Kadare könyve amolyan prózásított albán ballada vérbosszúval, babonával, misztikummal és egy rakás gyanús idegennel, akikről elég gyakran derül ki, hogy törökök, de legalábbis török zsoldban állnak, vagy legalábbis ezt feltételezhetjük róluk. A konfliktus ezúttal egy híd körül bonyolódik, amit rejtélyes vállalkozók próbálnak felhúzni – dacolva a helyiek rosszallásával, akik úgy reagálnak az egészre, mintha nem is az Ujun folyó fölé, hanem konkrétan a szájukba épülne az a híd. És mivel racionálisan nehéz indokolniuk, miért olyan rossz, hogy az ember át tud menni a folyón anélkül, hogy vizes lenne a lába, vagy hogy a révész után kelljen rohangálni, ezért holmi vizitündérekre hivatkoznak, meg a folyó szellemére. Aztán ott van a közeli kompvállalkozás (akik meglehetősen XX. századira sikerültek), ők se nézik jó szemmel az ügymenetet, de hát az mondjuk világos, nekik mi fáj benne. Mindenféle gondok adódnak tehát, amik végül egy echte Kőműves Kelemen-sztoriba torkollanak bele, és mindezt súlyosbítandó: az oszmánok már a spájzban vannak. (Megjegyzem, a balkáni prózára amúgy jellemző, hogy a törökökre osztja ki a rosszfiú szerepét, hol többé, hol kevésbé sematizálva őket. Aminek nyilván megvannak a történelmi okai.) Szóval minden adott, hogy egy fullasztó atmoszférájú történelmi regényt kapjunk, de szerintem nem kapunk. Elégedetlenségem okai a következők:
1.) A borító olyan ronda, hogy szúnyogot lehet vele irtani. Mondjuk az Ulipus eme sorozata esetében ez talán alapkövetelmény lehetett.
2.) Nem szoktam fordítási problémára hivatkozni, de ez már túlmegy a rezisztenciámon. Bár nem olvastam eredetiben Kadarét, de más Kadarét magyarul igen, és nem gondolom, hogy ilyen semmilyen hangulatú textusokat írt volna. Halványan olyan érzésem volt, mintha egy középiskolások számára lefinomított szövegvilágban barangolnék.
3.) Ritkán találkoztam ennyire személytelen E/1-es elbeszélővel, mint ebben a könyvben. Állítólag pap, de ilyen erővel akár pék, könyvelő vagy humánerőforrás-menedzser is lehetne, annyira kevéssé van kidolgozva. Az E/1-es elbeszélők amúgy is a kortárs próza Achilles-sarkai, sokan fordulnak hozzájuk, és sokkal kevesebben értik meg, micsoda munkát kell beléjük fektetni a velük való azonosulástól kezdve addig, amíg személyiségüket összehangoljuk a nekik szánt társadalmi-történelmi közeggel – ebből itt kevés valósult meg. (Vagy a fordítónak nem sikerült elhitetnie, hogy Kadarénak sikerült.)
Szóval csalódás volt, különösen annak fényében, micsoda potenciál rejlik magában a puszta történetben. De legalább gyorsan el lehetett olvasni.