az Úttól valamit, az nem mindig tesz jót az út közbeni elmélyülésnek. És a tudatos vagy tudatalatti elvárások olyan dolgokból is csodákat teremtenek, amik a mindennapokban is megesnek az emberrel, legfeljebb akkor véletlennek nevezzük őket.
Érdekes dolog, hogy a világ minden részéből származó, mindenféle vallású, hitű, származású ember tódul ide zarándokolni, „mert ez olyan érdekes”, de azért ne felejtsük el, hogy ez alapjában véve egy katolikus szent hely, mégis csak szükséges lenne hozzá egy ilyen irányú halvány elköteleződés. Különben csak haverok, buli, fizikai teljesítmény, később elbüszkélkedés. Ma már annyira össze van keveredve minden egyes emberekben, hogy egyik évben Szent Jakab tesz velük csodákat, a másikban meg Buddha veszi őket tenyerére…
Szóval nem lettem meggyőzve, maradok annál a véleményemnél, hogy nem kell ahhoz ilyen messzire (és ilyen felkapott helyre) menni, hogy az ember elmélyedjen magában, átgondolja a dolgait.

[Szeee · Rating 3 out of 5]

Pont ilyen jellegű élményeket, tapasztalatokat vártam egy Caminos könyvtől. Szellemi és lelki felismeréseket, bevonzásokat, apró csodákat, amik azt mutatják, hogy létezik valami másik sík is a fizikain kívül.
Maga az írás azonban túl darabos, vázlatos, bár kétségtelenül őszinte. Inkább napló/blog jellege van, és van olyan fejezet benne, ami kár, hogy belekerült - valaki másnak a története - mert teljesen zagyva és érthetetlen. Alaposabb kidolgozottsággal nagyon jó könyv lehetne.

[N · Rating 3 out of 5]

El Camino másnéven Szent-Jakab út, zarándoklat a „fésűkagyló” mentén. Sokan megjárták, sokan írtak is róla. Szinte mindenki ugyanazt. Erre az útra többnyire az lép, aki így akar „vezekelni”, a gondolatait rendezni, az életét megváltoztatni. Én mérföldkőnek nevezem és elfogadom, hogy az életben kellenek a mérföldkövek. Van akinek a keresztség, van akinek az „eröltetett menet”, kinek honnan és hová kell eljutnia. Egy biztos, aki megtette a maga lépéseit, az nem maradt élmények nélkül. Sándor Anikó is hozzájuk tartozik és fontosnak, tanulságosnak vélt útját írja le ebben a könyvben. Csalogatóan szép a borító és már az első mondatoknál (főleg a nő olvasók) el is akarnak indulni vele. Nekem nem sikerült. Nem azért, mert nem vágynék Spanyolországba (is), vagy nem lenne mit levezekelnem, hanem azért, mert el tudom fogadni mások csodalátását, de tartózkodnék ezek megtapasztalásától. Nem vagyok érthető. Elhiszem. Mégis olvasás közben sokszor rácsodálkoztam az ő csodálkozására. Ami neki misztikusan hihetetlenül véletlen volt, azt én szkeptikusan csak váratlan eseménynek éltem meg. Nem hinnék a csodákban? Dehogynem! Viszont úgy vélem, hogy az igazi csodák, annyira személyre szólóak, annyira belső lélekmegnyilvánulások, hogy azt én inkább megőrizném, mint, hogy elmondjam bárkinek is. Megoszthatatlannak tartom. Régebben olvastam már Tolvaly Ferenc El Caminoját és szinte ugyanazt az élettörténetet láttam most viszont. Nem kérdőjelezem meg a hitét, a hitelességét annak amit átélt és a félreérhetetlen jeleket amiket látott, azt sem, hogy bizonyosságot szerzett valamiről, de most inkább az érdekelne, hogy azóta hogyan él, hogyan gondolkodik. Az az El Camino érdekelne, amin azóta jár. Mert az életet is zarándokútnak tartom.
Megmaradva a személyes értékelésemnél, elmondom nektek, hogy nekem is volt már ilyen választott, eldöntött „erőltetett menetem”. 6 évvel ezelőtt, július közepén egy Szolnoki háromnapos programra mentünk kerékpárral. Odafelé két napi út volt a terv. Visszafelé úgy döntöttünk 11-en (köztük az akkor 12 és 14 éves fiaim), hogy egyhuzamban tekerjük le a 107 kilométert. Az indulás előtti éjszakán én ezt az utat felajánlottam H.A. emlékének. Úgy gondoltam, hogy másképp nem tudom letenni azt a bánatot, amit az ő elvesztése okozott. Egész úton emlékeket idéztem fel , a régi közös zenéket hallgattam és magamban beszéltem. 107 kilométer az emlékekért. Letekertem a többiekkel együtt. Hazaértem, leültem a konyhában és a szüleimet, akiknek elmondtam, hogy miért vállaltam az utat, felhívtam és azt mondtam „megérkeztem”. Értették.

[Evelyn · Rating 2 out of 5]

I read this book in a Slovak translation. I found it to be too fragmentary and unstructured - topics and impressions came out of nothing and ended after few sentences. The author chose to travel the Camino to heal some problems from her personal life, however, these problems were again described only very superficially and fragmentary. I was longing for some closer description of her personal life to see if the journey has fulfilled her goals and expectations, but this was just a mess of episodic notes from her journey.

It also remains unclear if the author is a Catholic person or not, what are her religious beliefs. The book is poisoned by some negative images of people snoring, doing their toilet business, being annoying, scary or aggressive. I do not hold any illusions about an easy life on the Compostella pilgrimage, but I have read a book by Hape Kerkeling on El Camino and it is totally different - mostly funny, informative and keeps you interested - even the negative things you could take with a compassionate smile. It is not the case here, when you perceive it with disgust. The weird love story with a Japanese boy floods over the last third of the book, where you do not really understand the point and just wish "so decide finally what you want" so the story would come to some logical ending. I was relieved, when after some 4 days of reading I came to the end.